300. nap: A szív megtérése

Korszak: Makkabeus-felkelés

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged. Köszönjük neked, Istenünk, hogy te mindig jelen vagy. Néha látjuk a munkádat, néha pedig nem. Olykor felismerjük jelenléted a cselekvéseidben, máskor pedig nem. Kérünk, Urunk, add meg nekünk azt a kegyelmet, hogy akkor is észrevegyük, hogy jelen vagy, ha rejtve maradsz is! És még akkor is, amikor úgy tűnik, mintha nem tennél semmit – mert te akkor is szüntelen munkálkodsz. Ezért dicsőítjük a neved. Segíts, hogy legyen szemünk látni! De még akkor is, amikor nem látunk, segíts, hogy olyan szívünk legyen, amely bízik! Segíts, hogy akkor is bízzunk, amikor nem látunk! Jézus nevében kérjük mindezt. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Már a 300. napnál járunk! Hála érte Istennek!

Ugye mondtam, hogy a Makkabeusok második könyve mennyire különbözik az elsőtől? Két különböző oldalról mesélik el ugyanazt a történetet. Az első könyv inkább csak elbeszéli az eseményeket, nem akarom azt mondani, hogy világi szemszögből, de olyan nézőpontból, amely nem feltétlenül ismeri fel, hogy Isten aktívan jelen van az eseményekben. Ezzel szemben a Makkabeusok második könyve teljesen világossá teszi, hogy Isten a történésekben teljes mértékben aktív. 

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Itt van a történet Oniászról, a főpapról, aki szent volt, jó volt, és sok jót tett. De Simon, a Benjamin törzséből való templomi felügyelő vitába keveredett Oniásszal az igazgatási ügyek miatt. Gondoljunk csak bele, milyen gyakran történik ez velünk is. Van egy vita, egy nézeteltérés, és valaki azt mondja: „Ha bármilyen módon le tudom járatni ezt az embert, az ellenfelemet, akkor meg fogom tenni”. Pontosan ezt teszi Simon. Elmegy a Tarzuszból való Apollóniuszhoz, aki egész Cöle-Szíria és Fönícia kormányzója volt, és lényegében azt mondja: „Figyelj, a templomban rengeteg pénz van, amit nem adnak át a királynak, pedig a király, Szeleukosz, annyi költségüket fedezte” – és így tovább. Apollóniusz elmegy a királyhoz, és azt mondja: „Valójában rengeteg pénzük van a zsidóknak”. Így a király elküldi Heliodort azzal a paranccsal, hogy hozza el a pénzt.

Oniász találkozik vele, és azt mondja: „Igen, van pénzünk, de ez a templom kincstáráé. Nincs az Úrnak szentelve, hanem az emberek jólétét szolgálja”. Alapvetően a templom úgy működik, mint a szegények bankja: „…az özvegyek és árvák letétbe helyezett pénzéről van szó. Aztán egy része egy nagyon tekintélyes emberé, egy bizonyos Hirkánuszé, Tóbiás fiáé. A dolog egyáltalán nem úgy áll, ahogyan az a semmirekellő Simon álnokul állította. Az összes ezüst négyszáz talentumot tesz ki, az arany pedig kétszázat. S egyébként is nem szabad azokat az embereket megkárosítani, akik a hely szentségébe és az egész világon híres templom fönséges és sérthetetlen voltába helyezték bizalmukat” (2Mak 3,10-12). 

Nagy a kétségbeesés, mert Heliodor beígéri a templom kifosztását. Döbbenetes leírást olvasunk arról – és ezt nem kaptuk meg a Makkabeusok első könyvében –, hogy az emberek a templomba mennek, leborulnak az Úr előtt, sírnak és jajgatnak. Még az is le van írva, hogy az asszonyok és a fiatal leányok kijönnek az utcára, még ha bent is kellene maradniuk, az ablakokhoz mennek, és a templom felé fordulva imádkoznak, hogy Isten hallgassa meg őket. A lényeg, hogy meg is hallgatja. Az Úr valóban meghallja az imájukat, és megvédi a templomot. Heliodor ott van, és hatalmas látomása támad, amely szó szerint leteríti őt, és halálos veszélybe kerül. Ezután Oniász bemutatja az áldozatot, és ugyanaz a látomásbeli alak visszatér Heliodorhoz és azt mondja neki: „Légy nagyon hálás Oniász főpapnak. Mert az ő kedvéért adja vissza az Úr életedet” (2Mak 3,33). Ezután Heliodor megtér. Lényegében azt mondja: „Más istent nem tisztelek, csak ezt az egy Istent”. 

A Makkabeusok első könyvében hallottunk történeteket – nem ezt a konkrét történetet –, amelyekben nem volt nyilvánvaló, hogy Isten csodát tett. Csak arról volt szó, hogy emberek, mint Júdás Makkabeus és a testvérei, csatába vonultak. Nem feltétlenül olvastuk azt, hogy „íme, az Úr harcol a népéért”. Ezáltal felismerhetjük: gyakran mi magunk is így tekintünk az életünkre. Néha úgy nézünk rá, hogy csak a részleteket látjuk. Semmi különös nincs benne, csak a száraz tények.

De arra kaptunk meghívást, hogy az életünkre a második könyv látásmódjával tekintsünk. Úgy, hogy feltesszük este, lefekvés előtt a kérdést: „Istenem, ez volt az én napom, ez történt a nap folyamán. Hol voltál te mindebben? Hol voltak a kegyelem apró pillanatai?” Mert mindannyiunk életében minden egyes nap ott vannak ezek a kegyelmi pillanatok. Talán nem nagy, hatalmas látomások formájában, de lehetnek apró kegyelmi indítások, amikor az Úr tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, mégis finoman erre vagy arra terel bennünket, vagy éppen eltérít egy útról.

Lehet, hogy kísértést érzünk azt mondani: vajon Isten tényleg tesz ilyesmit? Isten tényleg ad ilyen nagy, látványos jeleket, mint Heliodornak? A válaszunk egyértelműen az kell, hogy legyen: „Igen, abszolút”. Sőt, bizonyára ebben a bibliaolvasó közösségben is vannak olyan emberek, akiknek az a tapasztalatuk, hogy az Úr félreérthetetlen jelet adott nekik.

Ott van Szent Pál, vagyis Saul. Úton van, hogy üldözze a keresztényeket. Az úton Jézus megjelenik neki, és elég drasztikusan megállítja. Van egy másik hihetetlen történet is: Egyiptomi Szent Mária története. Úgy kezdődik, hogy Mária egy időben prostituált volt. Az oka, hogy prostituált lett, ahogy ő maga is elmondja az önéletrajzában, a saját szavaival, nagyjából ez: Vannak nők, akik azért kerülnek bele a prostitúcióba, mert rákényszerítik őket; vannak, akik kétségbeesésből; és vannak, akiket akaratuk ellenére taszítanak bele – mindannyian ismerjük a leánykereskedelem és a szexrabszolgaság valóságát. De Egyiptomi Mária azt mondta: „Nem azért tettem, hogy pénzt keressek […] hanem azért, hogy minél többen jöjjenek hozzám, és ingyen tegyem azt, ami örömet szerzett nekem”. Azt mondta, rabja volt ennek. Megkötözte ez a bűn.

Egy ponton ez az Egyiptomi Mária úgy döntött, hogy zarándokútra indul Jeruzsálembe, a Szentföldre. Erre azt mondanánk: „Őrültség, miért tette ezt pont ez a nő”? Egyszerűen volt benne egy indíttatás. El akart menni Izraelbe, látni akarta Jeruzsálemet. A történet már így is sötét, de még sötétebb lesz. Csatlakozik egy zarándokcsoporthoz, akik onnan indultak, ahol ő élt, Egyiptomból. Elmegy Jeruzsálembe, és a zarándokút költségeit azzal fizeti ki, hogy prostituálja magát a többi zarándoknak. Ahogy mondtam, ez nagyon sötét, mert ilyenkor azt gondolnánk: „Hát nem zarándoklaton vagyunk? A Szentföldre megyünk, az ég szerelmére! Hogyan történhet meg ilyesmi?” De ebben az esetben azt kell mondanunk: megtört emberek zarándokolnak. Megtört emberek mennek lelkigyakorlatra. Megtört emberek imádkoznak nap mint nap, és ebből a megtörtségből sok minden továbbra is megmarad. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam: „Istenem, tényleg?”

Vissza Máriához: végre megérkezik Jeruzsálembe, és be akar lépni a Szent Sír Bazilikába. Ha valaha eljutsz Jeruzsálembe, érdemes tudni: a Szent Sír Bazilika egy hatalmas templom, amely a Golgota fölé épült, ahol Jézust keresztre feszítették, és a sírja fölé is. Ez egy óriási templom, bár a Golgota és a sír között olyan kicsi a távolság, hogy gyakorlatilag egy követ is át lehetne dobni. Nincs messze egymástól. Így ez a nagy templom a sír és a Golgota, a Kálvária fölé épült.

Mária megpróbál belépni a Szent Sír-templomba, de akadályoztatást tapasztal. Egyszerűen nem tud bemenni. Fizikailag visszatartja valami. Olyan ez, mint Heliodor esete: ő belépett a templomba, hogy lefoglalja a vagyont. De az Úr megállította Heliodort – és megállította Máriát is. Mert Mária tovább ment volna a maga útján, továbbra is megkötözve tartotta volna a bűne. Ahogy mondtam, nem kényszerítették rá, nem kétségbeesésből tette, hanem ő engedte át magát a megkötözöttségnek. Ő maga mondta: a vágy rabja volt, és ez hatalmat gyakorolt felette. És amikor nem engedték be, elkezdett ráébredni, mit tett vele a bűne. Mit tett önmagával azáltal, hogy újra és újra ezt a bűnt választotta. Odáig jutott, hogy nem tudott kapcsolatba lépni az Úrral.

Ez összetörte a szívét, és sírni kezdett, mert felismerte: kívül van, és ha így hal meg, az üdvösségen kívül fog meghalni. Az örökkévalóságot is Istenen kívül fogja tölteni. Mit tett ekkor? Úgy emlékszem, volt ott egy ikon, egy kép a Szűzanyáról, Máriáról, Isten Anyjáról, Jézus édesanyjáról. Amikor meglátta, ezt mondta: „Mária, kérlek, imádkozz értem! Járj közben értem a Fiadnál, Jézusnál! Járj közben értem a Mennyei Atyánál!” És ott, azon a helyen megtért. Volt egy hatalmas pillanat az életében, amikor a szíve összetört Jézus Krisztus irgalmától, a Szűzanya közbenjárása által. Elment gyónni, kiengesztelődött az Úrral, kiengesztelődött az Egyházzal, és élete hátralévő részét az egyiptomi sivatagban töltötte vezeklésben. Ezért hívják Egyiptomi Máriának. 

Egy alkalommal egy pap, aki a pusztában élt elvonultságban, találkozott vele. Mária elmesélte neki a történetét. Innen ismerjük egyiptomi Szent Mária történetét, hogy az Úr csodálatos módon beavatkozott az életébe – éppen úgy, ahogyan az Úr közbelépett Heliodor esetében is, nemcsak az ő érdekében, hanem a nép érdekében is. Hihetetlen, nem? 

De van itt még egy apró ajándék: Sirák fia könyvének 45. és 46. fejezete. Ismert emberek történetét halljuk. Már ismerjük Sámuel, Áron és Mózes történetét. Nagyszerű hallani, ahogyan Sirák fia újra és újra beszél ezekről a rendkívüli hitű emberekről, mert most már mi is ismerjük a történetüket. Háromszáz napja hallgatjuk Isten igéjét, tudjuk, kik ezek az emberek, és milyen ajándék számunkra – és mindenkinek, aki hallja vagy olvassa Isten igéjét –, hogy megismerhetjük az örökségünket, a lelki hagyatékunkat: az ő történeteiket. 

Nos, remélem, hogy Egyiptomi Szent Mária hosszú története áldást jelentett számotokra a mai napon. Mert amit Isten érte tett, amit Heliodorral tett, és amit oly sok más emberrel is megtett – gondoljunk csak Saulra, a későbbi Szent Pálra –, azt veled és velem is meg akarja tenni.

Lehet, hogy vannak dolgok az életünkben, amelyekhez túlságosan ragaszkodunk, és amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy közel kerüljünk az Atya szívéhez. Hogy beléphessünk az ő templomába.

Persze itt fontos megjegyeznünk, hogy valójában mindig szabad utunk van az Atyához. Hiszen ha megkereszteltek bennünket, akkor Isten fogadott gyermekeivé lettünk.

De mégis lehetnek olyan dolgok, amelyekhez görcsösen ragaszkodunk, és amelyek megakadályozzák, hogy igazán közel kerüljünk hozzá.

Mit tehetünk ilyenkor?

Segítségül hívhatjuk Jézus nevét. Imádkozhatunk. Megkérhetjük testvéreinket, hogy imádkozzanak értünk.

És kérhetjük Szűz Mária közbenjárását is, akit Jézus a keresztről édesanyánkul adott nekünk. Hozzá is fordulhatunk, és kérhetjük, hogy járjon közben értünk hathatósan, mint annak idején a kánai menyegzőn.

És természetesen mi magunk is imádkozhatunk egymásért, hogy mindannyian egyre közelebb kerülhessünk az Atyához. Mert az Atyához vezető út nyitva áll előttünk. Imádkozom értetek. Kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm.