Isten ma is gyógyít – Bashobora atya a gyógyító Istenről a Zarándok Esten

Szeptember 17-én a pécsi pálos templomban tartottuk a Zarándok Est szeptemberi alkalmát, amelynek vendége John Baptist Bashobora ugandai katolikus pap és lelkigyakorlat-vezető volt. A tanítás és az imádság középpontjában ezúttal a gyógyulás állt: honnan ered a gyógyítás ereje, milyen szerepe van benne az orvosnak, a hitnek és az imádságnak, és mire hívja Isten azokat, akik Krisztushoz tartoznak?

Az este kezdetén arra hívtuk a résztvevőket, hogy nyitott szívvel vigyék Isten elé nehézségeiket és sebeiket. Bashobora atya pedig már tanítása első mondataiban leszögezte: találkozásunkat nem tekinti véletlennek. „Isten akarta, hogy ma találkozzunk” – fogalmazott, majd Sirák fia könyvének 38. fejezetéből indította elmélkedését.

„Hol van a Bibliád?”

Mielőtt a gyógyulásról beszélt volna, az atya váratlanul megkérdezte a jelenlévőket: van-e náluk Szentírás.

– Hogyan lehettek Isten tanítványai az ő iskolájában, ha nincs nálatok a tankönyv? – tette fel a kérdést.

Bashobora atya szerint a keresztény ember nem maradhat pusztán hallgatója az evangéliumnak. A bérmálásban kapott Szentlélek arra erősít meg bennünket, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról, beszéljünk róla, és másokat is hozzá vezessünk. Úgy fogalmazott: túlságosan sokáig maradtunk csendben, miközben minden megkeresztelt embernek küldetése van.

Innen vezette tovább gondolatmenetét a gyógyulás felé.

Az orvos szolgál, de a gyógyulás forrása Isten

Sirák fia könyvére utalva Bashobora atya külön hangsúlyozta az orvosok megbecsülését.

– Becsüld meg az orvost a szolgálatáért, mert őt is Isten alkotta – idézte fel az Írás üzenetét.

Az atya tanításában nem állította szembe egymással az orvostudományt és az imádságot. Éppen ellenkezőleg: az orvos tudását, a gyógyszereket és az emberi értelem képességeit is Istentől kapott ajándékként mutatta be. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberi tudásnak vannak határai.

– Az orvos nagyon sokat tud segíteni. Bölcsességet kapott arra, hogy felismerje a betegséget és gyógyítson. De elérkezhet egy pont, ahol az emberi lehetőségek véget érnek. A gyógyító végső soron Isten – fogalmazott.

Bashobora atya számára a gyógyulás ráadásul nem csupán testi kérdés. Újra és újra a teljes emberről beszélt: testről, lélekről és szellemről. Tanítása szerint az Istennel, önmagunkkal és egymással való kapcsolat sérülése az egész embert megsebzi, ezért a gyógyulás sem szűkíthető le pusztán a fizikai állapotra.

Pihenni is meg kell tanulnunk

Az este egyik visszatérő gondolata a teremtés rendjének tisztelete volt. Bashobora atya a hetedik nap parancsáról beszélve arra figyelmeztetett: az ember nem arra teremtetett, hogy megállás nélkül dolgozzon. A pihenés szerinte nem elvesztegetett idő. Isten maga is megpihent a teremtés után, az embernek pedig időt kell adnia a családjára, környezetére és magára is.

– Adj időt a feleségednek, a férjednek, a gyermekeidnek! – buzdított.

Az atya arra is figyelmeztetett, hogy a modern embernek sokszor minden eszköze megvan ahhoz, hogy időt mérjen, még sincs ideje a másik emberre.

– Jó óráitok vannak, de nincs időtök másokra – jegyezte meg jellegzetes humorával.

Szerinte Isten ma is olyan embereket keres, akik hajlandók időt adni a másiknak: meghallgatni, mellette maradni, imádkozni érte és hordozni terheit.

A családban is gyógyulásra van szükség

A tanítás jelentős része szólt az emberi kapcsolatokról és különösen a családról. Bashobora atya több jelenlévőt is megszólított, hogy hétköznapi példákon keresztül mutassa meg: a gyógyulás sokszor a megbocsátással kezdődik. A Miatyánk szavaiból kiindulva arra buzdított, hogy amikor saját erőnkből már nem tudunk szeretni vagy megbocsátani, kérjük Istentől azt, ami belőlünk hiányzik:

– Atyám, aki a mennyben vagy, én már nem tudom szeretni. Add nekem azt a szeretetet, amellyel te szereted őt!

Különösen a szülők és gyermekek kapcsolatáról beszélt sokat. Arra kérte a szülőket, hogy ne váddal fogadják visszatérő gyermeküket, hanem öleléssel. A tékozló fiú történetének lelkületét állította példaként a hallgatóság elé: az atya nem a számonkéréssel kezdi, hanem kitárt karral vár.

Azokhoz is szólt, akik nem kapták meg családjukban azt a szeretetet, amelyre szükségük lett volna. Őket arra hívta, hogy Istentől kérjék azt az atyai szeretetet, amely képes sebeiket gyógyítani, és erőt adhat ahhoz is, hogy ők maguk megbocsássanak.

„A hit az most van”

Bashobora atya több személyes történetet is megosztott hosszú papi szolgálatából. Ezekkel mindenekelőtt arra akarta bátorítani a jelenlévőket, hogy merjenek bizalommal imádkozni akkor is, amikor emberileg már kevés reményt látnak. Egyik legerőteljesebb mondata éppen ehhez kapcsolódott:

– A hit az most van. A remény a jövőre irányul, de hinni most kell.

Felidézte Lázár történetét is. Márta Jézusnak azt mondja: ha itt lett volna, testvére nem halt volna meg. Jézus azonban nem pusztán egy távoli jövőbe helyezi Isten erejét, hanem arra hívja Mártát, hogy a jelenben bízzon benne. Bashobora atya szerint gyakran mi is úgy imádkozunk, hogy közben magunk sem merjük komolyan venni azt, amit kérünk. Ő viszont arra buzdított: kopogtassunk, imádkozzunk, bízzunk – és ha valakivel haragban vagyunk, keressük a kiengesztelődést.

A hit számára nem Isten kényszerítését jelenti, hanem belépést abba a titokba, amelyben elismerjük: ő nagyobb nálunk, és számára az sem lehetetlen, ami előtt az emberi tudás megáll.

A szentségimádás a mennyei valóságra mutat

A tanítás későbbi részében Bashobora atya a szentségimádásra és az Eucharisztiára irányította a figyelmet. A kihelyezett Oltáriszentség szerinte arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus él és uralkodik. Amikor az Egyház imádja őt, már itt a földön bekapcsolódik abba a dicsőítésbe, amely a mennyben szüntelenül zajlik.

A szentáldozást pedig rendkívül személyes találkozásként írta le. Amikor a pap azt mondja: „Krisztus teste”, és mi azt válaszoljuk: „Ámen”, akkor valójában igent mondunk arra, hogy Krisztus belépjen az életünkbe. Ez az igen azonban küldetéssel jár. Nem azért fogadjuk magunkhoz Jézust, hogy aztán változatlanul távozzunk a templomból – hangsúlyozta –, hanem hogy Krisztust vigyük másokhoz is.

„Nem tehetjük meg egyedül”

Bashobora atya többször visszatért ahhoz, hogy az Egyház küldetése nem kizárólag a papok és püspökök feladata.

– A pápa nem tudja egyedül megtenni. A püspökök nem tudják egyedül megtenni. Mi papok sem tudjuk egyedül megtenni – mondta.

A keresztény embernek is feladata van: tanúságot tenni, imádkozni, vigasztalni, békét vinni, és másokat Jézushoz vezetni. A Szentlélek ajándékai – hangsúlyozta – nem valamiféle távoli múlt emlékei, hanem azért adatnak az Egyháznak, hogy azokon keresztül Isten ma is szolgálhassa népét.

Az este végén ezért már nem csupán hallgatni hívta a résztvevőket. Arra kérte őket, hogy emeljék fel kezüket, és együtt kérjék a Szentlelket.

– A hívők imádkozni fognak az emberekért – mondta. – Isten pedig olyan embereket támaszt, akik időt adnak másoknak. Titeket.

A szeptemberi Zarándok Est így végül nem egyszerűen a gyógyulásról szóló tanítás lett, hanem meghívás is: újra komolyan venni Isten igéjét, az Eucharisztiát, az imádság erejét és azt a küldetést, amelyet minden keresztény kapott. A tanítást követően Bashobora atya személyesen is imádkozott a jelenlévőkért.