80 éve kapta a világot megváltoztató hivatását Teréz anya
Szeptember 10-én volt éppen nyolcvan éve, hogy Indiában egy katolikus apáca vonatra szállt, és ott olyan elhívást kapott, amely megváltoztatta a világot.
Nem volt pénze, sem szervezete vagy médiaplatformja, nem volt körülötte követők hada. De volt mindezeknél sokkal hatalmasabb támasza: az a szilárd meggyőződése, hogy Jézus Krisztus kér tőle valamit – és volt alázata, hogy engedelmeskedjék.
Ez a szeptemberi nap vált Teréz anya számára a „sugallat napjává”; ekkor élte meg azt, amit később úgy jellemzett, hogy az „hívás a hívásban” volt.
Akkoriban már felszentelt szerzetesnővér volt. Tizennyolc évesen hagyta el otthonát, csatlakozott a Lorettói Nővérek Rendjéhez, és Indiába utazott. Egy kalkuttai leányiskolában tanított, majd később az intézmény igazgatója lett. Örök fogadalmat tett. Úgy tűnt, sorsa rendezett úton halad.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
Ekkor jött a Dardzsilingbe tartó vonatút.
Az utazás során Teréz anya mély belső találkozást élt át Jézussal. Egyszerűen úgy írta le ezt, hogy „a Hang” szólt hozzá. Meggyőződésévé vált, hogy Krisztus arra hívja: hagyja el a kolostor biztonságát, és menjen Kalkutta nyomornegyedeibe, hogy „a szegények legszegényebbjeiben” szolgálja Őt.
Megdöbbentő kérés volt. És ő igent mondott.
Ma úgy látjuk, hogy válasza ellentmond korunk kultúrájának, társadalmi értékeinek. Olyan korban élünk, amely arra biztat, hogy magukat építsük fel, saját igazságunkat kövessük, óvjuk kényelmünket, maximalizáljuk befolyásunkat, és önmagunkat állítsuk saját történetünk középpontjába.
Teréz anya mindennek az ellenkezőjét választotta. Átadta magát Isten akaratának.
Nem rohant önhatalmúlag azonnal a nyomornegyedekbe; közel két évet töltött azzal, hogy vallási elöljáróitól és az Egyháztól engedélyt kapjon rá.
Engedelmessége fegyelmezett volt – bár néha türelmetlen –, és abban a meggyőződésben gyökerezett, hogy ha valóban hívta Isten, akkor az engedelmesség útján fog kiteljesedni az Ő akarata.
1948-ban végül elhagyta a lorettói kolostort, egészségügyi alapképzésben részesült, felöltötte azt az egyszerű, kék csíkos fehér szárit, amelyről később világszerte ismertté vált, és kilépett Kalkutta utcáira.
Szinte a semmiből kezdte.
Családokat látogatott. Beteg gyermekeket ápolt. Sebeket tisztított. Szegény gyerekeket tanított az utcán. Haldokló férfiakat és nőket karolt fel, akik mellett mások közönyösen mentek el.
Aztán más nők is csatlakoztak hozzá. 1950-ben a kalkuttai főegyházmegyében hivatalosan is megalakult a Szeretet Misszionáriusai rend. Ebből a szerény kezdetből nőtt ki a női és férfi szerzetesek, papok és világi munkatársak világszerte működő közössége, amely az elhagyatottakat, a haldoklókat, a fogyatékkal élőket, az árvákat és a mindenki által elfeledetteket szolgálja.
Teréz anya végül a világ egyik legismertebb emberévé vált, de sosem a hírnév volt a lényeg ebben. A lényeg az volt, hogy Jézust látta minden eléje kerülő emberben. Talán ez volt az, amiben élete leginkább rápirít modern kultúránkra.
Mert mi interneten vitatkozunk társadalmi problémákról. Az emberi lényeket politikai kategóriákká, demográfiai csoportokká és statisztikai adatokká degradáljuk.
De Teréz anya az embert látta. Krisztust látta.
Közismerten arra tanította nővéreit, hogy az éhező emberben, az elhagyott gyermekben, a leprásban, az utcán magányosan fekvő haldokló asszonyban ismerjék fel Jézust, aki a „szegénység megrázó álruhájában” maga jelenik meg előttük.
Munkássága Isten kézzelfogható irgalma volt. A láthatóvá vált keresztény szeretet. És soha nem várt érte elismerést.
Teréz anya úgy jellemezte önmagát, mint „kis ceruzát, amellyel Isten keze ír szerelmes levelet a világnak”. Ez a kép hűen tükrözi életének misztériumát.
Teréz anya hagyta, hogy Isten teljesen kihasználja őt. Megélte Keresztelő Szent János szavait: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3,30)
Vannak, akik számára Teréz anya alázata megbotránkoztató, pedig éppen ez az, ami őt az Egyház egyik legnagyobb szentjévé teszi.
Az alázatot súlyosan félreértik. Nem azt jelenti, hogy kevesebbre értékeljük magunkat, mint kellene. Azt jelenti, hogy felismerjük: mindenünk – értelmünk, befolyásunk, tehetségünk, lehetőségeink és időnk – végső soron ajándék.
Az alázatos ember veszélyes kérdést tesz fel: Uram, mit akarsz, mit tegyek mindezzel? Teréz anya feltette ezt a kérdést, és hátralévő életét a válasz megélésére áldozta.
Barátja, II. János Pál pápa értette, mi tette őt rendkívülivé. Amikor 2003-ban boldoggá avatta, így szólt: „Személyesen is hálás vagyok ennek a bátor asszonynak, akiről éreztem, hogy mindig mellettem áll.” Az irgalmas szamaritánus jelképének nevezte őt, aki „mindenhová elment, hogy a szegények legszegényebbjeiben szolgálja Krisztust. Még konfliktusok és háborúk sem állíthatták meg.”
Teréz anya bátorsága nem egójából vagy önbizalmából fakadt. Az önátadásból fakadt.
A kérdés, amelyet a Teréz anya által tapasztalt „sugallat napja” nyolcvan évvel később felvet, így hangzik: Hát tőled mit kér Isten?
Valószínűleg nem vonaton utazva kapsz majd drámai elhívást. Vélhetően nem alapítasz majd szerzetesrendet, nem kapsz Nobel-díjat, és nem válsz világszerte ismert szentté. De Istennek igenis van hívó szava konkrétan a te számodra is.
Talán arra kér, hogy bocsáss meg valakinek, akire inkább neheztelnél. Talán arra kér, hogy gondoskodj idős szülődről, fogadj el egy gyermeket, védelmezz egy magzatot, ments meg egy megromlott házasságot, térj vissza az egyházhoz, hagyd ott jövedelmező, ám üres karrieredet, mondj ki egy népszerűtlen igazságot, vagy vedd észre a magányos embert, aki senkinek sem fontos.
Ezek a dolgok apróságnak tűnhetnek, ám annak tűnt az is, hogy egy apáca leszállt a vonatról valahol Indiában. Nyolcvan évvel később Teréz anya „igen” válaszának következményei átívelik az egész világot.
Isten szerelmes levelet írt a világnak. Teréz anyában egyszerűen megvolt az alázat, hogy ceruzaként szolgáljon a kezében.
A kérdés mindegyikünk számára az: vajon így teszünk-e mi is?
Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Catholic.com
