2013-ban az amerikai Barna Csoport egy átfogó felmérést készített, melyben a keresztények hitük átadását vagy megosztását, egyszóval az evangelizációs hajlamát vizsgálták. Valószínű nem meglepő, ám beigazolódott, hogy a katolikusok azok, akik legkevésbé osztják meg hitüket, megtérésük élményét másokkal. A felmérésben csak olyan embereket céloztak meg, akik azt nyilatkozták, hogy „személyesen elkötelezettek Jézus Krisztus iránt, aki még ma is fontos az életükben”, és akik azt is jelezték, hogy azt hiszik, „hogy amikor meghalnak, a Mennybe fognak menni, mert bűneiket megvallották és elfogadták Jézus Krisztust megváltójuknak.” Ez azt jelenti, hogy a hívő és gyakorló katolikusokat kérdeztek meg, akiknek személyes kapcsolatuk van Jézussal.
Megállapították, hogy 3 katolikusból csak 1 ért egyet a következő kijelentéssel „nekem személyes felelősségem megosztanom embertársaimmal a vallási meggyőződésemet”. Továbbá a katolikusok csak egyharmada számolt be arról, hogy „az elmúlt 12 hónapban, megosztotta vallási meggyőződését valakivel, akinek más a hite azzal a reménnyel, hogy elfogadja Jézus Krisztust megváltójának.”
A felmérés tükrében kijelenthetjük, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élő katolikusok nagyon gyengék az evangelizációban, ami egyébként az egyház legfontosabb missziója.
Nem csoda, hogy oly kevés katolikus egyházközség gyarapodik új hívőkkel. A statisztikák nem hazudnak, elvesztettük az utat.
Mielőtt túlságosan elcsüggednék, arra gondoltam, hogy az oldal átlagos olvasója nagyobb valószínűséggel evangelizál. De ez is nagyobb terhet jelent számunkra – nem egyszerűen az evangelizációra törekszünk. Célunk, hogy lelkileg sokszorozzuk és bátorítsuk az evangelizáló tanítványokat! De először meg kell értenünk, hogy a katolikusok miért nem evangelizálnak, azért, hogy jó stratégiát tervezhessünk a problémák leküzdésére.
Forrás: Shutterstock
OKOK
1. Soha nem evangelizálták őket – ezért soha nem döntöttek igenlően egy életet megváltoztató esemény mellett, nem fogadták el tudatosan Jézust életük megváltójának.
Hitünk valójában változó életekről szól, melyek a feltámadt Jézussal való találkozás eredményeként alakulnak át. Miután találkoztunk Jézussal, válaszolhatunk azokra a kegyelmekre, amelyeket nekünk ad és melyek által életünk megváltozik. A statisztikák azt mutatják, hogy a legtöbb ember az USA-ban aki „katolikusnak” vallja magát, soha nem mondott „igent” az életében egy ilyen Jézussal való találkozás után. Következésképpen a szívükben nem fogadták be azt a kegyelmet, mely a megtérést eredményezi és mindazt, ami utána következik.
Sherry Weddell írja: Több száz megyéspüspöktől és plébánia vezetőtől kérdeztük hatvan egyházmegyéből az angol nyelvű világból ezt a kérdést: Mennyire becsülöd híveid között a tudatosan tanítványok arányát? Megdöbbenésünkre ugyanazt a választ kaptuk újra és újra: “Öt százalék”. VI. Pál pápa a következőt mondja: “Az evangelizált ember másokat is evangelizál, ebben rejlik az igazság próbája, az evangelizáció tapintása: elképzelhetetlen, hogy valaki elfogadja az Igét és átadja magát az Igének, anélkül, hogy olyan személyé válna, aki tanúja lehet Neki és hirdeti azt a maga módján (EN 24). Hogyan várhatjuk el a meg nem evangelizálttól az evangelizációt? Nem tudjuk!
2. A plébániák jelenlegi kultúrája valójában elriasztja a katolikusokat az aktív személyes evangelizációtól, nem pedig támogatja és képezi őket erre.
Ezzel a témával korábban is foglalkoztunk, az Ügyfélszolgálati szeretet – Miért hagyják el a katolikusok az egyházat? című cikkünkben.
Olyan rendszert építettünk, amely osztályokat tanít, programokat és eseményeket kínál (melyek mind lehetnek jó dolgok). De ha önkéntes munkát vállalsz egy ügyért vagy katekétává válsz, akkor az nem felel meg a kötelességednek, hogy evangelizálj az életed más területein is. Továbbá tudjuk, hogy a kulturális katolicizmus a kényelemes és könnyű utat jelenti. Nem vagyunk eléggé kihívva a szent evangélistákká való válásra, hanem azt mondják nekünk, hogy gyermekinket vezessük szentségek elé és mutassuk meg egyszer nekik a templomot. Ez a fajta könnyű és kényelmes katolikus kultúra ellentétes az egyetemes hívással, miszerint mindannyiunknak a jó hír és az evangélium terjesztőivé kellene válnunk.
3. Hiányzik a valódi közösség, az elszámoltathatóság és a mély keresztény barátság a mi plébániáinkon, így senkinek sem jelent kihívást.
Megállapodtunk egy megengedő hozzáállás mellett a kereszténység számára, ami nem proaktív, nem jelent kihívást és nem akar növekedni. Igen, van egy időszakos konfliktus vagy visszavonulás az igazán elkötelezett katolikus számára. Egyre több kiscsoport is van. De ezeknek ellenére van néhány, amely tényleg tudja mit jelent az elszámoltathatóság, az igazság kimondása, a bűnök meggyónása és közösség elé tárása, a Szentlélekben való növekedés és a nyomulás a missziós területeken. Így kellene kinézzen egy igazi keresztény közösség.
4. Sok katolikus túlságosan fél az evangelizálástól, kifogásokat fogalmaz meg, hogy miért ne tegye, és elutasítja a komfort zónájából való kilépést.
A kifogások, ürügyek nem újak, láttuk őket a történelem során… Még Mózes is félt, hogy válaszoljon az Úr hívására, amikor a rabszolgaságban levő izraeliták felszabadítására hívta. Új rabszolgasággal küzdünk, a bűn rabszolgaságával. A Kivonulás 3-4-ben látjuk a hívást, hogy menjenek és győzzék le a fáraót, és látjuk a kifogásokat, amelyeket Mózes mondott: 1 kifogás: Nem vagyok méltó (Kiv 3:11); 2. kifogás: Nem tudok eleget (3:13); 3. kifogás: Ők nem fognak rám hallgatni. (4:1); 4. kifogás: Nem vagyok elég tehetséges (4,11-12); 5. kifogás: Nem akarom megtenni (4,13)
5. Gyakorlatilag sok katolikus univerzalista, vagy hiszi, hogy a hit különbségei nem igazán számítanak. Vagyis úgy vélik, hogy az emberek túlnyomó többsége a mennybe fog menni és / vagy nincs valódi pont arra, hogy segítsen valakinek abban, hogy megismerje Jézust, mert minden hit hagyomány alapvetően ugyanaz.
Ez a fajta elképzelés a vallási relativizmus. Kiválaszthatod, hogy mi igaz, és ez nem igazán számít. A pokol egy olyan társadalmi konstrukció, amely valójában nem létezik, vagy a legrosszabb, néhányan csak vége (tömeggyilkosok és terroristák). Szóval miért érdekelne? Ez ellentétes az Egyház világos tanításával. A pokol valóságos. Az ég igaz. Örök üdvösség van az élvonalban!
Mindezen okok (és még sok más) miatt láthatjuk, hogy egyáltalán nem pozitív dolgok miatt nem evangelizálnak a katolikusok. Most itt az ideje, hogy megragadjuk a szent munkánkat, hogy segítsünk másoknak megismerni Jézust, majd segítsünk nekik evangélistává válni.
Napjainkban, ebben a Jézus által parancsolt „menjetek”-ben jelen vannak az Egyház evangelizáló küldetésének mindig új helyszínei és kihívásai, és mi valamennyien meghívást kaptunk erre az új missziós „kilépésre”. Minden keresztény ember és minden közösség maga fogja felismeri, hogy melyik az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára. Ferenc pápa, Evangelii Gaudium, 20
*
Ugyan az AEÁ-ra vonatkoztatva dolgoztuk fel a témát, ám érdemes lenne elgondolkodni az itthoni helyzeten is. Ehhez ajánlunk pár kérdést:
- Tudatosan tértem-e meg?
- Eleget teszek-e Krisztus hívásának? Evangelizálok-e?
- Melyik az az út, módszer, ahol én ezt a szolgálatot végezni tudom?
- Ismerjem fel és tudatosítsam ehhez a szolgálathoz az egyház hozzáállását. Nézzek szembe a valósággal.
- Imádkozz, kérd a Szentlélek kegyelmeit és indulj el!
A cikk megosztásával is evangelizálhatsz. 😉 Ha médiamissziós területen tevékenykednél kattints ide.
A Catholic Missionary Disciples cikke nyomán
