A húsvéti vasárnapok evangéliumainak eseményei szemmel és lélekkel jól követhetők a keresztény reménység útjának állomásain. Erről az útról elmélkedett egy felvidéki fiatal lány, aki fiatalos szemszögből írta meg a saját Via Lucis-át.
Bevezetés
Jézusom, Te húsvétvasárnap hajnalán megadtad számunkra a feltámadás örömét. Dicsőséged fénye ragyogta be azt a reggelt. Nagypéntek tragédiája után újra meggyulladt a remény lángja az emberi szívekben. Kérlek Téged, Jézusom, hogy a fény útjának járásával gyulladjon meg szívemben a Benned való hit lángja, hogy ezentúl még inkább merjem átadni életem Neked, ki legyőzted a halált. Ámen.
1. állomás: Jézus feltámad a halálból
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Máté evangélista ezt írja: „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó. Az őrök remegtek tőle való félelmükben, s csaknem halálra váltak. Az angyal azonban felszólította az asszonyokat: „Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! Aztán siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból, előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok. Íme, tudtotokra adtam.”” (Mt 28:1-7)
Jézus sírjához az asszonyok siettek, és ott megtudták, hogy az Úr feltámadott. Nincs már ott. Milyen nagy lehetett az asszonyok öröme, talán meg sem értették, amit az angyal mondott nekik. Nagypéntek szörnyű tragédiája után már nem hittek abban, hogy Jézus az, aki megváltja népét. Isten azonban megmutatta dicsőségét húsvétvasárnap hajnalán, a Bárány legyőzte a halált. Ha hiszünk Benne, és megtartjuk tanítását, minket is elvezet a feltámadás dicsőségére.
Az asszonyok küldetést kaptak. Küldetést arra, hogy elmondják a tanítványoknak, hogy Jézus él, feltámadt. Milyen kitüntetés, milyen boldogság lehet ez számukra. A szomorúságuk örömre váltott néhány röpke pillanat alatt. Ó, ha akkor ott lettem volna, kiabálva szaladtam volna örömömben az apostolokhoz, hogy tudtukra adjam az örömhírt. Tudatosítanom kell azonban, hogy az angyali parancs rám is vonatkozik. Az én feladatom is ez, nekem is sugároznom kell a feltámadás örömét, hogy minden ember megismerje ezáltal Isten dicsőségét, mely megnyilvánult húsvét hajnalán.
Jézusom! Feltámadásod fénye beragyogta a világot húsvétvasárnap reggelén. Kérlek, vezess engem a Te világosságod felé, hogy majd második eljöveteledkor a végítélet napján én is a feltámadás dicsőségének örvendezhessek.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
2. állomás: A tanítványok látják az üres sírban hagyott lepleket
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
János evangéliumában ezt olvashatjuk: „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.”(Jn 20,1-10)
Az üres sírhoz két tanítvány futott: Simon Péter és János. Ők voltak ott Jézussal a színeváltozás hegyén is, a Tábor hegyén, ahol Jézus Mózessel és Illéssel haláláról és feltámadásáról beszélt. Jézus 3 éves nyilvános működése idején mindig az Úrral voltak, hallották, mikor megjövendölte szenvedését, mégsem tudták megérteni sem a halálát, sem a feltámadását.
A hit világosságára a két tanítvány húsvétvasárnap reggelén jutott el, mikor látták az üres sírt. Ekkor lettek számukra érthetőek Jézus szavai, melyeket még halála előtt mondott. Látva az üres sírt ráébredtek arra, hogy a Mester halála által hozta el a megváltást, és ők is elteltek a feltámadás örömével.
A húsvéti szent időben nekem is, neked is időt kell szánnunk arra, hogy felkeressük lélekben az üres sírt. Sietve haladjunk a sír felé, hiszen az Úr dicsősége vár ott ránk. Az üres sír láttán tudunk eljutni a feltámadás örömére, és a hit fényére. Az összehajtott gyolcsokat látva mi is megértjük szívünkben húsvét üzenetét.
Jézusom! Az asszonyok után Simon Péter és János apostolok szívét is megörvendeztetted a feltámadás örömével. Add, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére, és mindannyiunk szívét betöltse a hit fénye, a Te világosságod. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy feltámadásod örömével mindennap elteljünk, és nagy bizalommal várjuk azt a napot, mikor színről színre látunk Téged.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
3. állomás: A föltámadt Krisztus megjelenik Magdolnának
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
János evangélista tollából olvashatjuk: „Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem.””(Jn 20,11-18)
Magdolna az első, aki találkozott a Feltámadottal. A találkozás pillanata azonban meglepő. Mária Magdolna ugyanis nem ismerte fel Jézust, aki évekig köztük élt, a kertésznek hitte. A nagypénteki fájdalom még mindig szívében van. A kereszt botránya után egy újabb döfés érte: nem tudja, hová tűnt az Úr teste.
Jézus azonban megszólította. Ez elég volt ahhoz, hogy Magdolna felismerje Mesterét. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy.” A nő félelme is eltűnt, megértette, hogy Jézusnak szenvednie kellett, hogy nekünk életet adjon. Felismerte a feltámadás misztériumát, és ennek tudatában képes volt hírül adni a tanítványoknak is, hogy látta az Urat.
Jézus nem akarta azt, hogy Magdolna szeme elhomályosuljon, hogy ne ismerje fel. Ma is az a vágya, hogy mindannyian észrevegyük Őt életünkben. Minket is nevünkön szólít, és várja, hogy szívünk megnyíljon a Vele való mélységes kapcsolatra. Mária Magdolna még a mély fájdalma ellenére is nyitva tartotta szívét, és így felismerte az Urat, mikor megszólította.
Jézus nevünkön szólít minket is, mindnyájunkat, miként egykor Magdolnát. Szeretné megértetni velünk is, hogy Ő megváltott minket, és vár bennünket az örök hazába. A személyes találkozás során Ő maga fog küldeni bennünket, hogy elmondjuk másoknak, hogy Krisztus él, és mindenkivel találkozni akar.
Jézusom! Te először Mária Magdolnának jelentél meg, neki adtad meg azt a kegyelmet, hogy elsőként találkozhatott Veled, miután feltámadtál a halálból. Nevén szólítottad, és ő felismert Téged. Add, hogy én is mindig megismerjem szelíd hangodat, amikor nevemet kimondod, és mindenkor kész legyek a Veled való találkozásra. Adj nekem ehhez nyitott szívet és tiszta lelket.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta, alleluja!
4. állomás: Jézus megjelenik az emmauszi tanítványoknak
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Lukács evangélista így írja le az emmauszi úton történteket: „Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.” (Lk 24,13-27)
Az emmauszi tanítványokhoz már eljutott a feltámadás híre. Beszámoltak nekik róla az asszonyok és a sírhoz futó apostolok is. A nagypénteki tragédia mégis annyira nagy csalódást okozott nekik, hogy képtelenek voltak eljutni arra a hitre, hogy Jézus él. Ezen az Úrral való találkozás sem segített, hiába szólt hozzájuk, nem ismerték fel. Sőt, értetlenkedve néztek Rá, nem értették, hogy hogyan fordulhatott az elő, hogy nem hallott a nagypénteki eseményekről. Láttak, de szívükben a kétségbeesés vakságot okozott.
Bár láttak, mégis vakok voltak. Jézus nyilvános működése idején sok vaknak visszaadta szeme látását, de mindig arra figyelmeztette követőit, hogy arra ügyeljenek, hogy szívükkel is lássanak. Most, hogy az emmauszi tanítványokkal találkozott nem tett azonnal csodát, nem nyitotta meg rögtön szívüket, hogy felismerjék Őt. Csendben hallgatta, ahogy tanítványai elmesélték neki a saját szenvedését. Figyelte őket, hallgatta miként érintette a tragédia követőit. Talán a szíve is sajgott keményszívűségüket és hitetlenségüket látva.
Elgondolkodom azon, hogy vajon én hittem volna-e az asszonyoknak és a sírnál járó Péternek és Jánosnak. Hisz ők jeleket kaptak, hogy ők maguk is jellé váljanak. Jellé, hogy elvigyék az örömhírt. Az emmauszi tanítványok szíve azonban zárva maradt, és úgy gondolom, hogy az ő helyükben én is egyszerű képzelődésnek gondoltam volna a feltámadás örömével érkezők tanúságtételét. Úgy gondoltam volna, hogy saját magukat hitegetik, azt mondják, amit látni szerettek volna. Hiszen olyat még senki nem látott, hogy valaki csak úgy a semmiből feltámadjon. Ez az emberi keményszívűség és hitetlenség.
Jézusom! Te feltámadásod után megjelentél az emmauszi tanítványoknak az útjuk során. Biztos nagy szomorúsággal hallgattad, hogy hitük elpártolt mellőled. Belátom, hogy az ő helyzetükben az én hitem sem lett volna nagyobb. Kérlek, add, hogy ezt a hitetlenséget felváltsa minden emberi szívben a hit, és átjárjon mindenkit a Benned való bizalom iránti vágy. Teremts bennünk érző szívet Uram!
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
5. állomás: Az emmauszi tanítványok felismerik Jézust a kenyértörésben
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Lukács evangélista így folytatja az emmauszi tanítványok Jézussal való találkozásának leírását: „Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet, s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.”(Lk 24,28-35)
Az emmauszi tanítványokra az úton Jézus akkora hatást gyakorolt, hogy bár nem ismerték fel, mégis marasztalták, hogy maradjon velük. Azt érezték, hogy jó a társaságában lenni, jó hallgatni tanítását. Később be is ismerték egymásnak, hogy az Urat hallgatva lángolt a szívük. Mégis mindannyian vakok maradtak, egészen a kenyértörés pillanatáig. A kenyértörés mozzanata… milyen sokszor élték ezt át a tanítványok, míg Jézus köztük élt. Ezért lehetett ez a felismerés alapja.
Jézus ma is jelen van, köztünk van minden szentmisében. Ő töri meg a kenyeret a pap személyében, de Őt vesszük magunkhoz a szentáldozásban is, a kenyér és a bor színe alatt Ő rejtőzik. Bár az Eucharisztiában mi nem látjuk arcvonásait, nem látjuk emberi alakját, mégis a hit szemével fel tudjuk ismerni. De vajon elég nagy ahhoz a mi hitünk, hogy felismerjük? Jézus ugyanis várja ezt a pillanatot. Várja, hogy felismerjük Őt, megismerjük szeretetét és higgyünk abban, hogy Ő él és megváltott minket.
Az emmauszi tanítványok példáján látjuk ebben az állomásban is, hogy a feltámadt Krisztus felismerése küldetésre szólít fel. A hatvan stádiumnyi távolságot éppen hogy megtették, és elérték úti céljukat, Emmauszt, a csodálatos kenyértörést követően mégis azonnal visszatértek Jeruzsálembe, hogy elmondják az apostoloknak, hogy Mesterük él. Nekünk is ez a feladatunk. A Feltámadottat felismerve el kell vinnünk a világba az örömhírt, tanúságot kell tennünk mindenki előtt, hogy minden ember megtudja, hogy Jézus, az Isten Báránya, aki a mi bűneink miatt szenvedett és meghalt, legyőzte a halált, feltámadt.
Jézusom! Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismertek fel Téged, addig ugyanis szívük keménysége vakká tette őket. Kérlek, add, hogy én is minden helyzetben felismerjelek Téged, ugyanis Te köztünk élsz. Adj nekem elég hitet, hogy meglássam a kenyérben arcvonásaidat. Könyörgök Hozzád azért a kegyelemért, hogy szent testedet és véredet soha ne vegyem magamhoz méltatlanul, hanem az én szívem mindig tiszta hajlékod legyen. Jézusom bízom Benned!
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
6. állomás: Jézus megjelenik a tanítványoknak Jeruzsálemben
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Lukács evangélista ekképp számolt be arról, mikor Jézus megjelent apostolainak: „Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle.”(Lk 24,36-43)
Jézus feltámadását követően megjelent Mária Magdolnának, az emmauszi tanítványoknak, akik hírül vitték az apostoloknak a feltámadás örömhírét. Ők az Úr láttán mégse mertek hinni, a végsőkig kétely volt a szívükben. Jézus bizonyítani akart: vágya, hogy az apostolok is megértsék a feltámadás valóságát, ezért megmutatta nekik kezét és lábát. A várt eredmény mégse érkezett meg, az apostolok továbbra sem merték elhinni, hogy a Mester, aki nagypénteken kínhalált szenvedett, él. Jézus tovább ment a bizonyítékok mutatásában: evett a tanítványok szeme láttára.
Jézus a tanítványoknak húsvét reggelén megadta azt a jelet, melyet a nép vénei kértek tőle. (vö. Mt 16,1-4) Hitüket akarta erősíteni, el akarta őket vezetni az igazság ismeretére. Talán rosszul is esett Neki, hogy a földi életben Hozzá legközelebb állóknak kell bizonygatnia, hogy győzött a halál felett. Talán feleslegesnek gondolta abban a pillanatban az együtt töltött éveket, hiszen még azok sem hitték el, hogy feltámadt, akik látták számos csodáját…
Figyeljük meg Jézus első szavait a találkozás alkalmával: „Békesség nektek!” Az Úr a béke hírnökeként érkezett meg tanítványai körébe, és ezzel meghívta őket, hogy a boldogok útjára lépjenek: „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9) Ezt a békét, melyet az Úr kívánt apostolainak feltámadását követően, kívánjuk egymásnak mi is minden szentmisében. Milyen gyönyörű áldáskérés ez! Aki az Úr békéjében él, az nem engedi, hogy hatalmába kerítse a kétely, a harag, a depresszió, az irigység, a gyűlölet, és életével a béke hírnökévé válik.
Jézusom! Te, mikor megjelentél tanítványaidnak, a békédet adtak nekik. Kérlek, add meg nekünk is, hogy békében és egyetértésben éljünk, és a te békédet sugározzuk a világban. Tudom, hogy a te békédben élve nem lesz rajtam úrrá a féltékenység, a gőg, a harag és az irigység, melyek elszakítanak Tőled és embertársaimtól. Kérlek, küldd el számomra mindennap a Békesség Lelkét, hogy mindenkor béke és szeretet uralkodjon a szívemben. A béke útján akarok járni, Jézusom!
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
7. állomás: Jézus hatalmat ad tanítványainak a bűnök bocsánatára
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
János apostol evangéliumában ez áll: „Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”” (Jn 20,19-23)
János apostol az Úr felismerésének fényében írja le a találkozás pillanatait. Nem szól a félelemről és a keményszívűségről, hanem az öröm az, ami a középpontba kerül. Öröm… a találkozás öröme, mely átitatta a tanítványok lelkét.
Nézzük meg Jézus viselkedését. Megjelenik a teremben, melynek ajtaja zárva volt. Békéjét adja apostolainak, majd megmutatja nekik kezét és oldalát. Ezután ismét a béke kívánsága következik. Az Úr ezután nyíltan megmondja, mit kell apostolainak tenniük: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Valóban úgy küldte őket. Ő megkeresztelkedésének pillanatában megkapta a Szentlelket, mely galamb képében szállt le rá. Most tanítványaira lehelt, meghívta őket a Lélek vételére. Az apostolok hivatása lett a bűnök bocsánata, mellyel szintén Jézus példáját követik, aki nyilvános működése alatt megbocsátotta a bűnbánók vétkeit.
A bűnök bocsánatának hatalma ma is jelen van az Egyházban. A szentgyónás szentségében a pap által az Úr bocsátja meg bűneinket. Megszabadít a terhektől, és mi szabad madárként szállhatunk. A krisztusi közösség azonban csak akkor tudja kiszolgáltatni a bűnbocsánat szentségét, csak akkor tudja gyakorolni az Istenfiútól kapott hatalmát, ha minduntalan születnek papi hivatások. Papokra van szükség, akik a Feltámadott irgalmát hirdetik az idők végéig.
Milyen nagy kegyelem az Úrtól a bűnök megbocsátása. Nem hánytorgatja fel sose, hogy mennyire hálátlanok vagyunk, hogy mindig visszatérünk a bűnök mocsarába. Ez az irgalom a mi reményünk halálunk órájában is, a végítélet perceiben.
Jézusom! Te apostolaidnak megadtad a bűnbocsánat hatalmát. Kérlek, támassz a fiaink szívében hivatástudatot, küldj munkásokat aratásodba, hogy mindig legyen, aki a Te szavaidat közvetíti felénk. Adj nekünk papi hivatásokat, akik gyakorolják az apostoloknak adott hatalmat. Nekünk, bűnösöknek pedig bocsásd meg vétkeinket, hogy lelkünk megmeneküljön a bűnök fogságából, mint a madár a vadászok hálójából. Hallgasd meg imánkat, Uram!
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
8. állomás: A föltámadt Jézus megjelenik Tamásnak
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
János evangélista így írja le Jézus és Tamás apostol találkozását: „A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”” (Jn 20,24-29)
Miként jut el Tamás a hitetlenség vakságától a hit világosságára? Látta a Feltámadottat, és hitt. A hit fényére eljutva azonban kimondja a hitvallást, egészen egyszerűen, személyesen: „Én Uram és Istenem!” (Jn 20,28) Jézus azonban korholja a hitetlenkedőt: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)
Tamás hite érzékszervi megtapasztaláson alapszik, Jézus ugyanis látható és tapintható alakban jelenik meg előtte. Tamás valódi ember volt, ma úgy neveznénk, hogy materialista. Nem hitt társainak, nem hitt Jézus szavaiban, melyeket halála előtt mondott, saját szemének hitt csak. Tapasztalatra vágyott.
Mennyire hasonlítunk mi Tamásra. Gyakran várunk égbekiáltó jelet, gyakran érezzük úgy, hogy bárcsak láthatnánk az Urat, akkor talán könnyebb lenne hinni Benne. Kételkedünk, és bár már számtalanszor megtapasztaltuk az Isten jelenlétét, mégis újra és újra vágyunk arra, hogy feltárja magát előttünk. Mi mégis folyton meg akarjuk tapasztalni, hogy Ő él és velünk van. Jézus azonban azokat mondja boldognak, akik anélkül is hisznek Benne, hogy látnák, minden pillanatban megtapasztalnák Őt. Ha az Úr meglátása nélkül is képesek vagyunk hinni Benne, akkor hitünk valódi hit, mely nem a szem megcsalhatóságából ered, hanem szívünk mélyéből.
Jézusom! Te Tamás számára feltártad magad, amikor megmutattad számára kezed és oldalad, és ezzel eljuttattad a hit világosságára. Add, hogy én se kételkedjem sose, hanem mindenkor a hit útján járjak. Tamáshoz hasonlóan az én nyelvemre is add a hitvallás szavait, hogy életem minden pillanatában bátran megvalljam, hogy Te vagy az én Uram és Istenem. Teremts bennem hússzívet Uram, hogy érzékeny legyek a Te szereteted jeleire. Hiszek Benned, Megváltóm és Királyom!
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
9. állomás: A föltámadt Jézus megjelenik a tanítványoknak Tibériás-tavánál
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
János evangéliumában olvashatjuk: „Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik: Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natánael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Veled tartunk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus odajött, fogta a kenyeret, s adott nekik. Ugyanígy halat is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.” (Jn 21,1-14)
Milyen nehéz a Feltámadott felismerése! Az Úr már harmadszor jelent meg a tanítványoknak, és ők csak a csodás halfogást követően ismerték fel Őt. Péter mikor rájött, hogy Jézus az, azonnal a tóba vetette magát, hogy minél hamarabb a Mester közelében lehessen. Az Úr pedig szólítgatta őket: „Gyertek, egyetek!” (Jn 21,12)
Ez a találkozás példaként szolgál számunkra. Velünk is találkozik Jézus mindennap, csupán észre kell vennünk arcvonásait embertársainkra nézve. Ha valaki kedvesen szól hozzánk, Jézus szól hozzánk általa. Minket is hív, hogy menjünk oda Hozzá, és együnk Vele. Nem szabad elfordítanunk arcunkat Előle, és mindig nyitott szívvel kell meghallgatnunk szelíd hangját.
A templom haragjának hangjában is az Ő hívását kell meghallanunk, ugyanis a harangszó által hív meg minket, hogy Nála legyünk, az otthonában, egészen közel Hozzá. Meghív minket, hogy Szent Testét együk, és Szent Vérét igyuk, hogy mindenkor bennünk élhessen, hogy ilyen titokzatos módon egyesülhessünk Vele.
„Futva jöttem elibéd szentélyedbe, Isten, édes arcod örömét be kerestem.” (222. ének) Ez a miseének tükrözi számomra leginkább azt, amit Péter tett, mikor felismerte a tó partján álló Jézust. Vágyat érzett a szívében arra, hogy mielőbb odaérjen a Megváltóhoz. Jézus azt szeretné, ha mindent hátrahagynánk, mikor meghallottuk szelíd hívását, és igyekeznénk a közelébe kerülni, lekuporodni lába mellé. Ő figyelmesen meghallgat minket akkor, és messze űzi tőlünk minden gondunkat.
Jézusom! Te Tiberiás-tavánál is megjelentél tanítványaidnak, akik éppen elcsüggedtek a sikertelen halfogás után. Te adtál nekik új reményt azzal, hogy felszólítottad őket a háló kivetésére. Tanítványaid a tömött háló láttán ismertek fel Téged a parton álló férfiban, és Péter rögtön a vízbe ugrott, hogy minél előbb Melletted lehessen. Kérlek, nyisd meg szívemet, hogy én is mindinkább vágyakozzam a Veled való találkozásra.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta, alleluja!
10. állomás: A föltámadt Jézus átadja a főhatalmat Péternek
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
János evangélista könyvében ezt írta: „Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” „Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek.” Erre így szólt hozzá: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán másodszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” „Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek.” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?” S így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Jézus ismét azt mondta: „Legeltesd juhaimat!” „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod.” E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. Majd hozzátette: „Kövess engem!””(Jn 21,15-19)
Jézus Péterrel való párbeszéde reményt ad mindannyiunk számára. Péter ugyanis Jézus elfogása után, a főpap udvarában, félelmében háromszor megtagadta az Urat. Bár szerette, imádta Jézust, mégsem volt akkor kellő bátorsága megvallani Őt. Most a Feltámadott megadta neki a lehetőséget, hogy vétkét helyrehozza, háromszor kérdezte meg tőle: „Szeretsz engem?” (Jn 21,17) Péter elnyerte az Úr bocsánatát, mintha Jézus legyintett volna egyet, hogy „ááá, felejtsük el, nem történt semmi, fátylat rá…” Jézus irgalmas szeretete Péter felé egészen odáig terjedt, hogy rábízta egyházának vezetését.
Ez az állomás mutatja meg számomra, hogy vétkem nem lehet olyan nagy, hogy azt Jézus meg ne tudná bocsátani. Azonban, ha elestem, be kell vallanom előtte, hogy hibáztam, és jóvá kell tennem, helyre kell hoznom. Jézus minden alkalommal megkérdezi tőlem is, hogy szeretem-e Őt, és türelmesen, mélységes irgalommal várja válaszomat, majd Péterhez hasonlóan engem is hív, hogy kövessem Őt.
Milyen szép Péternek ez a vallomása! „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,17) Ebben a mondatban benne van minden. Benne foglaltatik a hit, hogy Jézus az Isten Fia, a megtestesült Ige, ugyanis ki lehetne még minden ismeretnek birtokában az Istenen kívül?! Emellett kifejezi Péter szeretetét is, egyszerűen, de annál őszintébben. Csodálatos benne, hogy Péter nem szól ékes szavakkal, nem mond többszörösen összetett körmondatokat, hanem a lényeget fogalmazza meg: SZERETLEK.
Nekem is meg kellene tanulnom Pétertől ezt az egyszerűséget, ugyanis gyakran imáimban megpróbálok ékesebbnél ékesebb szavakat használni, mindent megpróbálok általam pompásnak vélt megfogalmazással körülírni. És lám, Isten az egyszerű, de szívből jövő szavakat díjazza.
Jézusom! Te háromszor kérdezted meg Pétertől, hogy szeret-e Téged, és ezzel megadtad neki a kegyelmet, hogy háromszori tagadását helyrehozza. Én is megvallom Neked, hogy nagyon szeretlek Téged, Uram és Megváltóm, és bocsánatot kérek Tőled minden elkövetett bűnömért. Kérlek, add meg nekem a helyes imádkozás kegyelmét, hogy a szépen hangzó szavak helyett mindig az egyszerűségre törekedjek, és mindig szenteljek időt arra, hogy meghalljam a Te szavadat, mely egyre azt kérdezi: „Szeretsz engem?” Igen, Uram, szeretlek.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta, alleluja!
11. állomás: A föltámadt Jézus tanítványait a világba küldi
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Máté evangéliuma az Úrtól kapott küldetéssel fejeződik be: „A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amint meglátták, leborultak előtte, bár néhányan kételkedtek. Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,16-20)
Jézus óriási feladatot bízott tanítványaira: az evangélium hirdetését. Ő nem nézte azt, hogy kinek milyen rossz tulajdonságai vannak, nem nézte kételkedésüket, ami még a megbízás pillanatában is jelen volt némelyikükben. Az Úr hitt bennük, tudta, hogy majd a Szentlélek is megerősíti őket.
Jézus azonban nem csak akkor küldte el tanítványait, hogy tanúságot tegyenek róla az emberek előtt. Minket is küld, mindannyiunkat, ugyanis a keresztség szentsége által az általános papság tagjai vagyunk. Jézus ma is mindenkit arra hív, hogy a föld sója és a világ világossága legyen, kovász a tésztában és az Ő apostola. Megígérte, hogy ő segít minket ebben, hiszen velünk van mindennap a világ végéig. (vö. Mt 28,20)
„Menjetek tehát…” (Mt 28,19) Hová menjünk Uram, mutasd az utat?! Az emberek közé, akik szívük mélyén vágynak arra, hogy Jézussal találkozzanak. Missziósokká kell válnunk, mindannyiunknak, neked és nekem és a templomban mellettem ülő idős néninek is. El kell hagynunk saját kényelmünket, az Úr ugyanis hív, hogy menjünk, küldetésünk van. Nem ülhetünk otthon a TV és számítógép előtt tétlenül, hanem tüzet kell gyújtanunk az emberi szívekben, a szeretet tüzét.
„… tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19) De hogyan? Életpéldánkkal. Úgy kell élnünk, hogy a kereszténységet vonzóvá tegyük mások számára. Gandhi, az indiai függetlenségi mozgalom egyik vezéralakja ezt mondta, mikor az angolok – akik magukat kereszténynek vallották – embertelen módon kizsákmányolták Indiát: „Azonnal kereszténnyé lennék, ha a keresztények is azzá lennének.” Fontos tehát, hogy jó példával járjunk elől, és a krisztusi tanítást saját életünkkel hirdessük az embereknek, hiszen máskülönben Jézus nevét tüntetnénk fel rossz fényben. Törekednünk kell tehát az életszentségre.
Jézusom! Te mindannyiunk számára ugyanazt a feladatot szántad. Tőled kapott küldetésünk, hogy saját környezetünkben, saját lehetőségeinkhez mérten hirdessük az evangéliumot, és tanítványaiddá tegyük a népeket. Kérlek, add, hogy erre a feladatra mindig készek legyünk, és életpéldánkkal soha senkit ne taszítsunk el Tőled. Támogass az emberhalászatban.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
12. állomás: A föltámadt Jézus a mennybe megy
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetében Lukács evangélista így számol be a mennybemenetelről: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” 6Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” „Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.””(ApCsel 1,5-11)
Az apostolok viselkedéséből látszik, hogy még mindig nem értették a történéseket és Jézus szavait. Kérdeztek, azonban az Úr nem adott nekik konkrét felelet. Csupán azt mondta el, ami kimondottan őket érintette: elnyerik a Szentlelket és Jézus tanúi lesznek. Gyakran én is hasonlítok az apostolokhoz. Minden kérdésemre választ várok, mindent pontosan tudni és érteni szeretnék. Jézus azonban nekem is csak annyit mond el, amennyit szükséges tudnom akkor, abban a pillanatban.
Jézus az apostolok kérdésének megválaszolása után felment a mennybe. Fölment a mennybe, a dicsőségbe, és elfoglalta helyét Atyjának jobbján. Az apostolok pedig szájtátva csodálkoztak, nézték, amint a felhő eltakarja szemük elől az Urat. Bár hittek Jézusnak, mégis talán féltek egy kicsit, hogy az Úr elhagyta őket, nincs már velük többé.
Jézus mennybemenetele is remény számunkra. Ő már az Atyánál van, és minden pillanatban közbenjár értünk, emberekért, a világért. Ha az Ő tanítását megtartva élünk, akkor majd halálunk után a mennyben színről színre láthatjuk Őt, aki végtelenül szeret és kereszthalála árán megváltott minket. Hozzánk hasonlóan Ő is várja ezt a találkozást, amikor együtt lesz a bárány és a pásztor.
Jézusom! Te tanítványaid szeme láttára emelkedtél fel a mennybe. Kérlek, add meg nekem, hogy én is eljuthassak a Te országodba, ahol végtelen szeretet és boldogság vár rám. Vágyom arra, hogy minden pillanatban a Te színedet lássam és Téged dicsérjelek az angyalok seregével együtt. Halálom után vedd magadhoz lelkemet, én Uram, én Istenem.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
13. állomás: Az apostolok Máriával együtt imádkozva várják a Szentlélek eljövetelét
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
A mennybemenetelt követően ezt olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben: „Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia, Jakab, a buzgó Simon és Jakab testvére, Júdás. Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt.”(ApCsel 1,12-14)
Jézus a mennybement, és az apostolok és az asszonyok teljes hittel bíztak Benne, ezért várták állhatatos imával a Szentlelket. Tudták, hogy a Szentlélek kiáradásához elő kell készíteniük lelküket, és az ima által kapcsolatban kell lenniük Istennel. Várták a Szentlelket, hogy megadja nekik mindazt, amit Jézus ígért: a bölcsességet, a bátorságot, az erőt.
A Szentlélek kiáradásának ígérete nekünk is szól. Az apostolok és az asszonyok példával jártak előttünk, hogy miként ők készültek a Harmadik Isteni Személy fogadására, úgy készüljünk mi is. Állhatatos imával, melyet egy szívvel egy lélekkel terjesztünk Istenünk elé.
Milyen szép az, hogy az apostolok együtt imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt. Közösséget alkottak, mely erőt adott számukra, hogy kitartsanak az imában, és öt nap után ne legyen rajtuk úrrá a csüggedés, a bizalmatlanság, a kiábrándultság. Nem ültek külön-külön helyiségben, hogy csendben magukban imádkozzanak, hanem közösen végezték imáikat.
A közösségek ma is szolgálják ezt a célt. Erőt és bátorítást adnak, ha valakit a kétségbeesés kerít hatalmába. Bár a személyes ima fontos, mégis találnunk kell időt a közös imára is. Jézus ezt mondta: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól.” (Mt 18,19)
Jézusom! Apostolaid az asszonyokkal, Máriával és testvéreiddel együtt állhatatosan imádkoztak mennybemeneteledtől a Szentlélek kiáradásáért. Erősítsd meg közösségeinket, hogy mi is minduntalan összegyűljünk a Te dicséretedre. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy egyéni kéréseinket a közös imák során is meg tudjuk fogalmazni, hiszen Te mondottad, hogy ha közösen kérünk valamit, azt a mennyei Atya megadja nekünk. Küldd el Szentlelkedet számunkra is Jézusom.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta,
alleluja!
14. állomás: A föltámadt Krisztus elküldi a Szentlelket
– Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged!
– Aki feltámadásod örömével ajándékoztál meg minket.
Az első pünkösdről ezt olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben: „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2,1-4)
Jézus megtartotta ígéretét… elküldte a Szentlelket. Pünkösd napján is együtt imádkoztak az apostolok és az asszonyok. Imájuk meghozta gyümölcsét, a Szentlélek kiáradt szívükbe. Érzékelhető jelekkel szállt le rájuk: „zúgás támadt az égből”, majd „lángnyelvek jelentek meg”. A Szentlélek különböző adományokat, karizmákat adott nekik, hogy azok segítségével hirdessék Jézus feltámadását, és tegyenek tanúságot hitükről akár életük árán is.
Jézus mindannyiunkat megajándékoz Szentlelkével. A Lélek nekünk is különféle karizmákat ad „tetszése szerint osztva kinek – kinek”. (1Kor 12,11) Általa azonban nekünk is erőssé kell válnunk a hitben, miként az apostoloknak és a vértanúknak a múltban. Ugyanazt a Lelket kaptuk ugyanis mi is. Úgy kell élnünk tehát, hogy mások megkérdezzék tőlünk, hogy „miféle hatalommal vagy kinek a nevében tettétek?” (ApCsel 4,7) A Szentlélek ad erőt, hogy ellenálljunk a sátán csábításának, Ő ad bátorságot, hogy a világ előtt merjünk tanúságot tenni hitünkről.
Ha a Szentlélek templomai vagyunk, akkor maga az Isten lakik bennünk. A hatalmas Isten költözött belénk, gyarló emberekbe, hogy velünk legyen küzdelmeinkben, harcainkban, támogasson minket. Mennyire tükrözi az Istennek ez a „belénk költözése” is az Ő szeretetét, hiszen nem vélekedik úgy, hogy „Jézus vére árán már megváltott titeket, most már tudjátok magatok is mit kell tennetek, hogy üdvözüljetek”. Nem. Ő egykor lehajolt hozzánk, irgalmába fogadott minket, és segít minket, hogy a Felé vezető úton haladjunk.
Jézusom! Te az első pünkösd napján elküldted a Szentlelket, és ezzel erőt adtál apostolaidnak a tanúságtételre. Add meg nekünk is a Szentlelket, hogy elhalmozzon adományaival. Tégy minket is hű követőiddé, hogy fényként világítsunk a sötétségben, és legyen kellő erőnk és bátorságunk lángra lobbantani az emberi szíveket. Küldd el Szentlelkedet ma is, Jézusom, hogy vezessen minket Tehozzád.
– Ezt a napot az Úristen adta, alleluja!
– Örvendezzünk és ujjongjunk rajta, alleluja!
Befejezés
„Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, *
aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket.
Benne választott ki a világ teremtése előtt, *
hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte.
Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, †
hogy Jézus Krisztus által gyermekei legyünk *
akaratának tetszése szerint,
és magasztaljuk fölséges kegyelmét, *
amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.
Benne nyertük el vére által a megváltást, *
bűneink bocsánatát,
kegyelme bőségének arányában, †
amelyet gazdagon árasztott reánk *
minden bölcsességgel és okossággal.
Tudtunkra adta jóságos tetszése szerint *
akaratának titkos végzését:
Elhatározta ugyanis, *
hogy amikor eljön az idők teljessége,
Krisztusban mint főben újra egyesít mindent, *
ami van a mennyben és a földön.“ (Ef 1,3-10)
Jézusom! A feltámadásod öröme beragyogta egykor a tanítványok szívét. Mennybemeneteleddel előre mentél az Atyához, hogy helyet készíts számunkra, de pünkösd napján elküldted a Szentlelket, hogy mindig velünk legyél. Add meg nekem a kegyelmet, hogy a csüggedés óráiban is ezek jussanak eszembe, hogy ezek adjanak számomra bátorítást. Köszönöm Jézusom, hogy Te mindig velem vagy, sosem hagysz magamra. Amen.
