Várszegi Asztrik: Jobb lett volna már harminc évvel ezelőtt bátrabban szembenézni a múlttal | Zarándok plusz

A kommunista egyházüldözés feldolgozatlan örökségéről, a magyar katolikus egyház mulasztásairól, a bencés közösség kiengesztelődésének útjáról és az ügynökakták közelgő nyilvánosságra hozataláról beszélgetett Forrai Tamás jezsuita szerzetes Várszegi Asztrik emeritus pannonhalmi főapáttal a Zarándok Plusz legújabb adásában. A beszélgetés központi kérdése az volt: képes-e az egyház őszintén szembenézni saját múltjával, és ezáltal visszanyerni azt a szabadságot és hitelességet, amelyre az evangélium hirdetéséhez szüksége van?

A rendszerváltozás óta több mint három és fél évtized telt el, a magyar katolikus egyház kommunista időszakának történelmi és erkölcsi feldolgozása azonban mindmáig befejezetlen. Várszegi Asztrik szerint az egyház a diktatúra alatt nemcsak intézményi veszteségeket szenvedett el, hanem olyan belső sebeket is kapott, amelyek máig hatnak közösségeinek életére.

Az emeritus főapát felidézte, hogy II. János Pál pápa már az ezredfordulóra készülve sürgette az egyház történelmi bűneivel való szembenézést és a bocsánatkérést. A kommunizmus bukása után a szabadság visszanyerése mellett az egyháznak saját múltjának terhével is szembe kellett volna néznie.

Bár történtek kezdeményezések, a főapát értékelése szerint az elmúlt évtizedekben nem történt elegendő előrelépés. A felelősség feltárása és elismerése azonban nem egyszerűen történészi feladat, hanem az egyház lelki megújulásának feltétele.

„A szembenézés, a kiengesztelődés az a hitnek az eseménye”

– fogalmazott Várszegi Asztrik, hangsúlyozva, hogy a múlt megvallása és a bűnbánat felszabadíthatja az embert és a közösséget.

Amikor a bencések egymás lábát mosták meg

A beszélgetés egyik legszemélyesebb része a pannonhalmi bencés közösség belső kiengesztelődésének történetét mutatta be. Várszegi Asztrik felidézte, hogy a rendszerváltozást követően a fiatalabb szerzetesek gyors és nyílt szembenézést sürgettek, ő azonban főapátként úgy ítélte meg, hogy az idősebb generációval együtt élő közösségnek előbb fel kell készülnie erre. A feldolgozás egyik meghatározó állomása a 2006-ban összehívott rendi káptalan volt, amelynek központi témájává a kiengesztelődés vált.

A történeti feltárást személyes vallomások és lelki megújulást szolgáló alkalmak egészítették ki. A folyamat egyik legmegrendítőbb mozzanataként a szerzetesek Jézus példáját követve egymás lábát mosták meg.

„Nem állítom azt, hogy csoda történt, de megszabadultunk attól a belső nyomástól meg vádaskodástól, ami bennünk feszített, és legalább szabadon tudtunk beszélni” – emlékezett vissza az egykori főapát.

Mint elmondta, a folyamat nem oldott meg minden problémát, de a kommunista múlttal való szembenézés többé nem számított tabutémának a közösségen belül.

Legányi Norbert tragédiája: amikor egy közösség saját vezetője ellen fordul

A beszélgetés apropóját Várszegi Asztrik Legányi Norbert egykori pannonhalmi főapátról írt könyve is adta. A kötet a korai Kádár-korszak egyházpolitikáját és annak a bencés közösség életére gyakorolt pusztító hatását dolgozza fel. Várszegi Asztrik személyesen is kötődött Legányi Norberthez, hiszen ő vette fel a bencés rendbe. Fiatal szerzetesként közelről élte át a főapát körül kialakuló feszültségeket, később pedig hosszú beszélgetéseket folytatott vele a rend történetéről.

A könyvben bemutatott történet egyik legsúlyosabb tanulsága, hogy a kommunista államhatalom nem kizárólag külső erőszakkal próbálta megtörni az egyházi közösségeket, hanem belső konfliktusaikat is felhasználta céljai elérésére. Várszegi Asztrik szerint Legányi Norbertet az állami szervek közreműködésével, saját közösségén belüli támogatással távolították el vezetői tisztségéből. A főapát történetét ezért nemcsak egy személyes tragédiának, hanem az egész közösség számára fontos lelkiismereti kérdésnek tekinti. Legányi Norbertről így fogalmazott:

„Nem hibátlan meg tévedhetetlen, de tiszta szívű és ártatlan volt.”

A könyv megírásával nem pusztán történelmi igazságot akart szolgáltatni, hanem a kiengesztelődést is elő kívánta mozdítani. Meggyőződése szerint ehhez elengedhetetlen az események tárgyilagos feltárása, még akkor is, ha a tények fájdalmasak.

Miért maradt el az egyházi szembenézés?

Forrai Tamás a beszélgetés során felidézte a jezsuiták korábbi kezdeményezését is. Pálos Antal jezsuita szerzetes az ezredforduló előtt azt szerette volna elérni, hogy a magyar püspöki kar a szerzetesrendek 1950-es feloszlatásának évfordulóján bocsánatot kérjen a korabeli egyházi vezetés mulasztásaiért. Erre azonban nem került sor.

Várszegi Asztrik elismerte a felvetés jogosságát, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a korabeli püspökök rendkívüli állami nyomás alatt tevékenykedtek, és az akkori döntéseket ennek figyelembevételével kell megítélni. A főapát beszélt a Lénárd Ödön Alapítványhoz kapcsolódó munkájáról, valamint a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilm fogadtatásáról is. A film nemcsak a kommunista rendszer alatt üldözött egyházi személyek helytállását, hanem az egyházon belüli együttműködés és árulás eseteit is bemutatta. Mint elmondta, a film miatt számos bírálat érte. Úgy vélte, az ellenállás egyik fő oka az a félelem volt, hogy az egyház tekintélyét csorbítja, ha nyilvánosan beszél saját tagjainak bűneiről és kudarcairól.

A beszélgetésben a magyar evangélikus egyház példája is előkerült, amely a Háló című kiadványsorozatban történeti kutatások alapján dolgozta fel az állambiztonsággal való kapcsolatát. Várszegi Asztrik szerint az ottani feltárómunka értékes példa lehet a katolikus közösség számára is.

Ügynökakták: nem elég a neveket nyilvánosságra hozni

A beszélgetés különösen aktuális részében Forrai Tamás az ügynökakták novemberre tervezett részleges nyilvánosságra hozataláról kérdezte vendégét. A műsorban elhangzottak szerint az első lépésben nevek és korlátozott információk válnak hozzáférhetővé. Ez azonban önmagában még nem alkalmas arra, hogy pontos képet adjon az érintettek szerepéről, az esetleges beszervezés körülményeiről vagy arról, milyen cselekedetek kapcsolódtak egy-egy személyhez. Várszegi Asztrik ezért higgadtságra, körültekintésre és őszinteségre figyelmeztetett.

„Jobb lett volna már harminc évvel ezelőtt bátrabban szembenézni a kérdéssel” – mondta.

A főapát szerint az egyháznak azokat is igazságosan kell kezelnie, akikről terhelő információk kerülnek elő. A bűnök és mulasztások elismerése nem jelentheti az emberi méltóság semmibevételét. Az élőkkel és elhunytakkal szemben egyaránt kötelesség a méltányos eljárás, az összefüggések feltárása és az igazság keresése. Ugyanakkor óvott attól is, hogy a leleplezésekre az egyház újabb elhallgatással, védekező magyarázkodással vagy a politikai támadásokra való általános hivatkozással válaszoljon.

Forrai Tamás felvetette: a legjobb megoldás az volna, ha az érintettek – amennyiben lehetőségük van rá – maguk állnának közösségük elé, őszintén beszélnének a történtekről, és szükség esetén bocsánatot kérnének. Várszegi Asztrik egyetértett ezzel a megközelítéssel.

„Az őszinteségnek, a nyíltságnak hihetetlen sánca van” – fogalmazott, hozzátéve, hogy az igazság kimondása képes lehet lezárni régóta hordozott terheket.

A cél nem a megbélyegzés, hanem a szabadság

A Zarándok Plusz beszélgetésének visszatérő gondolata, hogy az egyházi múlt feldolgozása nem pusztán történelmi vagy politikai ügy. Várszegi Asztrik szerint a keresztény hit lényegéhez tartozik a bűnök megvallása, a megbocsátás keresése és a kiengesztelődés. A kommunista diktatúra örökségével való szembenézés ezért nem az egyház gyengítését, hanem lelki felszabadulását szolgálhatja. A történelmi kutatás, a személyes felelősségvállalás és a közösségi bűnbánat egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy a múlt feldolgozatlan terhei ne akadályozzák tovább az egyház küldetését.

A főapát szerint a cél az, hogy az egyház újra szabadon, hitelesen és örömmel hirdethesse az evangéliumot.

A beszélgetés végén Forrai Tamás műsorvezető jelezte: a Zarándok Plusz az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát követően történészek bevonásával is foglalkozni kíván a témával, hogy segítsen megérteni, mit árulnak el – és mit nem – a hozzáférhetővé váló dokumentumok.