BIY HU cover 311. nap

311. nap: Isten harcol érted

Szerző: Fábry Kornél

Korszak: Makkabeus-felkelés

7. A NIKANOR ELLENI HADJÁRAT
Alkimusz főpap ármánykodása.

Három esztendő elteltével Júdás hívei hírét vették, hogy Szeleukosz fia, Demetriusz hatalmas sereggel és nagy hajóhaddal partra szállt Tripolisz kikötőjében, és elfoglalta az országot, Antiochuszt és gyámját, Liziászt pedig megölte. Egy bizonyos Alkimusz, aki azelőtt főpap volt, de a lázadás idején önként elpártolt, úgy látta, hogy számára semmi módon nincs menekvés, és az oltárhoz sem kerülhet vissza. Ezért a 151. esztendőben elment Demetriusz királyhoz, és átnyújtott neki egy aranykoszorút és egy pálmaágat, továbbá a szentélyben szokásos olajágak közül is néhányat. Azon a napon egyébként nyugton maradt.

De amikor Demetriusz meghívta egy tanácskozásra és a zsidók hangulata és tervei felől tudakozódott nála, kedvező alkalmat talált elvetemültsége kimutatására. Így válaszolt nekik: „Az asszideusnak nevezett zsidók, akiknek Júdás, a Makkabeus a vezérük, folyvást háborút és lázadást szítanak, s nem hagyják, hogy nyugalom uralkodjék az országban. Engem is megfosztottak öröklött tisztségemtől, mármint a főpapi tisztségtől. Most épp emiatt jöttem ide. Egyfelől mert valóban szem előtt tartom a király érdekeit, másfelől azonban a honfitársakra is tekintettel vagyok, hisz az említett emberek meggondolatlan vállalkozásai folytán egész népünk nem csekély kárt szenved. Ó, király, szerezz ezekről bizonyosságot, és tedd magadévá szerte jól ismert emberi együttérzésedben országunk és szorongatott népünk ügyét. Mert amíg Júdás él, lehetetlen, hogy az ország békében éljen!”
A király bizalmasai, akik amúgy is ellenséges érzülettel viseltettek Júdással szemben, szavaira még inkább rajta voltak, hogy Demetriuszt haragra ingereljék. Nyomban hívatta hát Nikanort, az elefántos csapat parancsnokát, és megtette Júdea helytartójává. Parancsot adott neki, hogy Júdást tegye el láb alól, követőit szórja szét, Alkimuszt meg tegye meg a legfőbb templom főpapjává. A Júdás elől Júdeából elmenekült pogányok tömegestül csatlakoztak Nikanorhoz, mert azt hitték, hogy a zsidókra szakadó bajból és szorongattatásból hasznuk származik.

Nikanor szövetséget köt Júdással.

Nikanor közeledtének hírére és a pogányok támadására a zsidók hamut szórtak magukra, és ahhoz folyamodtak, aki örök időkre kiválasztotta népét, és mindig nyilvánvaló módon megvédte örökségét. Aztán a vezér parancsára nyomban elindultak, és Desszau falvánál rajtuk ütöttek. Júdás testvére, Simon megtámadta Nikanort, de az ellenség hirtelen megjelenésére egy kissé megingott. Ám amikor Nikanor meghallotta, mekkora bátorságról tettek tanúságot Júdás csapatai és milyen elszántan harcoltak a hazáért, nem merte vérontással dűlőre vinni az ügyet. Inkább elküldte Pozidoniuszt, Teodotuszt és Mattatiást, hogy nyújtsanak kezet a zsidóknak és azokét is fogadják el.

A vezér jól meghányta-vetette a dolgot, aztán közölte a sereggel, majd miután egyetértésre jutottak, ráálltak az egyezségre. Kitűztek egy napot, amelyen a vezetők ugyanazon a helyen majd megtárgyalják a részleteket. Mindkét részről megérkezett egy-egy harci szekér, és a megtiszteltetés jeléül székeket készítettek oda. Júdás előzőleg fölfegyverzett embereket állított megfelelő helyekre, nehogy valami alattomos támadás érje az ellenség részéről. De a tanácskozás békés mederben folyt le. Utána Nikanor Jeruzsálemben telepedett le, és nem követett el semmi igazságtalanságot. Sőt, a tömegével hozzá csatlakozott csapatokat is elbocsátotta. Júdást állandóan a maga közelében tartotta, jóindulattal volt e férfi iránt, biztatta, nősüljön meg és legyenek gyermekei. Valóban meg is nősült, s boldog volt, örült az életnek.

Alkimusz újabb ármánykodása.

Amikor Alkimusz látta a kölcsönös egyetértést és a megkötött szerződést, elment ezzel Demetriuszhoz, és azt állította, hogy Nikanor áruláson töri a fejét: a birodalom ellenségét, Júdást jelölte ki utódjául. A király haragra gerjedt, a címeres gazember ármánykodásai felingerelték. Írt Nikanornak, hogy ő nem ért egyet az egyezséggel, és megparancsolta neki, hogy a Makkabeust azonnal küldje – bilincsbe verve – Antiochiába.

E hír hallatára Nikanor elkedvetlenedett. Nehezére esett az egyezség felbontása, hiszen a másik fél nem követett el semmi igazságtalanságot. De nem tehetett a király akarata ellen. Ezért megvárta a kedvező alkalmat, és csellel keresztülvitte a dolgot.

A Makkabeus észrevette, hogy ridegebben bánik vele, és a szokásos összejöveteleiken kevésbé udvarias. Látta, hogy ez a barátságtalan magatartás nem jelent jót. Ezért maga köré gyűjtötte jó sok emberét, és elrejtőzött Nikanor elől. Az észrevette, hogy ügyesen kijátszotta. Ezért elment a fönséges és szent templomba, épp amikor a papok a szokásos áldozat bemutatásával voltak elfoglalva, és a férfi kiszolgáltatását követelte. Amikor azok esküvel bizonyították, nem tudják, hol van a keresett férfi, kinyújtotta jobbját a templom felé, és megesküdött: „Ha nem szolgáltatjátok ki Júdást, bilincsbe verve, Istennek ezt a házát egyenlővé teszem a földdel, az áldozati oltárt lerombolom, és pompás szentélyt emelek itt Dionüszosznak.” Szavai befejeztével visszavonult. A papok az ég felé tárták kezüket, és ahhoz könyörögtek, aki mindig védelmezőjük volt. „Ó, mindenek Ura, neked nincs szükséged semmire, mégis azt akartad, hogy legyen köztünk egy templomod hajlékul. Szentséges Úr, akitől minden szentség származik, őrizd meg örökre tisztán ezt a házat, amelyet nemrég tisztítottunk meg.”

Razisz halála.

Egy bizonyos Raziszt, aki Jeruzsálem vénei közé tartozott, följelentettek Nikanornak. Szerette honfitársait, és nagy tekintélynek örvendett. Jóságáért a zsidók atyjának nevezték. Mert már azelőtt is, a lázadás idején is azon volt, hogy tisztán megőrizze a zsidóságot, testét és életét elszántan kockára tette a zsidóságért. Nikanor most nyíltan ki akarta mutatni a zsidókkal szemben ellenséges érzületét, ezért elküldött több mint ötszáz katonát, hogy fogják el. Mert azt hitte, hogy az elfogatással súlyos csapást mér rájuk. A csapatok már épp meg akarták szállni az erős házat. Erőszakkal betörték a kaput, és tüzet hozattak, hogy felgyújtsák az ajtókat. Mivel minden oldalról körülzárták, a kardjába dőlt. Inkább meghalt becsületben, minthogy a gonoszok kezére kerüljön, és nemes érzelmeihez méltatlan bánásmódban részesüljön. Ám a nagy izgalomban nem sikerült neki egészen jól a döfés. Közben a csapat behatolt az ajtókon. Erre gyorsan fölment a falakra, és hősiesen a sokaságba vetette magát. Csakhogy ez gyorsan visszahúzódott, keletkezett egy tér, s ide esett. Mivel még mindig élt, haragra gerjedve felállt, jóllehet égő sebeiből patakzott a vér. Aztán a tömegen áthatolva feljutott egy meredek sziklára. Már teljesen elöntötte a vér. De azért kitépte beleit, megragadta mindkét kezével, és rádobta a tömegre. Közben kérte az élet és lélek Urát, hogy egy napon adja neki vissza. Így halt meg.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Egyiptom és Izrael: sötétség és világosság.

Ítéleteid súlyosak és kifürkészhetetlenek, azért estek tévedésbe a javíthatatlan lelkek. Azt hitték ugyanis az elvetemültek, hogy elnyomhatják a szent népet, de aztán a sötétség fogságában és az éjszaka bilincseiben kellett ténferegniük, bezárva házaikba, számkivetve az örök gondviselés színe elől.
Azt hitték, hogy titkos bűneikkel megbújhatnak a feledés sötét leple alatt, de szétszóródtak, iszonyú döbbenet kerítette őket hatalmába, és rémképek ijesztgették őket. Még az őket befogadó zugban sem szabadulhattak a félelemtől, hanem ijesztő zajok zúgtak körülöttük, és félelmetes alakok jelentek meg nekik sötét ábrázattal.

Semmiféle tűznek nem volt ereje, hogy világosságot támasszon, és a csillagok lobogó fénye sem tudta ezt az iszonyatos éjjelt megvilágítani.
Csak egy magától kigyulladt, ijesztő tűz világított nekik. Amikor ez a jelenség eltűnt, félelmükben rosszabbnak tartották, amit láttak, mint amilyen volt.
A bűvészek szemfényvesztése is kudarcot vallott, és csúfosan vizsgáztak a tudományból, amivel kérkedtek.

Akik ugyanis fogadkoztak, hogy a beteg lelkekből kiűzik a félelmet és az aggodalmat, maguk is nevetséges félelem betegei lettek.

Mert akkor is, amikor semmi rémség nem volt, ami ijeszthette volna őket, ha állat szaladt el mellettük, vagy kígyók sziszegtek, megrémültek, és ijedelmükben majdhogy meg nem haltak, és még a levegőbe sem igen akartak nézni, holott azt sehogy sem lehet elkerülni.
A gonoszság gyávának bizonyul, és ítéletet mond saját maga fölött. Zaklatja a rossz lelkiismeret, és mindig a legrosszabbat tételezi föl.

A félelem ugyanis nem egyéb, mint lemondás a segítségről, amit a megfontolás nyújt.
Minél erőtlenebb a szívben (a segítség) várása, annál kínosabbnak érzi az ember, hogy nem ismeri gyötrelme okát.

Azokat pedig, akik az alélt, a tehetetlen alvilág mélyéből felszállt éjszakát éppúgy, (mint a többi éjjelt) alvással akarták eltölteni, hol félelmetes kísértetek vették üldözőbe, hol lelkük csüggedése bénította meg hirtelen, és váratlan félelem fogta el őket.

Így aztán mindegyik fogollyá lett ott, ahol leroskadt, retesz nélküli börtönbe zárva.
Akit meglepett, akár magányos helyen dolgozó földműves volt, akár pásztor vagy napszámos, azt elkerülhetetlen kényszer kerítette hatalmába.

Mindannyiukat a sötétségnek egyazon lánca bilincselte meg. Akár szél suhogott, akár kedves madárdal hangzott a sűrű lombú csalitból, akár sebesen iramló víz morajlása hallatszott,
akár alágördülő sziklatömbök vad robaja, akár ugrándozó állatok láthatatlan futásának zaja, akár ordító vadállatok bömbölő üvöltése vagy visszhang verődött vissza a hegyek szakadékaiból, minden megfélemlítette és megdermesztette őket.

Mert a világ többi része tündöklő fényben ragyogott, és fennakadás nélkül élhetett a munkának.
Csak rájuk borult mélységes éjszaka – képe annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak.

Szentjeidnek azonban ragyogó világosság támadt. Mikor azok hallották hangjukat, de alakjukat nem látták, boldognak magasztalták őket, hogy nem gyötrődnek.
Hálálkodtak, hogy a bántalmazások ellenére sem ártottak nekik, és bocsánatot kértek az ellenségeskedés miatt.

Nekik meg tűzoszlopot adtál vezetőül az ismeretlen úton, ártalom nélküli napot a dicső vándorláshoz.
Azok persze megérdemelték, hogy a világosságtól megfosztva a sötétség rabjai legyenek, mivel fogva tartották fiaidat, akik által a törvény el nem múló világosságát kellett kapnia a világnak.

Egyiptom és Izrael: a pusztító.

Mivel elhatározták, hogy a szentek gyermekeit megölik, úgyhogy közülük csak egy kitett gyermek menekült meg, büntetésül rengeteg gyermeküket elvetted tőlük, és mind elveszítetted őket a tengernyi vízben.

Atyáink előre hírét vették ennek az éjnek, hogy jól ismerve esküidet, amelyeknek hittek, bátorságban legyenek. Így hát néped várta az igazak megszabadulását és az ellenség vesztét.
Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad, azzal minket felmagasztaltál, amikor hívtál bennünket.
Mert titokban áldoztak a dicső atyák buzgó fiai, és egy szívvel-lélekkel elkötelezték magukat az isteni törvényre, hogy a szentek egyformán osztoznak a közös javakban és a közös veszélyekben, s már előre rázendítettek az atyák énekeire. Az ellenség éktelen kiabálása válaszolt nekik, és közbe-közbevegyült azok jajveszékelése, akik gyermekeiket siratták.
Ugyanaz a büntetés sújtott szolgát, urat egyaránt, és a közönséges ember ugyanazt szenvedte, mint a király.

Egyazon halálnem által valamennyinek számtalan halottja volt, úgyhogy az élők nem győzték temetni őket, mert legkiválóbb gyermekeik egy csapásra halálukat lelték.
Akik a varázslások miatt mindvégig hitetlenek maradtak, most, az elsőszülöttek pusztulásakor mégis elismerték, hogy ez a nép az Isten gyermeke.

Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén. Visszavonhatatlan parancsát hordozta éles pallos gyanánt, és ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget.

Akkor hirtelen szörnyű álomképek rémítették őket, és váratlan félelem tört rájuk.
Az egyik itt esett össze félholtan, a másik amott, és tudtul adta, mi halálának az oka.
Mert az álmok, amelyek rémítgették őket, ezt előre jelezték, nehogy úgy haljanak meg, hogy ne tudnák, miért szenvednek ily kegyetlenül.

Az igazakat is elérte ugyan a halál megpróbáltatása, és rengeteg elveszett a pusztában, de a harag nem tartott sokáig.

Mert hamarosan közbelépett előharcos módjára egy feddhetetlen férfiú hivatása fegyverzetével: imával és engesztelő tömjénnel. Szembeszállt a haraggal és véget vetett a csapásnak. Így megmutatta, hogy az ő szolgája volt. Nem testi erővel, nem is a fegyverek hatalmával győzte le a haragot, hanem egy szóval győzte meg a fenyítőt, amelyben az atyáknak tett esküre és szövetségre emlékeztetett.
Mert amikor már rakásszámra feküdtek egymáson a halottak, közbelépett, véget vetett a dúlásnak, és elzárta útját az élők felé.

Mert leomló ruháján ott volt az egész világ ábrázolása, az atyák magasztos neve a négy sor metszett kövön, és fejének díszén a te fönséged.

Ezek előtt meghátrált az öldöklő, visszahökkent tőlük, mert a haragnak puszta próbája is elég volt.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Mint a harci pöröly,
a kard és a hegyes nyíl,
olyan, aki más ellen hamis vallomást tesz.

Mint az odvas fog, és mint a roskatag láb,
annyit ér a hűtlen, amikor bajban vagy.

Mint aki hideg napon leveti ruháját,
mint amikor a sebre ecetet öntenek,
olyan, aki összetört szív előtt nótázik.

Forrás: Biblia – Szent István Társulat

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk téged. Hálát adunk neked. Köszönjük ezt a napot. Köszönjük a lehetőséget, hogy újra a te jelenlétedbe jöhetünk, engedhetjük, hogy a te igéd szóljon hozzánk, formálja gondolkodásunkat és a szívünket. Hogy ne csak azt mutassa meg, ki vagy te, hanem azt is, hogyan kell szeretnünk, hogyan kell ebben a világban élnünk. Jézus nevében kérünk téged, nyisd meg továbbra is az értelmünket, formáld a látásunkat, hívd újra és újra magadhoz a tieidet! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.

Elmélkedés

Nos, a Makkabeusok második könyvében bizony egészen megrázó jelenetekkel találkozunk.

Tudjátok, ahogy végigolvastuk az Ószövetséget – és már csak egyetlen napunk van hátra belőle, mielőtt teljesen áttérnénk az Újszövetségre –, sok olyan történettel szembesültünk, amely talán egészen váratlanul ért bennünket. Holnapután elkezdjük Lukács evangéliumát, amelyet valamivel több mint egy hét alatt fogunk végigolvasni, hiszen egy meglehetősen hosszú evangéliumról van szó.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

otthont banner 1031

De óriási ajándék volt ez az eddigi utazás. Az Ószövetség olvasása során talán olyan dolgokat is megláttunk, amelyeket korábban soha. Például azt, hogy mennyi erőszak jelenik meg a Szentírásban.

De nem szeretném, ha csupán az erőszakra figyelnénk. Sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy Isten a megtört világban is munkálkodik. Isten a sebzett, esendő embereken keresztül is cselekszik. Isten még a legszörnyűbb helyzetekben is jelen van, és munkálkodik.

És az egyik dolog, amit mindebből felismerhetünk, hogy az élet nem olyan, mint egy romantikus film, amelyben végül minden szépen megoldódik és happy end-del végződik.

Mert, hogy itt van a Biblia. Itt van a valódi élet története. Itt van annak a története, hogyan lép kapcsolatba Isten az ő népével. És ez a történet bizony nem mindig szép és rendezett. Nem minden kiszámítható benne. Hatalmas ereje van, de tele van zűrzavarral, fájdalommal és emberi esendőséggel.

És éppen ebben ismerjük fel Isten hatalmát. Isten belép ebbe a zűrzavaros, sebzett világba.

És amikor zűrzavarról beszélek, nem pusztán arra gondolok, hogy itt-ott előfordul egy kis bűn vagy szenvedés. Nem. Árulásról beszélünk. Emberek ezreinek haláláról beszélünk.

Gondoljatok csak a Makkabeusok második könyvének 14. fejezetére, amelynek végén Razisz történetét olvastuk! Ugye emlékeztek rá? Hát, ha valami naturálisan van leírva a Bibliában, akkor ez az.

Razisz, hogy ne kerülhessen ellenségei kezére, és ne gyalázhassák meg, megpróbál véget vetni a saját életének. Kardjába dől, de nem hal meg azonnal. Ezután leveti magát a magasból, és a tömeg közé zuhan. De még ekkor is életben van.

A 45. és 46. versben ezt olvassuk: „Mivel még mindig élt, haragra gerjedve felállt, jóllehet égő sebeiből patakzott a vér. Aztán a tömegen áthatolva feljutott egy meredek sziklára. Már teljesen elöntötte a vér. De azért kitépte beleit, megragadta mindkét kezével, és rádobta a tömegre. Közben kérte az élet és lélek Urát, hogy egy napon adja neki vissza.”

Bocsássatok meg! Talán ennél a résznél is előre figyelmeztetnem kellett volna benneteket, hogy milyen megrázó jelenet következik. Mert ez bizony rendkívül felkavaró. Szörnyű, borzalmas halál. És mégis, mindez ott van a Bibliában.

Mit kezdjünk egy ilyen történettel?

Azt hiszem, mindenekelőtt fel kell ismernünk, hogy ez is része annak a történetnek, amelyet olvasunk. És bizonyos értelemben ez a mi történetünk is. Mert arról szól, hogy Isten még az ilyen egészen elképesztő, szörnyűséges helyzetekben is jelen van. Olyan jelenetekben, amelyek láttán talán azt kérdeznénk: „Ez most valami horrorfilmből került elő? Hiszen ez rettenetes!”

És mégis, Isten valamiképpen ott van mindennek a közepén. Ahogyan az én életemben is. Ott van az életem minden zűrzavarában, minden nehézségében, minden fájdalmában.

Vannak napok, amikor ezt világosabban látjuk. Vannak napok, amikor biztosabban érezzük az ő jelenlétét. De mindennap tudhatjuk, hogy ez igaz: Isten velünk van.

Még annyi megjegyzést engedjetek meg, hogy a 7 testvér és édesanyjuk vértanúsága mellett ez a második hely, ahol a testi feltámadásba vetett hit és remény fehéren feketén megjelenik az Ószövetség lapjain. Ezt fogja Jézus a saját feltámadásával megerősíteni.

Most pedig térjünk át a Bölcsesség könyvének 17. és 18. fejezetére. Van itt néhány gondolat, amelyet különösen szeretnék kiemelni.

A 17. fejezet elején ezt olvassuk: „Azt hitték, hogy titkos bűneikkel megbújhatnak a feledés sötét leple alatt, de szétszóródtak, iszonyú döbbenet kerítette őket hatalmába, és rémképek ijesztgették őket. Még az őket befogadó zugban sem szabadulhattak a félelemtől, hanem ijesztő zajok zúgtak körülöttük, és félelmetes alakok jelentek meg nekik sötét ábrázattal” (Bölcs 17,3-4).

Figyeljetek csak erre a gondolatra! Azt hitték, hogy titkos bűneik észrevétlenek maradnak.

Milyen gyakran találkozunk ezzel a saját életünkben is. Milyen gyakran vannak titkos bűneink. Általában nem tesszük ezeket a kirakatba… Milyen könnyen engedünk annak a kísértésnek, hogy felmentsük magunkat. Azt mondjuk: „Ugyan, erről senki sem tud. Ezt senki sem látja. Nem ártok vele senkinek. Soha senki nem fogja megtudni. Ez az én magánügyem.”

Azt gondoljuk, hogy a névtelenség vagy a titokban maradás valamiképpen felment bennünket a felelősség alól. De amikor az igazság és a bölcsesség útján járunk, felismerjük, hogy Isten előtt nincsenek titkos bűnök. Nincs olyan élet, amelyet Isten ne látna. Nincs olyan tett, amely egyszerűen eltűnne a feledés sötét fátyla mögött. Ilyen fátyol valójában nem létezik Isten előtt. És ebben van valami rendkívül erőteljes. Mert ez az igazság egyszerre figyelmeztet és vigasztal bennünket. Figyelmeztet, amikor bűnt követünk el. Amikor felismerjük, hogy azt kell mondanunk:

„Uram, te itt is jelen vagy. Te ezt is látod. Előtted semmi sem marad rejtve. És tudom, hogy van igazságosság.” De ugyanez az igazság vigasztalást és bátorítást is ad, amikor igyekszünk igaz életet élni. Mert ha nincsenek titkos bűnök, akkor nincsenek Isten előtt rejtett erények sem. Gondoljatok csak bele! Nincs olyan jó cselekedet, amelyről Isten ne tudna. Sőt, még az erényre való törekvésünk sem marad észrevétlen. Az a tény, hogy te és én igyekszünk követni az Urat, hogy hozzá akarunk tartozni, hogy próbálunk hűségesek maradni hozzá – mindez ott van Isten szeme előtt. Ő látja. Ő tud róla. És fontos neki. Mert te fontos vagy neki! Még a próbálkozásaid is fontosak számára!

De térjünk vissza a titkos bűnök kérdéséhez!

A 17. fejezet végén ezt olvassuk: „Csak rájuk borult mélységes éjszaka…” (Bölcs 17,20). Ez Egyiptomról szól, arról az időszakról, amikor Isten népe rabszolgaságban élt. Emlékeztek arra a csapásra, amikor sötétség borult Egyiptom földjére, de ahol a héberek éltek, ott továbbra is világosság volt? Erről beszél most a Bölcsesség könyve. Így folytatódik: „Csak rájuk borult mélységes éjszaka – képe annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak” (Bölcs 17,20).

Micsoda költői kép! „De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak.”

Gondoljatok csak bele! A mélységes éjszaka rájuk borult, mintegy előképeként annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De ők maguk még ennél a sötétségnél is nagyobb terhet jelentettek önmaguk számára. Mert hamis istenekhez ragaszkodtak. Mert összeesküdtek arra, hogy megöljék a héberek fiúgyermekeit. És így a sötétség nemcsak körülöttük volt, hanem bennük is. Még a sötétségnél is súlyosabbá váltak önmaguk számára.

Aztán a 18. fejezet első versében ezt olvassuk: „Szentjeidnek azonban ragyogó világosság támadt” (Bölcs 18,1). Micsoda ellentét! Az egyiptomiakra sötétség borult, Isten népe számára viszont világosság ragyogott.

A fejezet ezután tovább beszél arról, hogyan szabadította ki Isten igazságos ítéletével a zsidó népet az egyiptomi rabszolgaságból.

És tudjátok, már majdnem az Ószövetség olvasásának végére értünk. A Makkabeusok második könyvéből már csak egyetlen fejezetünk maradt. És a Bölcsesség könyvéből is mindössze egy van hátra.

De van még egy utolsó gondolat a 18. fejezetben, ami egyszerűen pazar. A 14. versről van szó. Arra hívlak benneteket, hogy később vegyétek elő újra a Szentírást, és jelöljétek meg ezt a részt! Így kezdődik: „Mert amikor mély csend borult mindenre…”

Ez az egyiptomi elsőszülöttek halálának éjszakájáról szól. Hallgassátok csak!

„Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén. Visszavonhatatlan parancsát hordozta éles pallos gyanánt, és ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget” (Bölcs 18,14-16).

Ez tehát Isten igazságossága. Isten ítélete az egyiptomiak fölött, akik megölték a héber nép újszülött fiúgyermekeit.

De van itt egy prófécia is! Tudjátok, amikor ezt a szakaszt olvasom, mindig a karácsony jut eszembe. Hiszen ez a megtestesülés, Jézus születésének titkára is ráirányítja a figyelmünket! „Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott…”

Vagyis az éjszaka kellős közepén! „…mindenható szava (…) ott termett az égből, királyi trónjáról…”

A mindenható Ige! A testté lett Ige! Leszáll a mennyei trónról, mint hatalmas harcos, magával hozva Isten parancsának éles kardját

Milyen csodálatos kép ez!

A szöveg így folytatódik: „…ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget.”

Természetesen tudjuk, hogy Jézus Krisztus azért jött el, hogy életet hozzon nekünk. De azért is jött, hogy legyőzze a halált. Azért is jött, hogy harcoljon értünk.

És éppen ez az evangélium egyik leghatalmasabb örömhíre, amelybe holnapután, az év hátralévő részében egészen mélyen belemerülünk.

Mert íme, itt van maga Jézus Krisztus. A testté lett Ige, aki leszáll a mennyei trónról.

És mivel érkezik? Mennydörgő szóval. Az igazság és a Szentlélek kardjával. És harcba száll érted. Igen, éppen ez a lényeg. Jézus harcol érted. Harcol értem. Harcol mindannyiunkért. Mert tudjátok, Isten mintha azt mondaná nekünk: „Te olyan értékes vagy számomra, hogy érdemes harcolni érted.” Vannak dolgok, amelyek az életedre törnek. Vannak erők, amelyek el akarnak pusztítani. De te olyan értékes vagy Isten szemében, hogy Ő harcba száll érted. Ezért engedd, hogy harcoljon érted.

A mindenható Ige leszállt a menny királyi trónjáról erre a földre, hogy megvívja értünk a harcot. És ezért bízunk benne. Bízunk abban, hogy képes megvívni ezt a harcot. Bízunk abban, hogy kész is harcolni értünk.

Bízunk abban, hogy Jézus ma is harcolni akar érted.

Ezért ráhagyatkozunk, és így imádkozunk hozzá: Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, harcolj értünk!

Imádkozom értetek. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem is! Köszönöm. Kornél atya vagyok, és már alig várom, hogy holnap újra találkozzunk.

Avatar photo

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.