293. nap: Szeretetből fakadó fegyelmezés

Korszak: Makkabeus-felkelés

Ima

Mennyei Atyánk, dicsérünk és imádunk téged. Nagyon köszönjük ezt az ajándékot: az igédet. Köszönjük, hogy feltárod előttünk a szívedet. Istenem, te jó apa vagy és fegyelemre nevelsz minket. Segíts nekünk, hogy elfogadjuk a helyes és megfelelő fegyelmezést! Jézus nevében kérünk, segíts nekünk abban is, hogy helyes és megfelelő fegyelmezést tudjunk adni, amikor ez a mi felelősségünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Mindjárt visszatérünk erre a fegyelmezés témára, mert ma mind Sirák fia könyvében, mind a Példabeszédekben megjelenik, tehát picit gyanús… olyan, mintha az Úr próbálna mondani nekünk valamit. De először a Makkabeusok könyvét nézzük!

Ahogy tegnap is említettük, a Biblia összes többi elbeszélő könyve, az összes többi történeti könyv, mind kimondja a lényeget: „figyeld meg, hogyan cselekszik Isten ebben a helyzetben”. A Makkabeusok első könyvében viszont egyszerűen csak a tényeket kapjuk meg. Csak az adatokat közli.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

A tények pedig ezek: akik hatalmon vannak, azok hatalmon akarnak maradni. De nem mindenki szavahihető, aki hatalmon van, még akkor sem, ha ezt állítja magáról. Így nemcsak a szövetség megkötését látjuk a spártaiakkal és a szövetség megújítását a rómaiakkal, hanem Jonatán halálát is Trifon keze által. És hamarosan színre lép Simon is, aki a holnapi fejezetben veszi át a Makkabeusok vezetését. Ő Júdás és Jonatán testvére, és utódjuk a vezetésben.

Most térjünk át Sirák fia könyvének 30. fejezetére az 1. verstől: „Aki szereti a fiát, annak kéznél van pálcája, hogy végső napjai örömben teljenek. Aki megfenyíti fiát, örömét leli benne, ismerősei közt dicsérik majd érte. Aki tanítja fiát, azt irigyli ellenfele, barátai előtt meg ujjonghat miatta” (Sir 30,1-3).

Az egyik tanulság tehát, amit fel kell ismernünk – és ezt a Példabeszédek könyve is mondja: „A fiúgyermektől ne sajnáld a feddést, nem hal bele, hogyha bottal vered!” (Péld 23,13). Alapvetően azt mondja: „minden rendben lesz, nem fog belehalni”. Tartsuk szem előtt, hogy van különbség a fegyelmezési módok között. Különbség van a között, amit fenyítésnek nevezünk – amikor a Biblia a botról beszél –, és a között, hogy valakit durván megverünk. Különbség van a fegyelmezés és a brutalitás között. Óriási különbség van.

Ez olyan, mint amikor a Biblia bizonyos helyeken a rabszolgaságról beszél. Amikor a Biblia rabszolgaságról szól, nem arról a „tárgyi” rabszolgaságról beszél, ahol egy ember egy másik ember tulajdona lesz, mint egy tárgy. Soha nem erről van szó – kivéve az Izraelt körülvevő elnyomó népeket, ahol viszont ez volt a helyzet. Izraelben nem olyan a rabszolgaság, mint ahogyan ma elképzelnénk, inkább olyan, mint a szolgaság vagy adósrabszolgaság, ahol hét év után az ember felszabadul, és valójában egy cél beteljesülése érdekében dolgozik. Nem birtokolja őt senki. Egyszerűen a gazdáiknak dolgoznak, és azok gondoskodnak róluk. Ez egy teljesen más dolog. Ugyanez igaz a fegyelmezésre is.

Ez nem a gyermek megveréséről szól. Ez fegyelmezés. Ha ezt nehéz megértenünk vagy elfogadnunk, akkor dolgoznunk kell rajta, mert ez a lényeg. A lényeg az, hogy a szülő fegyelmezi a gyermekét vagy gyermekeit, nem pedig az, hogy bántsa őket. Szabályokat hoz, határokat jelöl ki és bünteti az áthágásukat. Ezt tartsuk észben! A fegyelmezés arra irányul, hogy a gyermek jó emberré váljon, mire felnő. A szülők egyik feladata éppen az, hogy segítsenek a gyermekeiknek jó emberré válni.

Lehet, hogy valaki azt mondja: „értem én, de manapság nem feltétlenül ütünk meg vagy fenyítünk meg senkit”. Lehet, hogy inkább úgy fegyelmezünk, hogy a gyereknek félre kell vonulnia egy időre és átgondolnia, mit tett. Nagyszerű! Kiváló! Ha ez működik, akkor teljesen rendben van. Ismétlem: a Biblia nem arra bátorít, hogy megverjünk vagy bántsunk egy másik embert – még a saját gyermekünket sem – a „fegyelmezés” nevében. Azt mondja viszont, hogy tanítanunk kell a gyermekeinket. A cél nem az, hogy a szülő kiadja a dühét a gyermekén – az borzalmas lenne. A cél az, hogy megtörténjen azoknak a területeknek a formálása, ahol ez szükséges. Vannak bennünk olyan hajlamok, amelyeknek ellen kell állnunk. Olyan dolgok, amelyekről le kell szoknunk. És ez mindannyiunkra igaz, ugye? 

Ezért bárki, aki tekintéllyel van fölöttem, adhat nekem utasításokat. Például egy pap esetében a püspöke, ha nyomatékkal kér valamit tőle, vagy akár parancsba adja, azt meg kell tennie a szentelésekor tett engedelmességi ígérete alapján. Ha úgy nőtt volna fel, hogy amikor valaki megmondja neki, mit kell tennie, azt rosszul fogadja, és fellázad ellene, akkor sem a püspöke számára nem lenne hasznos, sem saját maga számára. És nem lenne hasznos a körülötte élőknek sem, ha csak a saját akaratát lenne képes követni.

Egyszerűen szükséges, hogy ebben képzést kapjunk, hogy megtanuljuk ezt, és képesek legyünk az önfegyelmezésre, önuralomra. És ismét megerősítem: ha a fenti idézet alapján azt gondolod, hogy jogos verni valakit, vagy egy gyereket megütni, akkor valamit nagyon félreértettél. Ez soha, semmikor nem az, amiről a Szentírás vagy az Egyház beszél. Hallottam egyszer egy klinikai szakpszichológustól egy szabályt, mely így szólt: „Soha ne engedd, hogy a gyerekeid olyasmit tegyenek, ami miatt te magad megutálod őket!”. Ez első hallásra nagyon furcsán hangzik. Egyáltalán lehetséges ez? Ő pedig rámutatott: „Igen. A klinikai gyakorlatomban nagyon sok szülőt láttam, akik végül neheztelni kezdtek a saját gyerekeikre, mert nem nevelték meg őket. Mert annyi mindent megengedtek nekik.”

És itt a következő dolog: nemcsak annyi történik, hogy te magad nem kedveled a gyereked viselkedését, hanem az is, hogy ha a gyereked megúszhat olyan dolgokat, amelyek miatt te nem kedveled őt. Mi történik akkor, amikor kikerül a világba, ahol az embereknek nem kötelességük szeretni őt, ahol nincs természetes kötődésük hozzá?

A játszótéren, a kortársai között elszigetelődik, mert senki sem akar egy olyan gyerekkel játszani, aki kezelhetetlen. Senki sem akar együtt lenni egy olyan gyerekkel, aki képtelen másokra gondolni, aki önző, vagy hisztis. Nem pusztán arról van szó, hogy nem tetszik ez a viselkedés a gyerekemben. Azt akarom, hogy úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Hanem arról van szó, hogy nem engedem meg a gyermekemnek, hogy olyan dolgokat tegyen, amiket én sem szeretek a viselkedésében, mert ez még nehezebbé tenné számára a barátkozást.

Másodszor pedig ott van a többi felnőttel való kapcsolat. Ha egy gyerek nehezen szerethető, mert mindent megúszik, akkor a többi felnőtt mosolyog rá, megsimogatja a fejét, de alig várja, hogy megszabadulhasson tőle. A gyerek ezt látja, és azt tanulja meg: „Ja, ilyenek a felnőttek. Hamisak. Mosolyognak, de valójában nem törődnek velem”.

Ha viszont segítesz a gyermekednek abban, hogy olyan szociális emberré váljon, aki jól kijön más gyerekekkel, aki tud kapcsolatba lépni a felnőttekkel is, akkor a többi gyerek örülni fog, ha megérkezik, és szívesen játszanak vele – még akkor is, ha vannak viták. Valódi kapcsolatba hívják meg, ami rendkívül fontos. Ugyanez igaz a felnőttekre is. A felnőttek ránéznek, és azt mondják: „Szívesen vagyok ezzel a gyerekkel vagy fiatallal, mert nem egy elviselhetetlen kis zsarnok”. Ugye mind láttunk már ilyen helyzeteket? Ez a szülő feladata: segíteni a gyereknek abban, hogy olyan emberré váljon, aki tud barátokat szerezni, aki képes kapcsolatba lépni a felnőttekkel, aki képes bekapcsolódni a körülötte lévő világba.

Emellett az is a cél, hogy erényes emberré váljon. Ez a másik fontos cél, amit el kell, hogy érjen akár a „boton” keresztül, akár más módon. Amikor mi gyerekek voltunk, anyukámnak csak elég volt annyit mondania, hogy „előveszem a fakanalat…” Nem emlékszem, hogy valaha is használatba került volna e fegyelmező eszköz, de ha igen, akkor is legfeljebb egy kicsit csíphetett. Nem történt semmi baj, csak egy pillanatnyi, csípő érzés lehetett volna. De igazából nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy tudtuk, mi lenne, ha tényleg használná. Így aztán abbahagytuk azt a viselkedést, ami kiváltotta a fakanál nem egészen rendeltetésszerű használatára vonatkozó figyelmeztető jelzést anyukám részéről. Nálunk ez – úgy emlékszem – működött. De tudom, hogy mások inkább a „menj a szobádba és gondold át mit tettél” módszert alkalmazzák. De mindegy is: a lényeg, hogy a fegyelmezés jót tesz nekünk.

Nem kell fizikai erőszaknak lennie. Lehet egyszerűen annak tudatosítása, hogy: „ezek a tetteid következményei”. Most fegyelmezlek és ez szülőként nekem is áldozatba kerül. Szülőként most vállalom ezt a terhet, hogy később olyan emberré válhass, aki – ahogy a Szentírás mondja – nem a rossz úton jár, hanem rendelkezik azokkal az erényekkel, amelyekkel segíteni tud másokon és saját magán is. Mert felismeri, hogy a fegyelem a jövőbeni jóra, a sikerre irányul. És még egyszer: semmilyen formában nem támogatom emberek – köztük a gyerekek – megverését. Nem szabad verni a gyerekeket, de jó pedagógiai módszerrel fegyelmezni viszont igen. Erre talán a legjobb példa a szentek közül Bosco Szent János. Tőle aztán lehet tanulni.

Azt is tudom, hogy ez a téma, a fegyelmezés, a „bot használata” vagy nem használata sokatokban vegyes emlékeket ébreszt. Az élettapasztalatod talán az volt, hogy rosszul bántak veled. Hogy míg az én édesanyámnál a kis fakanál emlegetése volt az eszköz, addig veled valami sokkal, sokkal rosszabb történt. Sokkal rosszabb. Számomra az esetleges fenekelés kellemetlen volt, de elérte a célját. Számodra viszont az, amit a szüleid fenyítésnek neveztek, valójában verés volt, amit már akkor is aránytalannak, túlzottnak és igazságtalannak véltél. Ezért nehéz ez a téma.

Szeretnék két dolgot világosan elmondani. Az első: a Szentírás nem erről beszél. Nem a verésről. Amit te átéltél, az nem volt Istentől való, nem az Úrtól volt. A második, hogy szeretve vagy. Amit átéltél, nem az Úrtól volt, hanem egy megtört ember tette – lehet, hogy a legjobb tudása szerint, lehet, hogy jó szándékkal tényleg a legjobbra törekedett, amikor nevelni próbált téged. De ez nem az Úr útja. Bármi is történt a múltadban, az nagyon is számít. Te fontos vagy és szeretve vagy.

Fontos tudnod, hogy nem vagy egyedül. Sokan járnak velünk együtt, akiknek igen, egészen más élményeik voltak. Éppen ezért imádkozunk érted. Mert nagy dolog túljutni ezen, gyógyulni, és azt mondani: „Igen, ez rossz volt. De itt vagyok, és megyek tovább”. Isten mindannyiunkat ugyanarra az útra hív: hogy amennyire csak tudunk, közel kerüljünk hozzá.

Én imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem és társaitokért is, akikkel együtt járjuk a Biblia egy év alatt podcast útját!