Védőbástya, amelyet a társadalom lebont: a család

A közelmúltban jelent meg Franciaországban Laurent Izard: La famille: une réponse à la crise (A család: válasz a krízisre, Via Romana kiadó) c. könyve, amely a mély válságon átmenő francia társadalom egyik fontos problémáját, a család kérdését elemzi. A jövőért aggódó szerző egy olyan igazságra emlékeztet, amelyet túl gyakran hagynak figyelmen kívül: a család nem csak magánügy, hanem civilizációnk fennmaradásának egyik feltétele.

Laurent Izard könyvének alábbiakban összefoglalt ismertetése a Le Nouveau Conservateur-ben jelent meg Guillaume de Thieulloy neves katolikus újságíró és politikai elemző tollából.

Furcsamód a mi korunk arra törekszik, hogy bizonyos nyilvánvaló dolgokat elfelejtsen. Ezek között találjuk a családot is. A szónoklatokban szívesen méltatják a szerepét, de a gyakorlatban sokszor mégis olyan személyes, belső preferenciának, egyéni döntésnek tekintik, amellyel a közösségnek nem is kell foglalkoznia. Pedig el kellene gondolkodni azon, mit válthat ki egy olyan intézménynek a meggyengülése, amely sok száz év óta biztosítja a folytatást, az átadást, a szolidaritást és a nevelést.

A szerző nem elégszik meg a családról alkotott szentimentális képpel, hanem rámutat annak társadalmi, gazdasági és politikai funkciójára; nem csak privát érzelmeink színtere, hanem védőbástyát is kínál a bizonytalanság, az elszigetelődés és a társadalmi kötelékek felbomlása ellen. Gyakran minden feltűnés nélkül, a háttérben látja el azt, amit az állami hatóságok sem előre látni, sem teljes mértékben pótolni nem tudnak.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Gondoljunk csak bele, hogy jellemzően éppen a közeli hozzátartozók segítik a gyermek első lépéseit, támogatják a nehézségekkel küzdő egyetemistát, fogadják be a megpróbáltatásoknak kitett felnőttet vagy gondoskodnak a másoktól függővé vált idős emberről. Ezt a mindennapi, komoly értéket jelentő szolidaritást nemigen tudják visszatükrözni a statisztikák. Nem lehet mindent az államra bízni, és nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szociális védelem nem képes az emberi odaadás minden formáját helyettesíteni.

Éppen ez a lényegi funkció megkívánja a család fennmaradását és megújulását. A kép eléggé aggasztó: csökken a születési ráta, a szülők egyre bizonytalanabbá válik, az idősek elmagányosodnak, a fiatalok egy részénél komoly zavarodottság tapasztalható. Mennyire maradhat erős a jövőbe vetett bizalom egy olyan társadalomban, amely már nem képes továbbadni az életet, a tudást és a támpontokat?

A mai embert szívesen mutatják olyan szuverén lényként, aki szabadon, minden hozott örökségtől függetlenül határozhatja meg önmagát. Még soha nem esett ennyi szó az egyéni jogokról. Még soha nem tűnt ennyire nehéznek felvetni a következő nemzedékek iránti kötelességek kérdését. Pedig a semmiből senki sem építi fel magát. Kapunk egy nyelvet, egy történelmet, egy kultúrát, szokásokat és egy bizonyos elképzelést a közjóról. A család pedig az egyik legelső helyszín, ahol ez az örökség testet ölt.

Természetesen nem arról van szó, hogy minden helyzetet idealizálnánk, és tagadnánk, hogy a család bizony drámák színtere is lehet. Itt is előfordulhatnak hiányosságok, mulasztások, hibák, és ha a kötelékek pusztítóvá válnak, a tagoknak védelemre van szükségük. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül kellene hagynunk a család pótolhatatlan értékét. Ha ezt tennénk, összekevernénk az intézmény által elkövetett visszaéléseket az intézmény létjogosultságával.

A család a jövő erőforrása

Nem úgy kell tekinteni a családra, mint a múlt maradványára, amelyet muszáj elviselni, hanem mint a jövő erőforrására, amelyet támogatni kell. Ehhez koherens politikára van szükség: könnyebbé kell tenni a gyermekvállalást, több segítséget kell adni a szülőknek, elő kell segíteni a nemzedékek közötti átadást, és el kell ismerni a családok szerepét a nemzeti összetartásban.

Végső soron egy nemzet nem csupán költségvetésekből, szabályozásokból és reformokból él. Abból él, amit a tagjai hajlandók továbbadni, és amit azonnali ellenszolgáltatás követelése nélkül készek nyújtani. Éppen ezért a családkérdés egyben politikai kérdés is. Az a Franciaország, amely elhanyagolja a családokat, tönkreteszi a jövőre történő felkészülés képességét. Ezzel szemben egy olyan társadalom, amely visszaadja a családoknak az őket megillető méltó helyet, lehetővé teszi a szolidaritás, a bizalom és a remény újjáéledését. A jelenlegi válság kétségkívül sok kérdésre vár választ. De Laurent Izard javaslata legalább annyit megérdemel, hogy egy pillanatra megálljunk és elgondolkodjunk azon: mielőtt javítgatásokba vágnánk, kezdjük inkább azzal, hogy felismerjük és elismerjük, mi is tartja igazán össze a társadalmat.

Kiemelt fotó: Antoine Mekary