„Jó és áldott küldetés volt ez…” – Prohászka Ottokár püspök 1848-ról és Petőfi Sándorról

A mai márciusi ünnep bizonyos szempontból kivételes: háromnegyed év múlva ünnepeljük Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját. Tudjuk, a költő neve és 1848 márciusának idusa elválaszthatatlan. Tudta ezt a magyar katolicizmus nagy alakja, Prohászka Ottokár püspök is, aki köztudottan Petőfi költészetének rajongója volt. Feltehetjük a kérdést: volt-e valaha valaki, aki a nagy nyilvánosság előtt, hálaadó ima formájában, megköszönte Istennek, hogy Petőfit nekünk adta? Csak egyetlen példáról tudunk.

Az 1918-1919-es forradalmi zűrzavar utáni első március tizenötödike előestéjén a székesfehérvári MÁV gépgyári munkásainak irodalmi köre ünnepélyt rendezett, amelyen Prohászka püspök mondott beszédet. Nagyon beszédes ez a történet: Fehérvár püspöke, a nagy szociális apostol, éppen munkásoknak beszél 1848 üzenetéről:

„A haza a nemzet otthona. A haza föld. Nekünk határ kell, melyből kifakadnak a gondok és örömök, hétköznapok és ünnepek, menyegzők és temetők, mindaz, ami az életnek értékes. Ne mondjátok, hogy világpolgárok vagytok. Azok is vagyunk. Ki szerette jobban az emberiséget, mint Petőfi, s ki énekelte meg jobban a kis lakot a nagy Duna mentén, hová szíve mindig visszavérzett? Haza, lélek, nemzet fogalmak, melyeket nem lehet elszakítani.

A haza föld s rajta átrezgő lélek. A hely, ahol megértenek, ahol nyelvünket megértik, ahol bölcsőtök ringott s a bölcsődalt hallottátok. Úgy szeressétek hazátokat örömével és bánatával, úgy szeressétek nyelvét, ahogy édesanyátok altatódalát; a haza napvilágotok, a haza nyughelyetek, bölcsődalotok és búcsúztatótok. Szeressétek a hazát. Adjátok karotokat, adjátok munkátokat, művelésre vár ez a kert, hol egyedül fakad számotokra a boldogság. Hass, alkoss, gyarapíts! Dolgozzunk az egész világgal szemben. Magyarok, honfiak, szeressétek a hazát!”

[Prohászka Ottokár a MÁV munkásaihoz. Fejérmegyei Napló, 1920. március 17. /XXVII. évf. 63. sz./ 1. p.]

A Petőfi-centenárium évében a Katolikus Írók és Hírlapírók Országos Pázmány Egyesülete ünnepségén Prohászka püspök, az egyesület elnöke mondta a nyitó beszédet. Rövid idézet:

„Mi volt az, amit Petőfi hozott? Hozta a magyarságot, a szabadságot, a magyar társadalmi rekonstrukciónak gondolatát, s azt a fenséges alkotó szellemet, amely meglátta, felcsókolta az igazi magyar földet.”

[A Pázmány Egyesület Petőfi-ünnepe. Nemzeti Újság, 1923. február 22. /V. évf. 42. sz./ 4. p.]

Néhány évvel később a püspök egy apró történet elbeszélésével ugyanezt a gondolatot ismételte meg:

„Egy kisfiútól, aki március 15-én szíve fölött nemzeti kokárdát viselt, azt kérdezte egy pedagógus: ‘Mondd csak, fiacskám, ki az a Petőfi?’ A gyermeknek felcsillant a szeme, és a kis nemzeti zászlót meglobogtatva csak ennyit mondott: ‘Ez a Petőfi.’

A fogalom nem él, de az érzés éltet. Ez már az eszmények tisztelete. Neveljük a gyermeket az eszmények tiszteletére.”

[Prohászka Ottokár: Neveljünk! Nemzetnevelés, 1925. július 15. /VII. évf. 14. sz./ 194. o.]

Talán kevesen ismerik ezt a történetet, ezért érdemes röviden felidézni a költő családtagjainak újratemetését. Petőfi szülei, valamint felesége és fia három sírban nyugodtak a Kerepesi úti temetőben. A Petőfi Társaság elhatározta, hogy Petőfi családtagjainak földi maradványait exhumáltatja, s közös sírban helyezi el, „mely fölé díszes emléket állíttat”. A költő öccsének, Istvánnak, földi maradványait egy másik temetőből hozták át. A kegyeletes ünnepségre 1908. október 24-én került sor. Az egyházi szertartást két püspök végezte: egy evangélikus püspök mellett Prohászka Ottokár, aki miután beszentelte Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán koporsóját, rövid, költői szépségű beszédet mondott, melyet több korabeli lap közölt, így például a Budapesti Hírlap is [Petőfi családjának temetése. Budapesti Hírlap, 1908. október 25. /XXVIII. évf. 256. sz./ 9. p.] Prohászka beszédéről ezt írta a jeles liberális napilap vezércikke: „Csupa művészet és tiszta költészet volt ez a csodálatos egyházi beszéd /…/”. [Temetés. Budapesti Hírlap, 1908. október 25. /XXVIII. évf. 256. sz./ 2. p.]

A fiatal püspök hivatkozott beszéde valóban költői szöveg volt; közel másfél évtized múltán, a Petőfi-centenárium küszöbén hasonló szöveggel jelentkezett a Tormay Cécile vezette Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége lapjában. Ez az írás már a címében is jelzi, hogy imáról van szó. Hálaadó imáról – Prohászka megköszönte az Istennek, hogy a magyarságnak adta Petőfi Sándort.  A mai ünnepen ezt a szép imát csonkítatlanul közöljük:

„Uram, hálát adunk neked a magyar millenniumért, az ezer évben minden századért, s a századok közt azért, mely 1812-ben kezdődött, 1849-ben kettétört, s azután hozott ránk jót-rosszat özönével! S mi mégis ünneplünk, mert annyi csillagot gyújtottál ki e században a magyar égen, s köztük Petőfi Sándort, a költőt, Isten kegyelméből s a magyar föld őserejéből.

Hálát adunk neked a Kunság földjéért, hol a szik virágzik, s a magyar géniusz gyulladt ki; – hálát adunk a rónák sekélyes vizeiért, s az ott született költői lélek mélységeiért!

Te adtad őt nekünk, Te küldted őt hozzánk. S hogy lássuk, hogy Tőled jött, fölszerelted őt nagyszerű képzelettel s forró érzelemmel; adtál neki énekes lelket, dalos ajkat, őserős nyelvet, adtál szívébe lángoló szenvedélyt s hatalmas indulatot, s elküldted őt költőnek s látnoknak, hogy minket szabadságot s hazát szeretni, magyar voltunknak örülni, a népért égni, a jobb jövőért élni megtanítson.

Fergeteges időben küldted őt hozzánk, mikor a szabadság vágya forradalmakba kergette Európát, s förgeteges időben förgetegként jött láncokat tépni, rabságot törni, s a hazát fölszabadítani. Elhagyottan s elszigetelten állt s élt a magyar nép, s ez etnikai pusztaságba a puszták fiát s a puszta szeretőjét küldted, hogy aki egymaga van, az legalább erős legyen, s hogy akitől mindenki elfordul, az aztán annál elszántabban forduljon önmagához, – igen, Te Petőfit küldted, s azért küldted, hogy ő a népet magyarságához fordítsa, s azt, ki nagy önkívületben van, önmagához jutni segítse!

Jó s áldott küldetés volt ez, – hálával vesszük, s hogy lásd, hogy azt igazán megbecsüljük, hát tőlünk telhetőleg azt folytatni akarjuk. A faji öntudat ébredését, a nép szeretetét, a magyarság kultuszát – Petőfi örökét – soha el nem tékozoljuk.

Áld meg hát, Uram, jó akaratunkat, s éleszd a nemes emlékezést bennünk, mely a költő örökét őrzi, s azt virágzó, erőteljes életté varázsolni akarja.

Égjen a tűz, melyet Petőfi gyújtott, s melyen tüzet fognak a lelkek, – égjen a tűz, melynek lángjaiban ő maga elégett. S az is jó volt, hogy elégett, – így legalább nem látta az égés után a romokat, s a fáradt nemzet vigasztalan éjszakáját.

Jött, mint a szellemi harcok bajnoka, elment, mint a csatamezők hőse. Így illett. S ihletve szellemétől, mi is azt tesszük majd, ami hozzánk illik: vívjuk a szellemek harcát, s álljuk majd annak idején az elszakadt Magyarország önmagáért való harcát. Azt is, ezt is győzelmesen. Így akarjuk. Isten minket úgy segítsen!”

[Prohászka Ottokár: Imádság Petőfi centenáriumán. A Magyar Asszony, 1922. december, /II. évf. 12. sz./ 1-2. p.]