311. nap: Isten harcol érted
Korszak: Makkabeus-felkelés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk téged. Hálát adunk neked. Köszönjük ezt a napot. Köszönjük a lehetőséget, hogy újra a te jelenlétedbe jöhetünk, engedhetjük, hogy a te igéd szóljon hozzánk, formálja gondolkodásunkat és a szívünket. Hogy ne csak azt mutassa meg, ki vagy te, hanem azt is, hogyan kell szeretnünk, hogyan kell ebben a világban élnünk. Jézus nevében kérünk téged, nyisd meg továbbra is az értelmünket, formáld a látásunkat, hívd újra és újra magadhoz a tieidet! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Elmélkedés
Nos, a Makkabeusok második könyvében bizony egészen megrázó jelenetekkel találkozunk.
Tudjátok, ahogy végigolvastuk az Ószövetséget – és már csak egyetlen napunk van hátra belőle, mielőtt teljesen áttérnénk az Újszövetségre –, sok olyan történettel szembesültünk, amely talán egészen váratlanul ért bennünket. Holnapután elkezdjük Lukács evangéliumát, amelyet valamivel több mint egy hét alatt fogunk végigolvasni, hiszen egy meglehetősen hosszú evangéliumról van szó.
A cikk a hirdetés után folytatódik…

De óriási ajándék volt ez az eddigi utazás. Az Ószövetség olvasása során talán olyan dolgokat is megláttunk, amelyeket korábban soha. Például azt, hogy mennyi erőszak jelenik meg a Szentírásban.
De nem szeretném, ha csupán az erőszakra figyelnénk. Sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy Isten a megtört világban is munkálkodik. Isten a sebzett, esendő embereken keresztül is cselekszik. Isten még a legszörnyűbb helyzetekben is jelen van, és munkálkodik.
És az egyik dolog, amit mindebből felismerhetünk, hogy az élet nem olyan, mint egy romantikus film, amelyben végül minden szépen megoldódik és happy end-del végződik.
Mert, hogy itt van a Biblia. Itt van a valódi élet története. Itt van annak a története, hogyan lép kapcsolatba Isten az ő népével. És ez a történet bizony nem mindig szép és rendezett. Nem minden kiszámítható benne. Hatalmas ereje van, de tele van zűrzavarral, fájdalommal és emberi esendőséggel.
És éppen ebben ismerjük fel Isten hatalmát. Isten belép ebbe a zűrzavaros, sebzett világba.
És amikor zűrzavarról beszélek, nem pusztán arra gondolok, hogy itt-ott előfordul egy kis bűn vagy szenvedés. Nem. Árulásról beszélünk. Emberek ezreinek haláláról beszélünk.
Gondoljatok csak a Makkabeusok második könyvének 14. fejezetére, amelynek végén Razisz történetét olvastuk! Ugye emlékeztek rá? Hát, ha valami naturálisan van leírva a Bibliában, akkor ez az.
Razisz, hogy ne kerülhessen ellenségei kezére, és ne gyalázhassák meg, megpróbál véget vetni a saját életének. Kardjába dől, de nem hal meg azonnal. Ezután leveti magát a magasból, és a tömeg közé zuhan. De még ekkor is életben van.
A 45. és 46. versben ezt olvassuk: „Mivel még mindig élt, haragra gerjedve felállt, jóllehet égő sebeiből patakzott a vér. Aztán a tömegen áthatolva feljutott egy meredek sziklára. Már teljesen elöntötte a vér. De azért kitépte beleit, megragadta mindkét kezével, és rádobta a tömegre. Közben kérte az élet és lélek Urát, hogy egy napon adja neki vissza.”
Bocsássatok meg! Talán ennél a résznél is előre figyelmeztetnem kellett volna benneteket, hogy milyen megrázó jelenet következik. Mert ez bizony rendkívül felkavaró. Szörnyű, borzalmas halál. És mégis, mindez ott van a Bibliában.
Mit kezdjünk egy ilyen történettel?
Azt hiszem, mindenekelőtt fel kell ismernünk, hogy ez is része annak a történetnek, amelyet olvasunk. És bizonyos értelemben ez a mi történetünk is. Mert arról szól, hogy Isten még az ilyen egészen elképesztő, szörnyűséges helyzetekben is jelen van. Olyan jelenetekben, amelyek láttán talán azt kérdeznénk: „Ez most valami horrorfilmből került elő? Hiszen ez rettenetes!”
És mégis, Isten valamiképpen ott van mindennek a közepén. Ahogyan az én életemben is. Ott van az életem minden zűrzavarában, minden nehézségében, minden fájdalmában.
Vannak napok, amikor ezt világosabban látjuk. Vannak napok, amikor biztosabban érezzük az ő jelenlétét. De mindennap tudhatjuk, hogy ez igaz: Isten velünk van.
Még annyi megjegyzést engedjetek meg, hogy a 7 testvér és édesanyjuk vértanúsága mellett ez a második hely, ahol a testi feltámadásba vetett hit és remény fehéren feketén megjelenik az Ószövetség lapjain. Ezt fogja Jézus a saját feltámadásával megerősíteni.
Most pedig térjünk át a Bölcsesség könyvének 17. és 18. fejezetére. Van itt néhány gondolat, amelyet különösen szeretnék kiemelni.
A 17. fejezet elején ezt olvassuk: „Azt hitték, hogy titkos bűneikkel megbújhatnak a feledés sötét leple alatt, de szétszóródtak, iszonyú döbbenet kerítette őket hatalmába, és rémképek ijesztgették őket. Még az őket befogadó zugban sem szabadulhattak a félelemtől, hanem ijesztő zajok zúgtak körülöttük, és félelmetes alakok jelentek meg nekik sötét ábrázattal” (Bölcs 17,3-4).
Figyeljetek csak erre a gondolatra! Azt hitték, hogy titkos bűneik észrevétlenek maradnak.
Milyen gyakran találkozunk ezzel a saját életünkben is. Milyen gyakran vannak titkos bűneink. Általában nem tesszük ezeket a kirakatba… Milyen könnyen engedünk annak a kísértésnek, hogy felmentsük magunkat. Azt mondjuk: „Ugyan, erről senki sem tud. Ezt senki sem látja. Nem ártok vele senkinek. Soha senki nem fogja megtudni. Ez az én magánügyem.”
Azt gondoljuk, hogy a névtelenség vagy a titokban maradás valamiképpen felment bennünket a felelősség alól. De amikor az igazság és a bölcsesség útján járunk, felismerjük, hogy Isten előtt nincsenek titkos bűnök. Nincs olyan élet, amelyet Isten ne látna. Nincs olyan tett, amely egyszerűen eltűnne a feledés sötét fátyla mögött. Ilyen fátyol valójában nem létezik Isten előtt. És ebben van valami rendkívül erőteljes. Mert ez az igazság egyszerre figyelmeztet és vigasztal bennünket. Figyelmeztet, amikor bűnt követünk el. Amikor felismerjük, hogy azt kell mondanunk:
„Uram, te itt is jelen vagy. Te ezt is látod. Előtted semmi sem marad rejtve. És tudom, hogy van igazságosság.” De ugyanez az igazság vigasztalást és bátorítást is ad, amikor igyekszünk igaz életet élni. Mert ha nincsenek titkos bűnök, akkor nincsenek Isten előtt rejtett erények sem. Gondoljatok csak bele! Nincs olyan jó cselekedet, amelyről Isten ne tudna. Sőt, még az erényre való törekvésünk sem marad észrevétlen. Az a tény, hogy te és én igyekszünk követni az Urat, hogy hozzá akarunk tartozni, hogy próbálunk hűségesek maradni hozzá – mindez ott van Isten szeme előtt. Ő látja. Ő tud róla. És fontos neki. Mert te fontos vagy neki! Még a próbálkozásaid is fontosak számára!
De térjünk vissza a titkos bűnök kérdéséhez!
A 17. fejezet végén ezt olvassuk: „Csak rájuk borult mélységes éjszaka…” (Bölcs 17,20). Ez Egyiptomról szól, arról az időszakról, amikor Isten népe rabszolgaságban élt. Emlékeztek arra a csapásra, amikor sötétség borult Egyiptom földjére, de ahol a héberek éltek, ott továbbra is világosság volt? Erről beszél most a Bölcsesség könyve. Így folytatódik: „Csak rájuk borult mélységes éjszaka – képe annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak” (Bölcs 17,20).
Micsoda költői kép! „De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak.”
Gondoljatok csak bele! A mélységes éjszaka rájuk borult, mintegy előképeként annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De ők maguk még ennél a sötétségnél is nagyobb terhet jelentettek önmaguk számára. Mert hamis istenekhez ragaszkodtak. Mert összeesküdtek arra, hogy megöljék a héberek fiúgyermekeit. És így a sötétség nemcsak körülöttük volt, hanem bennük is. Még a sötétségnél is súlyosabbá váltak önmaguk számára.
Aztán a 18. fejezet első versében ezt olvassuk: „Szentjeidnek azonban ragyogó világosság támadt” (Bölcs 18,1). Micsoda ellentét! Az egyiptomiakra sötétség borult, Isten népe számára viszont világosság ragyogott.
A fejezet ezután tovább beszél arról, hogyan szabadította ki Isten igazságos ítéletével a zsidó népet az egyiptomi rabszolgaságból.
És tudjátok, már majdnem az Ószövetség olvasásának végére értünk. A Makkabeusok második könyvéből már csak egyetlen fejezetünk maradt. És a Bölcsesség könyvéből is mindössze egy van hátra.
De van még egy utolsó gondolat a 18. fejezetben, ami egyszerűen pazar. A 14. versről van szó. Arra hívlak benneteket, hogy később vegyétek elő újra a Szentírást, és jelöljétek meg ezt a részt! Így kezdődik: „Mert amikor mély csend borult mindenre…”
Ez az egyiptomi elsőszülöttek halálának éjszakájáról szól. Hallgassátok csak!
„Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén. Visszavonhatatlan parancsát hordozta éles pallos gyanánt, és ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget” (Bölcs 18,14-16).
Ez tehát Isten igazságossága. Isten ítélete az egyiptomiak fölött, akik megölték a héber nép újszülött fiúgyermekeit.
De van itt egy prófécia is! Tudjátok, amikor ezt a szakaszt olvasom, mindig a karácsony jut eszembe. Hiszen ez a megtestesülés, Jézus születésének titkára is ráirányítja a figyelmünket! „Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott…”
Vagyis az éjszaka kellős közepén! „…mindenható szava (…) ott termett az égből, királyi trónjáról…”
A mindenható Ige! A testté lett Ige! Leszáll a mennyei trónról, mint hatalmas harcos, magával hozva Isten parancsának éles kardját
Milyen csodálatos kép ez!
A szöveg így folytatódik: „…ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget.”
Természetesen tudjuk, hogy Jézus Krisztus azért jött el, hogy életet hozzon nekünk. De azért is jött, hogy legyőzze a halált. Azért is jött, hogy harcoljon értünk.
És éppen ez az evangélium egyik leghatalmasabb örömhíre, amelybe holnapután, az év hátralévő részében egészen mélyen belemerülünk.
Mert íme, itt van maga Jézus Krisztus. A testté lett Ige, aki leszáll a mennyei trónról.
És mivel érkezik? Mennydörgő szóval. Az igazság és a Szentlélek kardjával. És harcba száll érted. Igen, éppen ez a lényeg. Jézus harcol érted. Harcol értem. Harcol mindannyiunkért. Mert tudjátok, Isten mintha azt mondaná nekünk: „Te olyan értékes vagy számomra, hogy érdemes harcolni érted.” Vannak dolgok, amelyek az életedre törnek. Vannak erők, amelyek el akarnak pusztítani. De te olyan értékes vagy Isten szemében, hogy Ő harcba száll érted. Ezért engedd, hogy harcoljon érted.
A mindenható Ige leszállt a menny királyi trónjáról erre a földre, hogy megvívja értünk a harcot. És ezért bízunk benne. Bízunk abban, hogy képes megvívni ezt a harcot. Bízunk abban, hogy kész is harcolni értünk.
Bízunk abban, hogy Jézus ma is harcolni akar érted.
Ezért ráhagyatkozunk, és így imádkozunk hozzá: Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, harcolj értünk!
Imádkozom értetek. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem is! Köszönöm. Kornél atya vagyok, és már alig várom, hogy holnap újra találkozzunk.









