Szentlélek vagy Szent Szellem?

Szerkesztőségünkbe egy kedves olvasónk a címben jelzett kérdést küldte be. Íme a válasz:

Gyakorta hallani, főleg újabb keletű protestáns közösségek (pünkösdisták, neo-pünkösdisták, evangelikálok stb.) nyelvhasználatában a »Szent Szellem« kifejezést a hagyományos (a római katolicizmus, a keleti orthodoxia, és a lutheranizmus, valamint a kálvinizmus, tehát a történelmi protestantizmus által is használt) »Szentlélek« (vagy »Szent Lélek«) helyett a harmadik isteni Személy megjelölésére.

A szóhasználatnak három megokolása van ezen újabb keletű keresztény jellegű közösségek esetén:

1.) Szerintük a szentírási könyvek egyértelműen és következetesen különböző dolgokra utalnak két hasonló kifejezéssel, vagyis különbség van a »lélek« és »szellem« szóval jelölt valóságok között. Az előbbi egyfajta állati, érzékelő rész, úm. „pára”, míg az utóbbi mindig valami tisztán szellemit, az Istenhez hasonlatosat jelöl az emberben, ami nem pusztul el. „Istenre is kizárólag a »szellem« szót használja a Szent Biblia!” – állítják közülük sokan.

2.) Szerintük az emberi természet ennek megfelelően hármas tagozódású (trichotómia) a Szentírás alapján, és nem kettős (dichotómia), amint ez utóbbit állítják a már említett, hagyományos (történelmi) hitfelekezetek.

3.) Szerintük magyar nyelvben az előbb tételezett bibliai megkülönböztetés egy az egyben megfeleltethető a »lélek« és »szellem« szónak.

 

Lássuk ezeket pontról pontra!

 

1.) A szentírási könyvek különböző korok különböző emberi szerzői által adattak. Azok sugalmazása közben az Isten nem erőszakolta meg, nem roncsolta le az adott emberi szerző sajátos nyelvkészletét, képzelőerejét, és emberi tudását, ahogy az Ige megtestesülése során is Szűz Mária sajátos emberi természetéből vette föl a maga emberi természetét, nem a „semmiből” teremtette a Szentlélek Jézus Krisztus emberségét. Így a sugalmazás azt sem változtatta meg, hogy egy-egy szóalakot milyen értelemben használt az adott emberi szerző, ami sok esetben mást jelöl egy másik próféta írásában.

A bibliai héberben a »שפנ« [ejtsd: „nefes”] („lélek”) és a »חור« [ejtsd: „ruách”] („szellem”) nem szükségszerűen jelöl különböző természetű valóságokat. Maga a héber nyelvű ószövetségi Szentírás görög nyelvű Hetvenes fordítása sem adja ezeket vissza szükségszerűen ugyanúgy. Azaz a »שפנ«-t nem mindig fordítja »ψυχή«-nek [ejtsd: „pszükhé”], és »חור«-t sem mindig hozza »πνεῦμα«-ként [ejtsd: „pneumá”].

 Magára a Szentlélekre a Szentírás egyaránt használja mindkettő héber és görög kifejezést is! Azaz a kétféle szót szinonimaként alkalmazza. Lássunk csak egyetlen példát!

 „Isten lélek [pneumá].” (Jn IV: 24.)

 „Nézzétek, a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet [nefes, pszükhé], hogy igazságot vigyen a nemzeteknek.” (Iz XLII: 1.)

Világos tehát, hogy az Istenre, vagy az Isten Lelkére a Szentírás egyaránt használja mindkét szóalakot, így nem igaz, hogy szükségszerűen más és más valóságot jelöl a két szó.

 

2.) Sehol sem állítja a Szentírás kifejezetten, hogy az emberi természet hármas tagozódású, s az ember halálával a teste mellett a „lelke” is elpusztul, kizárólag a „szelleme” marad meg. Ez utóbbi képes az Istent dicsérni, míg az utóbbi az, ami ért, érez és akar. Lássuk, igazolható-e mindez a Szentírás alapján?

Az ember „lelke” dicséri az Istent:

„Áldjad, lelkem [nefes, pszükhé], az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét!” (Zsolt CII [CIII]: 1.)

„Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem [nefes, pszükhé] utánad, Uram. // Lelkem [nefes, pszükhé] szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” (Zsolt XLI [XLII]: 2–3.)

Az ember „szelleme” érez:

„Azért vigasztalódtunk meg. S vigaszul még Titusz öröme is megörvendeztetett bennünket, hogy lelkét [pneumá] mindnyájan földerítettétek.” (II Kor VII: 13.)

A halottaknak van „lelke”, ami el nem pusztul a testük elporladásával:

„Amikor feltörte az ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét [pszükhé] láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg.” (Jel VI: 9.)

Az állatoknak is van „szelleme”?

„És ki tudja, vajon az emberek fiainak lelke [ruách, pneumá] fölfelé száll-e, és vajon az állatok lelke [ruách, pneumá] lefelé, a földbe száll-e?” (Préd III: 21.)

Világos tehát, hogy az emberek esetében sem tesz egyértelmű tartalmi különbséget a két szóalak között a Szentírás. Ráadásul a trichotómiát, vagyis azt a tant, miszerint az ember három nem-teljes állagból (úm. szellemből, lélekből és testből) áll a VIII. Egyetemes Zsinat (IV. Konstantinápolyi Zsinat, 869–870.) mint tévtant tévedhetetlenül elítélte, azaz dogmaként kihirdette a dichotómiát. Ez a döntvény kötelezi a katolikust, hogy elvesse az emberi természet hármasságának fentebb vázolt tanát.

 

3.) A ma ismert legkorábbi szentírás-fordításunk, a XV. századi ún. „Huszita Biblia” vagy „Premontrei Biblia” a Szentlélekre a »zenth zelleth« („Szent Szellet”) kifejezést alkalmazza, ami bár szintén a »szél« szóval áll etimológiai kapcsolatban, mégsem azonos a »szellem«-mel! Mindenesetre ezen kívül a későbbi, akár római katolikus (elsődlegesen a Káldi), akár protestáns (elsődlegesen a Károli) fordítások szinte egyhangúlag »lélek«-re magyarítják úgy a »pneumá« (ruách) mint a »pszükhé« (nefes) szavakat. Tették ezt azért is, mert a »szellem« a magyar nyelvben elsődlegesen nem pozitív csengésű, és sokszor inkább személytelen, mint személyes valót jelöl.

 

Mégis miért használják ezen tények ellenére a magyar nyelvtől is idegen »Szent Szellem« kifejezést az újdonsült keresztény közösségek? Két okból: egyrészt vallják a nem-biblikus és így téves trichotómiát, másrészt a sajátos, a történelmi egyházaktól elkülönülő, nyelvhasználatukkal („újbeszél”) kifejezik különállásukat, és mintegy közvetett módon ezzel is arra utalnak, hogy álláspontjuk szerint a hagyományos keresztény hitvallások (római katolikus, keleti orthodox, lutheránus, kálvinista) követőinek dichotómikus emberképe hamis.