Hogy mivel adósa az emberiség a kereszténységnek, manapság tabu téma. A keresztényeknek nem szabadna félniük evangelizálni, kortársaik emlékezetébe idézni, mi mindent adott az Egyház hite vallási, kulturális, szociális és politikai téren.
Korunkban, amelyet a relativizmus és a szkepticizmus jellemez, a félművelteknek nem kerül sok fáradságába, hogy uralják a közvéleményt. Elég tudással rendelkeznek ahhoz, hogy úgy érezzék, jogosultak véleményt nyilvánítani mindenről, de elvakítják őket szenvedélyeik, és túlságosan el vannak telve önmagukkal ahhoz, hogy felismerjék ítéleteik korlátait. Ezért veszik semmibe azt a mérhetetlen adósságot, amit világunk a kereszténységgel szemben felhalmozott.
Végét járó nyugati világunkban egy eddig elképzelhetetlen, hatalmas fekete lyukhoz hasonló valami gyötri az emberek lelkiismeretét: a kereszténység óriási hagyatéka vallási, szociális, politikai és kulturális téren. A nyugati átlagember egy elkényeztetett gyermekhez hasonlít, aki bevágta maga mögött az apai ház ajtaját, és hasonlóan az evangéliumi példabeszéd tékozló fiújához, elvitte az örökség rá eső részét, egy szó köszönet nélkül.
Egy meggondolandó téma az elkényeztetett gyermekeknek
Ebben az állapotban az erkölcsi kioktatás ellentétes hatású lenne. Viszont van egy módszer, amit a keresztények ajánlhatnának a félművelteknek: gondolják el, mivé lett volna világunk, ha az Egyház hite nem öntözte volna elménket kétezer év óta. Képzeljenek el egy alternatív forgatókönyvet történelmünk helyett. Ez nehéz feladat, amihez megszámlálhatatlan paraméter szükséges, de alkalmas arra, hogy a félműveltek elméjét serkentse.
Milyen állapotban lenne a világunk, ha Krisztus nem jött volna el, hogy megtanítson minket, hogy gondunk legyen az alázatosakra és kicsinyekre, a bántalmak megbocsátására, ellenségeink szeretetére, a szegények és kirekesztettek méltóságának tiszteletére, a kitaszítottság elleni harcra, aminek a betegek lettek az áldozatai? Mik lettek volna a bálványaink, amelyek előtt letérdeltünk volna, ha Krisztus nem ajánlotta volna nekünk, hogy imádjuk az Atyaistent, aki kész volt feláldozni a neki legkedvesebbet, saját fiát, hogy felkutassa azokat, akik elvesztek?
Milyen szellemi állapotban lennénk, ha a véres pogány istenségek maradtak volna imádásunk tárgyai, akik az erővel és a sikerrel kápráztatnak el minket?
Ezt egyébként nem nehéz kitalálnia korunk emberének, mivel a kereszténység gyengülésével a pénz, az egyéni érdek, az individualizmus és a siker hajhászása lett a cél.
Döntő hozzájárulás a nők helyzetének javításához
Jézus tanítványai ne aggályoskodjanak, nyugodtan hívják fel a világ figyelmét a keresztény hittel szembeni adósságunkra. Nem is jelentene ez dicsekvést: nagyon kis részük volt ebben. Minden érdem a Szentháromságé. Az Atya az, aki elhatározta, hogy megkeresi az eltévedt bárányokat, gyermekeit. E célból megbízta Fiát, hogy vigyen vissza minket a vállán: az evangéliumok elbeszélik nekünk, milyen nehéz, veszélyes és drága volt ez a küldetés! Nem hiábavaló hangsúlyozni hitünknek ezt a dimenzióját környezetünk tagjainak.
Abban az esetben, ha pedig morgolódnának, ami érthető, mivel egy adós ritkán veszi jó néven, hogy adósságaira hívják fel a figyelmét, ajánlhatjuk nekik, hogy vizsgálják meg a fent említett kérdést: „Gondolkozott valaha azon, mivé vált volna világunk, ha Jézus Krisztus nem jött volna el?” A beszélgetést akkor például lehetne folytatni avval a történelemben egyedülálló hozzájárulással, ami a kereszténységnek köszönhető a nők helyzetének javulása terén.
Gondolkozzunk el Jézus magatartásán a nőkkel szemben. Abban a korban elképzelhetetlen volt egy rabbi számára, hogy női kísérői legyenek. Pedig Krisztust mindig körülvették az asszonyok. Egy eretnek, többször férjezett asszonynak tartotta fenn a Kinyilatkoztatás egyik legmagasabb csúcsát: egy szamaritánus asszonynak. Asszonyoknak jelenik meg elsőnek a feltámadt Krisztus, a halottak közül visszatérve.
De hát az egész Bibliát lehetne idézni. Az Énekek Énekében egy nő egyes szám első személyben szól, első alkalommal a történelemben. Az Ószövetségben az asszonyok elsőrendű szerepet játszanak: Rebeka, Eszter, Judit, Sára, Abigél (1Sám 25, 2-42) és mások.
Intellektuális őszinteség
Az Egyház története sem maradt le. A szerzetesrendekben a nők mindig szabadokká váltak azoktól a hatalmaktól, akik a történelem során elnyomták őket. Gondoljunk a szent királynéra, Radegundra (520-587), aki férje, Chlothar frank király elől menekülve, aki fivérének gyilkosa volt, megalapította a Poitiers melletti Szent-Kereszt apátságot, és hitéből erőt merítve szembe szállt korának politikai erőivel és durva szokásaival.
Azt állítani tehát, hogy a judeo-kereszténység elnyomta a nőket, teljes esztelenség. A házasságtörő asszony története tökéletesen rámutat: Jézus megakadályozza egy asszony megölését (Jn 8, 2-11). Mindenhol, ahol a kereszténység megjelent, a nők helyzete javult, annak ellenére, hogy a bűnök megmaradtak. Korunknak határozottan rá kellene ébrednie, hogy adóssága van a kereszténységgel szemben. Ez nem csak szívbéli kérdés, hanem intellektuális őszinteség kérdése is.
Írta: Jean-Michel Castaing teológus
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
