Többre vagy képes, mint amit elhiszel magadról – Zarándok Est Böjte Csaba OFM atyával

2025 tavaszán ismét megtelt a pécsi Szent Imre templom a Zarándok Estek sorozatának újabb alkalmára. A meghívott vendég ezúttal Böjte Csaba ferences szerzetes volt, aki „Az út, ami reményt ad” címmel osztotta meg tanúságtételét. Az esemény a jubileumi szentévhez kapcsolódva valósult meg, amelynek mottója: „A remény zarándokai”.

Az alábbiakban néhány gondolatot emeltünk ki az elhangzottakból.
A Zarándok Est visszanézhető a cikk végén található videóban.

A házigazda, Harasztovics Arnold főszerkesztő bevezetőjében így köszöntötte a jelenlévőket:

„Én azt hiszem, hogy ennél hitelesebb előadót ma nem hívhattunk volna, hiszen Csaba testvér eddigi élete, szolgálata, minden amit tett, az kifejezetten a reményről szól.”

Böjte Csaba humorral és bölcsességgel átszőtt tanúságtételében világossá tette: a remény ma hiánycikk, és Ferenc pápa ezt pontosan érezte, amikor meghirdette a jubileumi évet.

„A XXI. század embere valahogy úgy elbizonytalanodott, hogy mit hoz a holnap… A remény megfakult.”

Gyermekeivel való zarándoklatairól is mesélt, ahol újra és újra megtapasztalta: a zarándokút segít túllépni saját korlátainkon.

„Ott ültek a kis templomban, mint az angyalok… És akkor elmondtam nekik: többek vagytok, mint amit magatokról kinéztetek.”

A testvér szerint a zarándoklat nemcsak fizikai kihívás, hanem közösségépítő és lelki út is:

„A hosszú úton az ember unalmában elkezd beszélgetni. Imádkozunk, keresztutat végzünk, megállunk egy kápolnánál – és rájövünk: mennyi jó ember van az úton.”

A prófétai küldetés – felelősségünk a világért

Böjte Csaba egyik legerőteljesebb üzenete az volt, hogy nem hallgathatunk, ha a körülöttünk élők élete rossz irányba tart. A keresztény embernek prófétai küldetése van, amelyet a keresztségben kapott.

„Amikor megkereszteltek, nem azért kentek fel krizmával, hogy legyél a magyar nép sírató asszonya! Azért kentek fel, hogy legyél pap, király és próféta.”

Arra buzdította a jelenlévőket, hogy merjenek megszólalni – a családban, a gyerekeik, unokáik életében is. Ne hagyják, hogy a kényelmesség vagy a konfliktuskerülés miatt elmaradjanak a szeretettel kimondott, mégis sarkalatos szavak.

„Tudom, hogy inkább vennél egy jegyet Tarzuszba, mint Jónás, de Isten azt akarja, hogy te szólj. A te szavadra vár.”

Különösen hangsúlyos volt a figyelmeztetés:

„A gonosz lélek nem alszik. Mi, keresztények alszunk. Csak nehogy örökre elaludjunk!”

Ez az ébresztő szó a hit felelősségére emlékeztetett: nem elég hinni – tanúságot kell tenni, akár kényelmetlen helyzetekben is.

A mindennapi zarándoklat – a hit útja itt és most

A ferences szerzetes tanúságtétele világosan rámutatott: a zarándoklat nemcsak nagy távokat, híres kegyhelyeket jelent. Minden egyes nap egy lehetőség arra, hogy elinduljunk Isten felé. A legfontosabb, hogy ne álljunk meg.

„A legegyszerűbb zarándoklat az, hogy reggel elindulsz, és betérsz a templomba. Térdre esel, és azt mondod: Jézus, itt vagyok.”

Egyiptomi zarándoklata során, amikor Remete Szent Antal barlangjába látogatott, mély belső megtapasztalásban volt része. Azt hitte, messzire kell mennie, hogy igazán találkozzon Istennel – de ott, a sivatag csöndjében ezt hallotta:

„Jézus azt mondta: fiam, nem kell ide eljönnöd. Ott vagyok Déván, a kis kápolnádban is. Ne a külsőségeket keresd, hanem engem.”

Ez az élmény is aláhúzta: a lényeg a találkozás – nem a távolság. És ez a találkozás mindannyiunk számára elérhető.

Bátorította a híveket arra is, hogy legyen élő kapcsolatuk a gyóntató atyákkal, lelki vezetőkkel:

„A nőgyógyászhoz el tudsz menni. Az autószerelő telefonszáma megvan. Hát a lelked nem annyira fontos?”

Ez a mindennapi zarándoklat nemcsak az egyén hitét építi, hanem megváltoztathatja a közösséget is – templomainkat újra megtöltheti élettel, imádsággal és jelenléttel.

A tanúságtétel közös imával zárult: a jubileumi szentév imáját imádkozták el a hívek Böjte Csabával együtt. A Zarándok Est szokásához mérten, a hívek közösen énekelték el az Ároni áldást, így engedve útra Csaba testvért. Majd a testvér az egyik jelenlévő gyerek felemelésével papi áldásban részesítette a közösséget.

„Aki egy gyereket befogad, az engem fogad be – mondta Jézus. A gyerekben ott van a Jóisten. Én hiszem, hogy ott van.”