keresztenyseg Franciaorszag Medium

Veszélyben van-e a kereszténység?

A katolikusok száma egyre csökken, a franciák pedig egyre kevésbé vallásosak. Vajon ez pánikra ad okot? Jean Duchesne esszéista szerint a kisebbségbe szorult keresztény vallás nincs sem jobban (sem kevésbé) veszélyben, mint a középkori kereszténység volt.

A vallásról szóló közvélemény kutatások rendszeresebbek, mint ahogy az eső esik az égből. A hit és még inkább annak gyakorlásának folyamatos visszaszorulásáról számolnak be mind. A szociológusok és kommentátorok egyik sokat hallott következtetése, hogy általában a kereszténység, de különösen a katolicizmus immár csak relatív többséget jelent Franciaországban (kevesebb mint 50%-ot, de nincs semmi más felekezet, ideológia vagy intézmény, amely ennél több embert fogna össze), így aztán kisebbségbe került. Kell ezen szomorkodni, nyugtalankodni miatta, riadót fújni?

Amikor már csak kisebbségek maradnak…

Az első válasz, ami az ember eszébe jut, hogy ha ez így van, akkor nem beszélhetünk többé többségről, és hogy Krisztus és az Egyház hívei a kornak megfelelően teljesen otthonosan érezhetik magukat egy kulturálisan teljesen széttagolt nemzeten belül, mint egy szigetvilág szigetecskéi — hogy azzal a képpel éljünk, amelyet Jérôme Fourquet a Seuil Kiadónál 2019-ben megjelent könyvének címe sugall (L’archipel français – A francia szigetvilág – A szerk.). Ilyen körülmények közepette egyrészről a szekularizáció csupán egy sokkal szélesebb körű széttöredezési vagy szétesési jelenségnek az egyik aspektusa. Az individualizmus egyre növekvő térnyeréséhez köthető, ennek oka pedig a technikai-gazdasági fejlődés, mely miatt minden egyes ember egyre függetlenebbé válik. Másrészről pedig korántsem meglepő, hogy a keresztények egymás között is megosztottak, és hogy még a katolikusok között sincs maradéktalan egyetértés mindenben.

Ez azt jelenti, hogy az Egyház nem egy vákuumban létező autonóm társaság, és a problémát az okozza, hogy a környezet, ahova próbál beilleszkedni, erősebben nehezedik rá, mint amennyire ő képes inspirálni környezetét. Hiszen elfogadott dolog, hogy „a világunk megszűnt kereszténynek lenni”, ahogyan azt 2018-tól kezdve tudjuk Guillaume Cuchet-nek szintén a Seuil-nél kiadott munkájából, amelyben elmagyarázta a „hogyant”.

Az „elkereszténytelenedés” legtisztábban kivehető jele talán nem a templomlátogatás visszaesése, hanem a hit tartalmi ismeretének hiánya, ami a kényelmes külső feltételezésekkel szemben nem foglalható össze Isten létezésének elfogadásában, amiből következne a Hiszekegy többi része, valamint egy sor kötelezettség és tiltás – anélkül, hogy ebbe most érdemes lenne jobban belemennünk.

Amikor a semmi helyettesíti a túlvilágot

Ha mélyebbre ásunk, kiderül, hogy eltűnt vagy legalábbis érzékelhetően visszavonulót fújt az az eszme, hogy az emberi lénynek különleges hivatása és méltósága van. Ez megmutatkozik a halál elkerülhetetlen bekövetkeztének a kezelésében, melyet mostanra a polgári szertartások során gyakorta természetes végnek és a semmiben való feloldódásnak tekintenek, és így is kezelik: nem átmenet többé a túlvilágra. Szintén megmutatkozik ez az egyre mindennaposabbá váló szolgáltatásoknál, amelyek az élet továbbadásával vagy tovább-nem-adásával, illetve az élet bevégzésével kapcsolatosak, az adott azonnali szükségletektől függően. A legyőzhetetlen remény beszorul egyfajta „transzhumanizmus” perspektívába, melynek látóhatára eléggé meghatározatlan és bekorlátozza az az aggály, hogy a halhatatlanság hosszú távon túl unalmas lehet.

A régi időkben az a szorongás, hogy temetetlenül maradunk, sőt temetetlenül hagyjuk a hozzátartozót (mely az antik tragédia, az Antigoné forrása is), azt eredményezte, hogy –talán elővigyázatosságból – jobban szerették, ha egyházi közreműködéssel történt a temetés. Ehhez persze szükséges volt a keresztelő, ez pedig egyenes utat jelentett a hitoktatás felé, mely az elsőáldozásig vezetett, aztán, még ha a hit gyakorlása nem is bizonyult nagyon kitartónak, visszakéredzkedtek a papsághoz az esküvő, a gyerekek formális vallási nevelése, és – a sajátjukat megelőzően – a szülők vagy a szomszédok gyászszertartása miatt. Ebből következik, hogy míg a hitetlenség valamikor még körülbelül tudta, mi az, amit elutasít, mára ez igencsak kétségessé vált.

Ami fontos, az nem számszerűsíthető

Azt szeretnénk tehát kideríteni, vajon jobbak voltak-e azok az idők, amikor a kereszténység látszólag uralkodó helyzetben és egységes tömbben volt. Az biztos, hogy a hitet, bármennyire hozzávetőleges is volt, a környezet hordozta, és ez sokat segített az akkori embernek, hogy felfogjon valamit a létezésének tétjéből.

Ám ami meghatározó ezen a szinten, az tudományosan nem mérhető. Minden az egyén Istennel való intim kapcsolata terén játszódik. A Kinyilatkoztatás és a Hagyomány felszabadít, de nem tesz tévedhetetlenné. Senki nem tudja komolyan alátámasztani, hogy azok aránya, akik haláluk után üdvözülnek, régen jelentősen több (vagy kevesebb) volt régen, mint ma.

Őseink rendíthetetlenül hittek a Jóistenben, a Kisjézusban, a Szűzanyában, de ugyanúgy elvarázsolta őket a boszorkányság és számos pogány babona. Franciaország nem épp 80 évvel ezelőtt lett „missziós ország”, amikor megjelent Henri Godin és Yvan Daniel atyák híres könyve az elkereszténytelenedésről. A vallás jelenleg leginkább azokban a régiókban tart ki, amelyeket intenzív apostoli tevékenység térített meg újra a 17. században a vallásháborúk után, illetve a 19. században a Nagy Francia Forradalom után.

Egy aranykor hiábavaló mítosza

Hogy hiábavalóság idealizálni a múltat (mint ahogy becsmérelni is), az akkor lesz érthető, ha észben tartjuk: az Egyház ezen a világon még nem az Isten Királysága. A középkor nosztalgiára késztethet, mert akkoriban senki nem kérdőjelezte meg nyíltan a hitet. Ám az Egyház és az uralkodó hatalom közti viszony korántsem volt mindig idillinek mondható, és a korszak egy második egyházszakadásba torkollott: a Reformációba a 16. században, mely követte a 11. században történt szakítást a Keleti Egyházzal, és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a keresztény nemzetek szakadatlanul háborúztak egymással. Egyfajta értelemben a mai Oroszország a középkori kereszténység újjáéledése.

Mindegy, hogy mindenkit kereszténynek gondolunk-e, vagy csak egy többé-kevésbé nyilvánvaló többséget képeznek, vagy hogy a hívők és vallásgyakorlók marginális kisebbséget jelentenek-e, egyik helyzet sem ad megelégedésre okot – és mellesleg egyik sem tartós. Egy bizonyos vallási komfort a társadalomban bátoríthatja a személyes kötődést, de nem ment fel alóla, nem garantálja azt, és egyfajta felületes konformizmusra is lehetőséget ad.

Másik irányból megközelítve: az elköteleződés saját akaratból nem elég, és a bezárkózás még kevésbé (kivéve a személyre szóló hívást, amikor a visszavonultság megnyitja a látást), mivel a hitet mindig másokon keresztül kapjuk, és igazán csak akkor lehet megélni, ha nem sajátítjuk ki, hanem megosztjuk az Egyházon belül, sőt, a falain kívül is tanúságot teszünk róla és terjesztjük. Ez pedig kizárja azt, hogy elvonuljunk a többé-kevésbé hermetikusan zárt és jól látható elefántcsonttornyunkba.

Az idők végezetéig

Az igazság az, hogy ameddig tart a történelem, a kereszténység nem tűnik el, de nem is győzedelmeskedik soha. Valójában nem függ se kultúrától, se civilizációtól. Mindenhol, ahol meggyökerezett (mindig hiányosan és bizonytalanul), kiirthatatlan marad. Példának okáért az iszlám vallás, amely a Közel-Keletről és Észak- Afrikából kisöpörte a kereszténységet, csak úgy állítja, hogy túlhaladta a kereszténységet, hogy közben elismeri, hogy abból származik, igaz, szelektív módon.

A Nyugaton terjedő elvilágiasodás ugyanúgy függ tőle, mint az ateista kommunizmus, amely Kínában fennmaradt. Szent II. János Pál emlékeztetett rá Le Bourget-ban 1980-ban: a szekularizmus „értékei” keresztény értékek, akár tudjuk, akár nem, akár akarjuk, akár nem. De lehetséges-e, hogy ne hervadjanak el, ha a zsarnokságot megszépíteni hivatott, vázában pompázó virágokhoz hasonlóan ki vannak tépve az élő vízzel átitatott termőföldből, ahol kihajtottak?

Így hát a mindenki előtt álló kihívás az, hogy teljesebben, tudatosabban fogadjuk el Isten ajánlatát, hogy a haláltól való félelem nélkül osztozzunk az ő önátadó életében. Az így ránk bízott küldetés egyszerre megkerülhetetlen, hogy ne hagyjuk magunkat elbolondítani, valamint lehetetlen az emberi türelmetlenség miatt, értelmes, mert ahelyett, hogy elvakítana, felnyitja a szemet, és megvalósítható, mert Isten Fia, aki szolidaritást vállalt az emberekkel, utat tört, és elküldi vezetőnek a Szentlelket, aki őt Atyjával egyesíti.

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 Comments

  1. INRI,
    elöször is A Jóteremtö nem teológus és a vállás(ok) nem neki fontosak, mivel Ö önmagában is végtelen-maradéktalanul boldog és mindenható=mindent megtehet. Neki nem kell 6 nap a teremtéshez és nem kell megpihenjen a hetediken, mert idöfölött=a me´rhetetelenül kicsi idötartam alatt=ahol az idö nincs értelmezve! is universumok számtalan (több mint számtalan-milliárdnyi) mennyiségben is teremthet a “semmiböl” fáradozása nélkül. Amikt-akit magából részesít az “megteremtödik”.

    A vallást=teológiákat nem kényszeríti ránk. Önkéntes együttmüködésre azonban mindenkit meghív…Méghozzá szerelemböl, ahogyan a völegény szereti menyasszonyát…A szeretet modjára=vallásrs nekünk van szükségünk…hogy megérjük-értsük-viszont szerüssük-önként és önmagááert…érdek nélkül. Ez a történetiségben pont olyan, mint a völegény és menyasszony szerelme. Számunkra itt és most térben és idöben játszódik le, ha mi is úgy akarjuk…Az egyetlen vallás a mienk amelyik itt és most a mennyeket hozza le, ráadásnak pedig a feltámadást MINDEN mebre számára érthetö és elérhetö módon…eröszakmentesen…(függetlenül a keretények hamis háborúitól-ami poltika volt és nem vallás…

  2. INRI,
    a fenti kepen afféle örödgfej látható. Na az ilyeneket azért találták ki, hogy legyen kire tolni a rosszaság okát, a beimsmerés helyett.
    Olyan ördög nincs amelyik néha nyer néha veszít Jézussal szemben. Jézussal szemben az Ördög mindíg veszít. A Ferenc pápa szerint: “nem beszélgetünk az örödggel- mert nincs vele közös témánk”, így nem tudunk a befolyása alá kerülni. Inkáb Jézussal beszélgetünk minél többet. Inkább önkéntesen örömmel elkötelezzük magunkat mellette. Inkább hála´t adunk neki mindenért a szentmisén és a szentáldozásban. Inkább vele örülünk a teremtésnek. A mennyeknek már itt és most. Utána majd a raadásnak´a mennyei boldoságnak is…A társadalom sejteje pedig a család, apa anya gyerekek csupa szív szeretet. Nem az egyén önmegvalósítása a legfontosabb, ahnem a család együttes életének öröme. Ez pedig 51%- ban a férjen és az apán múlik. Jó férjekért imadkozzunk és jó papokért, és meg lesz mentve a világ…