„Aki valamikor a húszas és harmincas évek fordulóján kezdte költői pályáját, legszebb emlékei közt őrizhet egy tiszta, karcsún ívelő, hibátlan dallamot: az Áprily Lajosét” – írta a költő halála után Rónay György. Bár a 135 évvel ezelőtt, 1887. november 14-én született Áprily Lajos soha nem tartozott az ünnepelt, sűrűn méltatott alkotók közé, népszerűsége halála óta sem csökkent a verskedvelők táborában.
Erdély földjén született. Itt végezte iskoláit, itt tanított és szerkesztett lapot. Itt alapított családot, s itt kezdte költői pályáját is.
A Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád nemzedékéhez tartozó Áprily Lajos későn „debütált”. Első versei 1918-ban jelennek meg az Új Erdélyben – álnéven. A Jékely Lajos nevet viselő zárkózott fiatalember egyik volt diáktársa neve alatt küldi be a lapnak néhány versét. A szerkesztő – Szentimrei Jenő – azonban elvéti a szerző nevét: Áprily Zoltán helyett Áprily Lajos névvel jelennek meg az első versek. Mondták is később: a szerkesztő kétszeresen is a költő keresztapja. A költő az első közléstől fogva felvett neve alatt publikált, de az igazolványában élete végéig anyakönyvezett neve szerepelt.
Első kötete 1921-ben jelent meg Falusi elégia címmel. „Versei elégiák, életérzése: a melankólia” – jellemezte a pályakezdő költőt Németh László, s ez a jellemzés a költő egész pályájára érvényes. Fogalmazhatnánk úgy is: Áprily semmit sem „fejlődött”, ugyanaz a hang, életérzés jellemzi a kései lírikust, mint a pályakezdő költőt. Áprily költészete már kezdettől kései líra – rezignáltság, az elmúlással való számvetés a lírai alaphang. A költő alapélménye az erdélyi természet (parajdi gyermekkorának emlékeit prózában is feldolgozta), ebből az élményből nőtt ki muzikális lírája, amelynek mélyén – Rónay György szavait idézve – „egy mélyebb és komolyabb zúgást” lehet hallani.
Amikor Áprily 1929-ben elfogadja a fölajánlott budapesti tanári állást, elhagyja szülőföldjét, s végleg a csonka országban telepedik le. A háború évei alatt egy időre ugyan visszatér Parajdra, de ez csak rövid közjáték a költő életében. A háború végét már új helyen vészeli át: a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedik le feleségével. Az a völgy, ahol házat épít, ma az ő nevét viseli: Áprily-völgy.
Egykori kedves diákja, az Újhold-nemzedék egyik jelese, Nemes Nagy Ágnes írta mesteréről:
„A drága magyar nyelven kívül a természet anyanyelve volt igazán az övé. A természetben találta meg, az erdő és hegy tárgyaiban a főneveket, örök mozgásaikban-hullámzásukban az igéket, gyönyörű apróságaikban a kötőszavakat, amelyekkel egy nehéz emberi sors nagy költői mondatát elszótagolta.”
Egy másik, későbbi dolgozatában így fogalmazott Nemes Nagy Ágnes:
„Senki sem vonta kétségbe soha, hogy Áprily Lajos /…/ a magyar irodalom egyik legnagyobb természetköltője. Ha ugyan nem ’a’ természetköltője; hiszen kezdettől fogva világos volt olvasói és bírálói-méltatói előtt, hogy az ő viszonya a természethez különleges, kivételesen szoros, hogy erdő-mező, állat-növény, erdélyi havas és visegrádi Duna nemcsak állandó témája, vissza-visszatérő tárgya költészetének, hanem szinte fordítva: a természet tárgyai változnak át az ő költészetévé, valamely metamorfózis által fészket rakva szavaiban. Addig-addig építgetve fészküket, míg a kettő: költészet és természet kvázi egymás megfelelőivé válnak, a természet a költői önkifejezésnek mintegy jelrendszerévé lesz. Áprily az a költő, aki legfőképpen a természet kódjában közli lírai mondanivalóját.”
Talán senki nem jellemezte jobban ezt a költészetet, mint a kiváló költővé nemesedett tanítvány. Maga Áprily vallotta meg, hogy soha nem a négy fal között születtek versei, mindig a természet látványa, a természeti környezet hívta elő a műveket. Erdély földjén és az arra emlékeztető szentgyörgypusztai magányban is. „Erdők üzenték a dalom, sosem volt íróasztalom” – írta egykor, s még öregkorában is arról beszélt, hogy „a verset legtöbbször erdei sétáimból hozom magammal, félig készen, vagy majdnem készen”.
Egyik korai versében, az 1921-ben született Nyárban az erdélyi tájat „egyetlen transsylvan hősköltemény”-nek nevezi. Érdekes, hogy költészetében nem találunk kifejezetten hazafias verseket – Áprilynál a hazáról szóló vallomás is a természet képében jelenik meg. Nemes Nagy Ágnes szerint „a haza, a hazai föld érzékelése minden ízét-porcikáját, szinte minden pillanatát át- meg átjárta”. Erre példa a pályakezdő költő leghíresebb verse, a Kós Károlynak ajánlott Tetőn. Ezt a verset úgy emlegették, mint a transzszilván gondolat egyik első megnyilvánulását. A költemény különös sorsáról is ejtünk majd néhány szót, de előbb olvassuk el a verset:
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély….
A lenn és a fenn, az itt és az ott versbeli ellentéte a történelmi vihart, a trianoni országcsonkolás következményeit állítja szembe az Erdély földjén élő népek testvéri kapcsolatával, illetve annak vágyával. A hegy „meztelen tetőjén” sajttal, békességes szóval és szállással várja a kószáló költőt a pásztor – miközben odalenn, a „katlan”-ban lázas a világ. De a tetőről messzebbre látni, s a költő ezért mondja ki a titokzatos szót: Erdély. Tudomásunk szerint ezt a szót egyetlen más versében sem írta le Áprily Lajos.
A Tetőn című versnek különös sors adatott 1945 után. Áprily Lajos hosszú időre az irodalmi élet peremére szorult, kötete nem jelenhetett meg, s csak 1957-ben jelentkezett az Ábel füstje című versválogatással. Ebben a kötetben nem szerepelt – nem szerepelhetett – az idézett költemény, amely a költő haláláig már nem is jelent meg újra nyomtatásban. Győri János kismonográfiájában idézte ugyan a verset, de az utolsó három strófát elhagyta (Győri János: Áprily Lajos. Bp., Szépirodalmi,1967, 173. o.). A mából nézve érthetetlen, mi volt a probléma ezzel a verssel. Talán az utolsó szó?
A Tetőn című vers fontos darabja az életműnek. Talán a legfontosabb – legalábbis Áprily önvallomása szerint. Ha már válogatott versei gyűjteményébe nem vehette fel ezt a művet, egyik kései költeményébe mégis visszacsempészte – félreérthetetlen utalással.
Két évvel Áprily halála után, 1969-ben jelent meg a költő posztumusz verskötete Akarsz-e fényt? címmel. Ebben a könyvben jelent meg a kései versek egyik legszebbike, az Útravaló.
A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, amelyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.
Áprily tehát csak egy verset tartott méltónak arra, hogy megálljon vele az Úr színe előtt. Azt a versét, amelyben elmondta az Úrnak, „hogyan szerettem drága földedet”. Azaz Erdélyt. Így cselezte ki a cenzorokat az idős költő – sokáig tiltott verse pedig néhány évvel a költő halála után mégis helyet kaphatott a válogatott versek gyűjteményében.
Áprily persze szigorú volt önmagához, amikor egyetlen versét tartotta méltónak arra, hogy azzal az Úr színe elé álljon. Egyik kései versében olvassuk, hogy unokája azt mondja neki: „Költő vagy”. A költő eltűnődik a minősítésen, s levonja a következtetést: „A titulusa nem nekem való. / Ember voltam, remegő, daloló.”
*
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt nem sokkal halála előtt tagjai sorába választotta a nagy múltú Kisfaludy Társaság. Halála után a megüresedett helyet be kellet tölteni; Áprily Lajosra esett a választás. Mint minden megválasztott tag, Áprily is megtartotta székfoglaló előadását, majd fölolvasta néhány költeményét. A beszéd a társaság 1930. március 5-én megtartott ülésén hangzott el. Áprily, a protestáns költő, nagynevű elődjéről, a katolikus püspökről szólt. A természet költője az elhunyt elődben, az „élet énekesé”-ben, annak „a mindenség felé táguló életérzésé”-ben mintegy lelki rokonát fedezi fel. Kevesen írtak ilyen szemnyitogató elemzést a lírikus Prohászkáról. Az 1980-as évek elején közel négyszáz oldalas kötetbe gyűjtve jelentek meg Áprily Lajos esszéi, előadásai és irodalmi tanulmányai – ez az előadás azonban hiányzik a gyűjteményből. Nem véletlenül.
A teljes szöveget (lelőhelye: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. LVIII. kötet, 157-161. p.) nem közöljük, csupán néhány részletet:
Bizonytalankodó kézzel egy billentyűt ütöttem meg Prohászka nagy művének gazdag orgonáján. Megütöttem, mert a megemlékezésnek, melyben az ő teremtő s magát felégető pátoszát kellene ma megidéznem, szüksége van az ő támogatására. Mert megemlékezni róla igazában csak azoknak a gazdagoknak sikerülhetne, akik látták és hallgatták őt, átlelkesültek danteinek mondott extázisától s harangszavúnak hirdetett hangján keresztül tették élményükké az ő „diadalmas világnézetét”.
Prohászka Ottokárt én sohasem láttam, sohasem hallottam. Nem is a magam erejében bízom, amikor nagy-akaratú szellemének a megidézését megkísérlem. Bízom a ma is bűvölő erejű név áramindító és kapcsoló hatalmában. Hiszek a megemlékezésemben elszórt Prohászka-igék kisugárzásában.
Tudom, hogy nem az a fontos, amit én, a kálvinista tanár, mondhatok róla. Jobban is szeretném, ha szerepem ma azé a lelkipásztoré lehetne, aki nem textust magyaráz, hanem csak bibliát olvas, így, a magyarázatlan Írás ősi szavaival, az értelmezés sokszor kétes értékű beavatkozása nélkül, gyújtja fel a hívekben a keresztyén lélek áhítatát.
A munkássága körül kialakult s ma is növekedő ismertető irodalom lehetetlenné teszi, hogy a felfedezők várakozást keltő, fiatalos önérzetével kezdjem a mondanivalómat. Az egyházi szónokot, a bölcselőt, a prófétát, az elbeszélések íróját és a Soliloquia vallomástevőjét már sokszor megvilágították az értékelések és visszaemlékezések. Prohászka Ottokárt én azon a keskeny szirtélen szeretném követni és megfigyelni néhány pillanatra, ahol az igehirdető apostol és a poéta a magasságok felé mutató lélekcsúcsok finom vonalán érintkezést talál egymással. /…./
A nagy műnek olykor egy színesebb szilánkja is elég, hogy meglásd Prohászka állandó lelki vonásai között az áhítatos, mert mindig abszolútum felé mutató művészi szemlélet feltételeit. /…./
Évezredes mélységek és titokzatos magasságok vonalait tudja összekötni ez a költészet a vonagló jelennel, de a fiatalkornak olykor a humor határáig is elkalandozó hangulat-megnyilvánulásán kívül, alig tört keresztül az individuális líra irányában. Ez a lélek korán megszokta, hogyan kell beáradni minden életszeretetével és forrásos buzogásával a hivatás gránittal szegett folyómedrébe. Az egyéniség alárendelődik a missziónak, s a missziós öntudatosság visszaszorító ereje gátat vet az érzések l’art pour l’art játékának. Már a fiatal aszkéta ezt határozza: „….fékbe verem hajlamaimat és csúnya érzelgésemet…”, „… nem akarok szenvedéseimmel fontoskodni”. A védekező líra mélyen vulkánikus rétegekbe vonul vissza, de a belső tűz fénye titkos kráternyílásokon kicsap s olykor csodálatos alpesi ragyogás bíborával pirosítja a „montán” világot: Prohászka eszmebirodalmát.
De a fény forrása: a belső titkok felé alig vezet ösvény. Naplóolvasók leplezetlenséget kereső, felajzott kíváncsisága búvárolhatja a legtöbb intimitást ígérő Soliloquiát, modern lélekvizsgáló közelébe juthat az analízis eszközeivel: a lélek legbelső kapuján ott a visszafordulást parancsoló felírás: „Secretum meum”.
Ez a megemlékezés nem a titkok megfejtője akart lenni. Csak a lírát szerette volna megkeresni egy tűzeredetű szellemben, akinek ez a mai alkalom megújítja az emlékezetét. Munkája közben a megemlékező sokszor hallotta feje fölött a nagy lélek szárnyainak a suhogását. Míg birkóznia kellett vele, gyakran érezte a maga emberi erejének és írói tollának a bizonytalanságát. S olyankor annál mélyebben érezte a hálát a tisztességért, hogy a Kisfaludy-Társaság erre a megüresedett és igazában soha be nem tölthető helyre utódul választotta. És amikor ebben a teremben, amely látta és hallotta őt, Prohászka Ottokár felmagasodó alakjától elbúcsúzik, hogy a maga halk líráját megszólaltassa, még egyszer hallja a hangját, hallja, hogy vigasztaló erejével ezt üzeni nekünk a végtelenség tornácából:
„Nem kell sajnálni a lángot, hogy ég. Lobogjon! Az a zenéje….Ne sajnáljuk az embert, aki elég.”
*
Áprily Lajost a visegrádi temetőben helyezték örök nyugalomra – néhány évvel korábban elhunyt felesége mellé. A síron emelkedő sziklatömbön olvasható egyik kései, A változás című négysorosa:
A visegrádi hegységben lakom.
S ha itt halok meg, az mi változást hoz?
Ó, nem sokat, csak ennyit: egy napon
szorosabban ölel a hegy magához.
Áprily Lajos a temető magaslati pontján nyugszik. Tetőn. Ahonnan át lehet ölelni a hullám-horizontot.
