5 ok, amiért ne becsüljük le a betlehemi pásztorokat

A betlehemi pásztorok nem igazán tündöklőek. Könnyű rájuk úgy tekinteni, mint akik eleve adottak, természetes, hogy ott vannak. Nem valamiféle érdekes, egzotikus varázslók egy távoli vidékről. Nem nagyhatalmú királyok vagy zsarnoki uralkodók. Csupán hétköznapi, dolgozó emberek. Igaz, azt állították, hogy látták az éneklő angyalok kórusát, de ez az egyetlen jogosultságuk a hírnévre, hát nem?

Miután írtam egy könyvet arról, hogy kik lehettek azok a titokzatos bölcsek, akik eljöttek a kis Jézus tiszteletére, kíváncsi lettem a betlehemi pásztorokra is. Vajon miért kerültek bele a karácsonyi történetbe? Mi tette őket annyira érdekessé? Miért vette a fáradságot Szent Lukács, hogy beleszője őket a Jézus születését elmesélő beszámolóba?

Úgy adódott, hogy a munkahelyem tartozott nekem egy kis szabbatikus szabadsággal, ezért elhatároztam, elmegyek Betlehembe, és nyomozok egy kicsit. Két hónapot tölthettem egy szerzetesi közösségben Jeruzsálemben – a híres École Biblique-ben. Kutathattam világszínvonalú könyvtárukban, és elutazhattam Betlehembe, hogy találkozzam néhány újkori pásztorral.

A pásztorok élő kapcsolatot jelentenek az Ószövetséggel

Az első ok, amiért nem szabad figyelmen kívül hagyni a betlehemi pásztorokat, az az, hogy élő kapcsolatot jelentenek az Ószövetséggel. Ábrahám ősatya nomád pásztor volt. Mózes is az volt. Izsák és Jákob szintén. Amikorra a későbbi király, Dávid pásztorfiú lett Betlehemben, Izrael pásztorai már félnomádok voltak. Jézus születése idején tehát a betlehemi pásztorok az időkön átnyúló, élő kapcsolatot jelentettek a pásztorkirályhoz, Dávidhoz és Jézus összes pásztorőséhez.

A második ok, amiért a betlehemi pásztorok fontosak, az az, hogy minden bizonnyal ők gondozták azokat a bárányokat, amelyeket a jeruzsálemi templomi áldozatokhoz használtak. Találtam egy részletet a Misnában – az ősi zsidó istentiszteleti szabályok gyűjteményében -, amely arra utal, hogy a Jeruzsálem és Betlehem között fekvő hat mérföldes területen nevelt állatokat templomi áldozati célokra szánták. Ha tehát Jézus Isten Báránya volt, akkor abban a városban született, ahol az áldozati bárányok is születtek. Ezért lehet, hogy amikor a betlehemi pásztorok elmentek megnézni a Krisztusgyermeket, tisztában voltak azzal, hogy annak hódolnak, aki Isten Báránya lesz, aki majd elveszi a világ bűneit.

Két további okból is fontosak a betlehemi pásztorok. Először is, az életmódjuk utal arra, hogy hol született Jézus. Amikor Izraelben jártam, észrevettem, hogy a nomád beduin törzsek tagjai a sátraikat gyakran barlangok előtt állították fel. Azt mondták, hogy a biztonság kedvéért az állataikat a barlangban tartották, miközben ők maguk vagy a barlang előtti sátorban, vagy valamilyen, a barlang elé épített egyszerű hajlékban éltek.

Elmentem két betlehemi templomba, amelyek olyan barlangok fölé épültek, amelyekről a régészek azt állítják, hogy hasonló félnomád pásztorok lakták őket kétezer évvel korábban. Az egyik ilyen templom az ősi Születés Temploma. A templom alatti barlang a hagyományok szerint Jézus születésének a helye.

Beit Sahur városában – Betlehemhez közel – a Pásztorok Mezejének nevezett helyen több barlang is található, amelyek időtlen idők óta lakóhelyként és istállóként szolgáltak. Ezért megállapíthatjuk, hogy az a hagyomány, miszerint Jézus egy barlangban született, megfelel a régészeti és történelmi bizonyítékoknak.

Egy szemtanú beszámolója

Végül pedig a betlehemi pásztorok azért fontosak, mert azt hiszem, az ő leszármazottaik voltak a forrásai Szent Lukács beszámolójának ama történelmi éjszaka eseményeiről. Lukács az evangéliuma elején elmondja, hogy beszélt a szemtanúkkal („Mivel már sokan megkísérelték, hogy a köztünk beteljesedett eseményeket leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Teofil, hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanok, amelyekre tanítottak.” Lk 1, 1-4), és kutatásom során feltártam, milyen módszerekkel továbbították a beduinok és a palesztin nép a szóbeli hagyományt. Néha egy adott esemény történetét csak pletykaként adták tovább. De alkalmaztak formális memorizálást is. A történethez kapcsolódó genealógiákat és verseket szóról szóra memorizálni kellett. Volt, hogy lazább, de kontrollált történetmeséléshez folyamodtak: ez azt jelentette, hogy a történet alapelemeit memorizálták, de maradt lehetőség a kidolgozásra, a jellemzésre és a párbeszédekre.

Amikor tehát azt a részletet olvassuk, hogy az egyik pásztor azt mondja: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk, mi történt”, akkor magukat a pásztorokat követő első vagy második generációt halljuk, ahogyan elmondják újra a történetet Szent Lukácsnak. Ami még jobban megerősíti a dolgot, az az, hogy amikor Szent Ilona császárné a Megváltó születési helyét keresve háromszáz évvel később a Szentföldre érkezett, a helyi emberek azonosították neki a barlangot, ahol Jézus született. A pásztorok tehát azért fontosak, mert ők voltak azok a szemtanúk, akik szóban, hűségesen adták tovább a történetet, amíg Szent Lukács el nem jött, meg nem hallgatta és az utókor számára fel nem jegyezte azt.

Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic Link