270. nap: Isten kegyelmes Ezdráshoz
Korszak: Visszatérés
Ima
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged. Köszönjük neked, hogy vagy nekünk. Köszönjük, hogy végtelen jóságodban örökké szeretsz minket. Istenem, milyen könnyen tudunk érzéketlenné válni a te szereteted iránt. Pedig te állandóan, hűségesen és tökéletesen szeretsz minket. Milyen könnyű közömbösnek lennünk szereteted iránt. Uram, segíts nekünk folyamatosan keresni, minél többször tudatosítani, észrevenni és befogadni a szeretetedet ma és mindennap. Jézus Krisztus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Ezdrás könyvével kapcsolatban fontos megjegyeznünk, hogy a 6. és a 7. fejezet között nagyjából 60 év telik el. Ezdrás írástudó volt, méghozzá Áron leszármazottja, vagyis főpapi családból való. Ezdrás Babilonból Jeruzsálembe megy, ő vezeti a második hazatérő hullámot. Emlékezzünk vissza: három hullámban vitték el a népet Izraelből Babilonba, és most három hullámban térnek oda vissza. Az első hullámot Zerubbábel vezette – róla hallottunk az elmúlt napokban. A másodikat Ezdrás vezeti, a harmadikat pedig majd Nehemiás.
Ezdrás rendkívüli kegyet talál Artaxerxész perzsa király előtt. Korábban már olvastunk hasonló esetekről, például Dárius és Cirusz király is olyan rendeleteket hoztak, amelyek támogatták a templom újjáépítését, és lehetővé tették Izrael hazatérését. Pogány király létükre mindent megtettek azért, hogy Isten népe visszatérhessen és imádhassa az Urat. Meghökkentő és csodálatos dolog ez.
Ezdrás azt mondja: „…mert fölöttem volt az Úr, az én Istenem keze, s összegyűjtöttem Izrael vezetőit, hogy térjenek velem haza” (Ezd 7,28). Kijelenti, hogy bizony nem azért tette, mert ő annyira nagyszerű lett volna. Nem is azért, mert különleges képességei lettek volna. Hanem azért, mert Isten kegyelme vele volt. Ez az, amit érdemes nekünk is megjegyezni: Amikor áldásokat tapasztalunk az életünkben, akkor fontos kimondani, hogy ez nem puszta véletlen. Ez azért történhetett meg, mert Isten jó hozzánk.
Szeretnék most idehozni egy verset, ami különösen fontos: „Ezdrás ugyanis arra szentelte magát, hogy tanulmányozza és kövesse az Úr törvényét, és Izraelben törvényt és jogot tanítson” (Ezd 7,10). Ez a három dolog határozza meg tehát Ezdrás életét: tanulni – megélni – tanítani. Nagyszerű dolog ezeknek szentelni az életünket, és vegyük észre: Mi is ezt tesszük. Immár 270. napja igyekszünk megérteni Isten igéjét, hagyjuk, hogy apránként formálja a szívünket. A tanulás, a felfedezés az első lépés, hiszen csak ezek után következhet a megélés. Ezdrás sem azért tanulmányozta az Úr törvényét, hogy aztán messziről gyönyörködhessen kutatási eredményeiben. Azért tartunk ki Isten igéjének olvasásában, mert ezeket a dolgokat jó tudni, de még jobb továbbadni azoknak, akik ránk vannak bízva – legyen az a gyermekünk, egy osztály, egy közösség, vagy bárki a környezetünkben.
A 8. fejezetben Ezdrás első személyben szól, és azt mondja: „…az Ahava folyó mellett böjtöt hirdettem, hogy megalázkodjunk Istenünk előtt, és szerencsés utat esdjünk ki magunknak, gyermekeinknek és minden jószágunknak” (Ezd 8,21). Az „Ahava” szó egyébként héberül azt jelenti: szeretet. A folytatásban megmagyarázza, hogy miért látja helyesnek a böjtölést: „Szégyelltem ugyanis a királytól fegyveres segítséget és lovasokat kérni, hogy oltalmazzanak minket az úton az ellenség ellen. Azt mondtam a királynak: »Istenünk keze vezérli azokat, akik őt keresik, és megáldja őket«” (22. vers). Tehát nem szeretne ellentmondani önmagának azzal, hogy emberek segítségében reménykedik, és annak elnyeréséért fáradozik. Ehelyett inkább arra buzdítja az embereket, hogy Istenhez könyörögjenek segítségért.
Ebben pedig van valami nagyon értékes, amire még közelebbről rá tudunk nézni akkor, ha kicsit összehasonlítjuk Ezdrás és Nehemiás történetét. Nehemiás Babilontól egészen Jeruzsálemig fegyveres kíséretet kap a királytól, és ő erre úgy tekint, mint Isten gondviselésére. Örül neki, hogy Isten a királyon keresztül gondoskodik Izraelről. Ezdrás ezzel szemben arra gondolt, hogy ha már annyit beszélt a királynak a gondviselésről és Isten védelméről azok iránt, akik az Ő arcát keresik, most nem lenne helyénvaló segítséget kérnie pont tőle. Vegyük észre! Nem arra gondolt, hogy: „Szégyellek segítséget kérni a királytól, úgyhogy én majd megoldom saját magamnak”, hanem inkább közvetlenül Istenre hagyatkozott. Nehemiás és Ezdrás döntése is helyes volt az adott helyzetekben. Ami nem lett volna helyes: szégyellni segítséget kérni az embertől, és közben Istentől sem kérni segítséget. Ezdrás csoportja végül megérkezett Jeruzsálembe. Isten megóvta mind a két csoportot a maga módján. Ez egy szép és mély tanítás: Isten sokféleképpen gondoskodik.
Zakariás könyvének mai szakaszában a képmutató böjtölésről esik szó. A nép Izraelbe visszatérve a következőt kérdezi Zakariástól: „Most, hogy visszatértünk a száműzetésből, tovább folytassuk-e az ötödik és a hetedik hónap böjtjeit?” Isten eredetileg csak egyetlen kötelező böjtöt rendelt el: az engesztelés napját. Később a nép még négy másik napot, és még ezt a két böjti hónapot is bevezette, mert így akartak azokra a fájdalmas eseményekre emlékezni, amelyek közös történelmük során történtek velük. Ez összességében egy nagyon jó dolog. Jelenünk is visszatükrözi a böjt relevanciáját, hiszen katolikus keresztényként minden pénteken böjtölünk, hétről hétre megemlékezünk Jézus kereszthaláláról, vasárnaponként pedig a feltámadását ünnepeljük. A böjtölés erőteljes dolog, éppen ezért szeretne Isten üzenni róla valamit Zakariáson keresztül: „Hát amikor esztek és isztok, tán nem magatoknak esztek és isztok?” (Zak 7,6). Más szavakkal a következőre szeretné felhívni Izrael figyelmét: „Ti ugyan böjtöltök, de aztán úgy esztek és isztok, mintha az életetek csak a tietek lenne. Isten kap egy kis odafigyelést, de az életetek többi része nem róla szól.” Az ilyen hozzáállás ma is mennyire igaz lehet, akár ránk nézve is: „Elmegyek vasárnap templomba, de a hét többi része az enyém” – az időm tehát az enyém, de azért adok belőle egy keveset Istennek is.
Az egész életed Istené, nem csak egy kis része.A böjt az az ima, aminek mindig azt kellene kifejeznie, hogy az ételünk, az időnk, a fizetésünk, nem a miénk, hanem igazából mindez Istené. Nem tőlünk származik, hanem ajándékba kapjuk. A böjt által egy részét visszaadhatjuk neki, ezáltal közelítve ahhoz a valósághoz, hogy igazából az elejétől kezdve nem volt a miénk. Akár egy kicsi felajánlás is jele lehet annak, hogy „Istenem, az egész életem tehozzád tartozik!” Ha odaadjuk Istennek azt a kicsi áldozatot, de az életünk nagy részét megtartjuk magunknak, lemaradunk arról, amit az Úr nekünk szánt. Ő viszont nem szeretné, ha lemaradnánk róla, hanem arra vágyik, hogy teljesen az övéi legyünk.
A 8. fejezet végén egy gyönyörű prófécia áll: „Azokban a napokban egyetlen júdai ruhája szegélyét tíz különböző nyelvű ember fogja majd meg, és kéri: »Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!«” (Zak 8,23). Ez a mondat rólunk szól.
Mi, akik nem zsidónak születtünk, Jézus vérének szövetsége által Isten népévé lettünk. Ahogyan Pál apostol írja: beoltattunk az élet fájába (vö. Róm 11).
És annyira hálás vagyok azért, hogy Isten megengedi olyanoknak is, mint mi – akik nem a zsidó néphez, nem Isten választott népéhez tartozunk születésünktől fogva –, hogy mégis az ő népévé váljunk: örökbefogadás által a keresztségben. Ez tényleg ajándék.
Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is és a hallgató társaidért is!








