„Nem járok szentmisére, mert már nem érzek ott semmit”

A szentmisén való részvételünk nem függhet a pillanatnyi vallásos érzéseinktől, főként azért nem, mert a szentségek azok, amelyek növelik bennünk az Isten és a felebarátaink iránt érzett szeretetünket.

Manapság az „átérzés” diktátuma korlátozza a lelkiismeretünket. A spontaneitás és az érzelmesség soha nem látott mértékű ösztönzést és támogatást kap. Például, hogy „lájkoljuk” valamelyik ismerősünk legújabb posztját a közösségi hálón. Ez a hullám még a vallási szférát is érinti, olyannyira, hogy a „megélés”, az „átélt élmény” fontosabb lett, mint a katekizmus tanítása. „Az evangélium inkább élmény, mint tanítás” – halljuk néha. A keresztény élet ilyesfajta felfogása szerint az önátadás és a szív kiáradása gond nélkül mellőzheti a hit misztériumának megfelelő ismeretét. A lényeg az lenne, hogy csak szeressük Jézust minden további elmélkedés nélkül. Ezt az irányzatot fideizmusnak nevezték el.

Azonban azáltal, hogy a katolikusok az érzéseket részesítik előnyben a hittel kapcsolatos ismeretekkel szemben, azt kockáztatják, hogy elbizonytalanodnak mihelyt a szentmise során nem tapasztalnak semmilyen jóleső érzést. Ha „érzéketlen” maradok, amikor a közösség vasárnap az Úr misztériumait ünnepli, az vajon azt jelenti, hogy már nincs hitem? Ha már nem érzek magamban melegséget a szentmisén, akkor ez azt jelenti, hogy az ünnepelt misztériumok nem igazak, vagy azt, hogy egy másik hitet, a kereszténység egy másik ágát, vagy más felekezetet kell választanom?

Az Isten munkálkodik bennünk

Sajnos, néhány templomba járó ezt a következtetést vonja le, éspedig azok, akik túlságosan is az „átérzésre” hagyatkoznak. Szerintük ez lenne hitük mércéje: „Ha már nem érzek semmit, ha szenvtelen vagyok, az azért van, mert nincs, vagy már nincs hitem.” Hitünket ily módon a belső érzelmeinkhez viszonyítani elég veszélyes reflexnek bizonyulhat. Valójában azt jelenti, hogy az egész létezésünk alapvető választását, vagyis az Istenbe vetett hitünket csupán a belső érzéseinkre alapozzuk. És elfelejtjük, hogy nem mi adtuk magunknak a hitet, hanem Isten az, aki azt belénk oltotta.

Mi több, a hit szellemi mélységének mértéke, amelyben a hit működik, nem mérhető azzal, amit az elménk érzékel belőle. Miért van ez így? Mert Isten a keresztségünk óta mélyen munkálkodik bennük, és a lelkünkben való működése gyakran rejtve marad előlünk. Isten nemcsak hogy nem erőlteti ránk magát, de mihelyt igent mondunk neki, azonnal otthonra lel bennünk, ügyelve arra, hogy ne befolyásoljon minket, mivel tiszteletben akarja tartani a szabadságunkat. Olyannyira, hogy az is gyakran előfordul, hogy az Istennel élő lelkek már nem is érzékelik magukban az Ő jelenlétét.

A szubjektív érzékelésünk nem a hitünk mércéje

Ezek a megfontolások nagyon fontosak a szentmise alatti „átérzésünk” mértékének megítélésében. Az, hogy nehezen „lépünk be” az Eucharisztia misztériumának ünneplésébe, nem jelenti azt, hogy hitünk „megrekedt”, és hogy már nincs helyünk a közösségben. Óvakodjunk attól, hogy túlértékeljük a szubjektív érzékelésünket! Nem ez a hitünk, még kevésbé Krisztus igazságának mértéke! Az, hogy az úrfelmutatásnál vagy az átváltoztatásnál nem érzek semmi különöset, még nem jelenti azt, hogy Krisztus valóságosan nincs is jelen közöttünk.

Mindenekelőtt arról kell meggyőznünk magunkat, hogy a szentségek a bennünk lévő hit és szeretet növelésére szolgálnak, és nem azért vannak, hogy ellenőrizzék bennünk ezeknek a pillanatnyi intenzitását! A szentmisében Krisztus cselekszik bennünk az ünneplés első pillanataitól kezdve, és még inkább, ha magunkhoz vesszük az Ő testét, függetlenül attól, hogy mit érzünk éppen akkor. Tehát nagyon helytelen dolog csupán azért megtagadni a misére járást, mert az előző vasárnap nem tapasztaltunk semmit. Nem rajtunk múlik, hogy növekszik-e a hitünk és a szeretetünk, erről Isten gondoskodik. Ne fordítsuk meg az ok és okozat sorrendjét. A legfontosabb az ok (Isten), nem pedig az okozat (az érzéseim vagy azok hiánya) – még akkor is, ha a hitem fenntartásához az én szándékomra is szükség van.

Ráadásul, mint fentebb említettük, a hit és a szeretet nem az érzelmekhez igazodik. Egy anya sincs állandóan örömmámorban, de ez nem akadályozza meg abban, hogy életének minden napján gondoskodjon gyermekeiről, hogy szünet nélkül nekik szentelje magát. Hasonlóképpen nem kell lelki önkívületben lennünk ahhoz, hogy kimutassuk Jézus iránti szeretetünket azáltal, hogy részt veszünk a szentmisén.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia