254. nap: A nemzetek ítélete
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Köszönjük a te szent igédet, amit a mai napra rendeltél nekünk. Kérünk, töltsd meg szívünket és elménket szavaiddal, hogy úgy láthassunk és szerethessünk téged, ahogy te látsz és szeretsz minket. Istenünk, Jézus nevében kérünk téged, segíts megértenünk szíved titkait, hogy veled egyek lehessünk! Szeretnénk jobban megbízni benned, hogy képmásodat hordozhassuk ebben a világban. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Figyelemre méltó ez a mondat a Példabeszédek könyvéből: „A bolond nem leli kedvét a megértésben, csak azt mutogatja, ami tetszik neki” (Péld 18,2). (Az angol fordítás alapján még szemléletesebb: „A bolond nem leli kedvét a megértésben, csak a saját véleményét fújja.”) Elég kemény! Szerintem készítsünk ilyen pólót, vagy hímezzük kispárnára! Mert hát, ez azért szembe szokott jönni. Hogy valaki csak mondja a magáét, ahelyett, hogy megértené, mi is a helyzet. A téma ismeretének hiánya sajnos nem befolyásolja a vélemény-nyilvánítást. Ez is Szentírás. És közben én is itt vagyok és hosszasan papolok, vagy püspökölök… nem, asszem ilyen szó nincs, szóval hosszasan prédikálok arról, amit helyesnek tartok. Na, de amiről beszélni szeretnék a 254. napon, azért nem kifejezetten ez, hanem inkább az, amit Isten mond.
Lassacskán Jeremiás jövendöléseinek végére érünk, és ezek nyilván már kellőképpen lehangoltak minket. Most az Úr az Izraelt körülvevő népek felett mond ítéletet azután, hogy Izraelt már megverte Nebukadnezárral és a babiloni királysággal. A 49.-től az 51. fejezetig – amik egyébként igen hosszú szövegek – a többi nemzet kerül sorra. Ma a filiszteusokkal és Moábbal szembeni elmarasztalást halljuk, és felismerjük, hogy minden egyes részlet a lényegre mutat.
Mint tudjátok, hamarosan elbúcsúzunk a prófétáktól. Azért természetesen fogunk prófétai szózatot hallani később is, mint ahogy Isten ítéleteivel is fogunk találkozni. A próféták bűnbánatra hívó szava, vagy Jeremiás esetében a felkészülésre szólító igék továbbra is mindegyikünkhöz szólnak. Hiszen mi, élők még előtte vagyunk az ítéletnek.
Fel kell figyelnünk a prófétákra, különösen, amikor tudatosul bennünk, hogy eltávolodtunk az Úrtól, akár csak úgy, hogy közömbösek lettünk iránta. Felismerhetjük például, hogy elkezdtünk válogatni az igazságok között. Mondjuk, ezzel foglalkozom, azzal nem. A végtelenül irgalmas Isten, igen, az jöhet, na de az ítélő… Mi ez? Nem tetszik. Inkább a szerető Isten! Az jó! De mint bíró… hát… Egy Isten, aki megbélyegzi az embereket?
Sokaktól hallom, hogy „tudod, én egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a Jóisten bármikor is elítélne valakit”. Még hogy Ő kezdene pusztításba? Akár csak megengedné bárkinek is, hogy a poklot válassza?
Amikor hallgatjuk az igét, igen, megláthatjuk, mennyire szereti Isten az Ő népét, méghozzá tökéletes szeretettel, amit semmi sem állít meg. Végtelenül! Ő hűséges, igaz és jó. De bűnbánatra is hívja az övéit. Ha pedig nem jönnek, akkor bizony magukra hagyja őket a saját döntéseik következményeivel. Isten nem akadályozza meg a szenvedést a nép életében. Ha úgy adódik, akár Nebukadnezárral ébreszti fel a lelkiismeretet, de végső soron, ha semmi sem segít, meg is kaphatjuk, amit akartunk.
Arra van szükségünk, hogy átgondoljuk életünket és azt mondjuk, jól van, Istenem, olvastam ezt a sok prófétát, vagy kilencven napon át. De ezalatt megbántam a bűneimet? Esetleg csak válogattam: ezen a területen bűnbánatot tartok, de a másikon nem… Vagy teljesen megadtam magam mondván: Istenem, tiéd az életem. Az egész.
Mit szoktam tenni, amivel fel kéne hagynom? Mit nem szoktam tenni, amit egyébként várnál tőlem azért, hogy teljesen a tiéd legyek? A Siralmak, éppúgy, mint annak idején Jób könyve, az őszinte ima pillanatait foglalják magukba. A tiszta, eredeti és hiteles imádságét. Látjuk Jeremiást, aki átimádkozza, amit lát. Elmond mindent az Úrnak és felismeri őt mindezekben. Akkor is, ha ítél, akkor is, ha büntet, és akkor is, ha rombolva öl. Istenem, te mindennek részese vagy. Benne vagy, nem a te hibád, de te, aki jó vagy, hagytad ezt megtörténni. Tulajdonképpen te idézted elő azért, hogy megmentsd a lelkünket. Hogy megmentsd Izrael népét.
Én pedig azon tűnődöm néha, hogy meddig még? Mennyi időt ad még nekem az Úr? Meddig viseli el ezt a kultúrát? Mennyi van még hátra népünknek, Egyházunknak, vagy az egész emberiségnek ezen a bolygón?
Emlékeim szerint Billy Graham mondta egyszer, hogy ha az Úr nem sújt le az Egyesült Államokra, akkor Szodomától és Gomorrától nagyon komolyan elnézést kell kérnie. Ezt nyilván a legtöbb országgal kapcsolatban elmondhatjuk…
Érezhetjük mi is úgy magunkat, mint Jeremiás: „Uram, én egy tisztátalan ember vagyok tisztátalan ajkú emberek között!” Ez nem azt jelenti, hogy a körülöttünk levő emberekkel kéne inkább foglalkozni a saját szívünk helyett, hanem inkább azt, hogy nézzünk magukba és kérdezzük meg: „Istenem, milyen területen szeretnéd, hogy megtérjek?”
Jeremiás jövendöléseinek a vége felé járunk és nagyjából az ő siralmainak a közepén. Már csak pár napunk maradt, hogy engedjük az Úrnak megítélni szívünket, mielőtt belemerülünk a következő messiási kitekintésbe, amit én nagyon várok.
Remélem, nem lett a mai elmélkedés túlzottan rövid.
Olyan hálás vagyok az Úrnak, hogy a nevében megtérésre szólíthatlak titeket és persze magamat is. Ne hagyjuk hát Jeremiás szavait a múltba veszni, sem a jövendöléseket, sem a siralmakat, hanem inkább rajtuk felbuzdulva bánjuk meg bűneinket és térjünk meg az Úrhoz, mielőtt Isten fölénk terjesztené, hát… igen szigorú irgalmát!
Néha egyébként én is úgy érzem, ez a Jeremiás igen nyavalygós figura. Ugyanakkor komolyan kell vennünk, ez az ige kihívása a mai napra. Nem az én igémé, hanem az Úré…
Ahhoz, hogy kegyelemben éljünk, miközben megtérünk, visszatérünk az Úrhoz, megvizsgáljuk vakfoltjainkat, és kérjük Őt, hogy tárja fel azokat előttünk, szükségünk van az Ő kegyelmére. Szükségünk van a segítségére.
És ezért szükségünk van egymásra is. Imádkoznunk kell egymásért.
Imádkozom értetek. Kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem!
