75 éve ítélték el Mindszenty József bíborost

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1949. február nyolcadikán, kedden reggel a budapesti népbíróság különtanácsa életfogytig tartó fegyházra ítélte Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket. A Szabad Nép című kommunista napilap másnapi vezércikkében olvassuk: „Aki aljas és népellenes célok érdekében szőtt földalatti összeesküvést, az maga sem lehet más, mint aljas és népellenes gonosztevő. Mindszenty és társai pedig ilyen elemek.” A híres író, az akkor már emigrációban élő Márai Sándor másként fogalmazott naplójában, amikor a bíboros letartóztatását kommentálta 1948 végén: „A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenőtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmű a magyarság sorsával. Ritka tünemény, amikor a szerep valóban naggyá érlel egy embert.”

Néhány héttel Mindszenty bíboros letartóztatásának 75. évfordulója előtt, 2023 novemberében jelent meg Ungváry Krisztián történész „A Mindszenty-mítosz” című könyve. Rögtön a könyvbemutató után a Magyar Kurír közölte a Mindszenty Alapítvány rövid közleményét, amely szerint „ez a kötet szerzőjének túlzó, egyoldalú vagy megalapozatlan vélekedéseit tükrözi, tartalma és hangvétele sajnos nem méltó a bíboros egyházi és nemzeti közösségeinkben élő emlékéhez”. Azóta, ha nem tévedek, a katolikus sajtó nem foglalkozott kimerítően Ungváry Krisztián munkájával.

Tavaly nyáron a történész megtisztelt azzal, hogy elküldte nekem a könyv még nem végleges kéziratát, s kérte, írjam meg észrevételeimet. Éltem a felkínált lehetőséggel. Nem titkoltam, a könyvben megrajzolt Mindszenty-portréval nem értek egyet. Ennek, nem tagadom, szubjektív oka is van. Egyik „ősöm” (anyai ágon) érintve volt a Mindszenty-ügyben, a bíboros meghurcoltatásának árnyéka rávetült a családomra is. Érthető, hogy már egészen fiatalon kitüntetett módon érdekelt Mindszenty pályája, igyekeztem mindent elolvasni tőle-róla. Ennyit a téma iránti személyes kötődésről.

Egy későbbi írásban majd részletesebben reflektálok Ungváry Krisztián néhány fontosabb állítására. Az alábbiakban mindössze néhány rövid megjegyzésre szorítkozom.

Ungváry Krisztián szerint – csak néhány megállapítást idézek – a bíboros „működése számos alkalommal sértette az általános emberi jogokat”; „az 1920 utáni egyházi antiszemitizmus aktív alakja volt”; „inkább fajvédő volt, mint legitimista”; 1945 után – ha akaratlanul is – egyházának „súlyos károkat okozott”. A történész szerint „Mindszenty életében a négy alapvető erényből (okosság, igazságosság, lelki erősség és mértékletesség) legfeljebb a bátorságot gyakorolta folyamatosan, a másik hármat folyamatosan megsértette”. Amikor ezt az állítást olvassuk, nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy szinte napra pontosan öt évvel ezelőtt Ferenc pápa jóváhagyta azt a határozatot, mely szerint „Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország prímása hősies fokban gyakorolta a keresztény erényeket”. Tudjuk, a bíboros boldoggá avatási eljárása sok-sok évvel ezelőtt indult el, a pápa által jóváhagyott határozat tehát alapos vizsgálat eredménye.

Ungváry Krisztián szerint „nem szorul bizonyításra az, hogy a fajvédelem, az antiszemitizmus, a nacionalizmus vagy az állam és az egyház szétválasztása megszüntetésének követelése negatív jelenségek”. Mivel a szerző szerint ezek a „negatív jelenségek” jellemzik a ma hetvenöt éve elítélt bíboros pályafutását, ezért talán nem fölösleges fölhívni a figyelmet arra, hogy az említett szavak – elsősorban a „fajvédelem” és az „antiszemitizmus” – jelentését tisztázni kellene. Ami a „fajvédelmet” illeti: a második világháború alatt megjelentetett imádságkönyvében a közismerten zsidó származású Sík Sándor piarista szerzetes „az úgynevezett fajvédelemnek keresztényileg korrekt értelmezését” is megadta (Sík Sándor: Dicsőség! Békesség! 2. kiad. Bp., 1944, 774-775.). Ami az „antiszemitizmus”-t illeti: katolikus ember nyugodtan hagyatkozhat az 1931-ben megjelent Katolikus Lexikon „antiszemitizmus” szócikkére. A szócikk különválasztja a faji, illetve az elvi vagy erkölcsi alapú zsidóellenességet. Az elsőt keresztény ember természetesen elutasítja; az utóbbinak „jogosultsága, amennyiben kellő mérséklettel s a keresztényi szeretet törvényeinek betartásával érvényesül, nem kifogásolható, sőt kötelesség lehet”. (Katolikus Lexikon. 1. köt. Bp., 1931, 85.) Ungváry Krisztián feltűnően hosszan taglalja Mindszenty ún. „antiszemitizmusát”, könyvének szerintem aránytalanul jelentős részét teszi ki az ezzel foglalkozó fejezet. A történész hosszabban ismerteti Mindszenty (akkor még Pehm) József 1920-ban, tehát nem sokkal a bolsevik diktatúra bukása után megjelent „Vigyázzatok az újsággal!” című röpiratát, amelynek célja a keresztény sajtó támogatása volt. A röpirat szerzője több, a katolikus vallást és az egyházat támadó idézettel is bizonyítja az ún. „destruktív” sajtó antikrisztiánus voltát, s ebben szerintem igaza is volt. Arról nem tehetett a röpirat szerzője, hogy az általa idézett sajtótermékek szerkesztőinek, újságíróinak jelentős része zsidó vagy zsidó származású volt. Mindszenty a röpiratában nem támadott, hanem védekezett: arra igyekezett buzdítani olvasóit, hogy ne az antikrisztiánus, „destruktív” sajtót olvassák, hanem az éledező keresztény sajtót. Ezt tette az általa is nagyra becsült Prohászka Ottokár püspök is.

Az elvi vagy erkölcsi alapú kritikára, zsidóellenességre érdekes módon a zsidó sajtóban is találunk példát. A második világháború után indult útjára a hazai zsidó felekezet hivatalos lapja, a ma is létező Új Élet. A lap egyik szerzője – neves író, újságíró – egyik cikkében arról írt, hogy minden zsidónak részt kell vállalnia az ország újjáépítésében. A szerző szerint a zsidóságnak két olyan rétege van, amelyre ebben a munkában nem lehet számítani. Az első csoportba a cionisták tartoznak, s őket – érvel a cikk írója – meg kell érteni, hiszen szemük előtt Palesztina lebeg. A másik rétegről/csoportról ezt írja a szerző:

„A másik réteg (fajtánk salakja) a mindig talpraesett, kukacként mindig saját kukacperspektívájú érdekei felé tekergő, porhoz, sárhoz, szeméthez szokott ’Schacherjude’ (= „kufárzsidó”). Az a kisszámú, de lényegénél fogva mindig, mindenhol legjobban látható undok fajta, melynek se Istene, se hazája, se eszménye, se érzelmei, se meggyőződése, se tehetsége nincs, azon az egy kétes értékű és antiszociális tehetségén kívül, hogy minden időben, minden helyen, minden körülmények között és mindig a többség rovására képes jól, de legalábbis a többieknél jobban élni. Ez a zsidó is át fog csúszni esetleg a határokon és végig fogja hurcolni az antiszemitizmust virulensen tenyésztő képességét minden olyan országon, ahol átmenetileg megállapodik.”

[Sass Irén: Lelki megújhodást! Új Élet, 1946. augusztus 22.  3.]

Érdemes fölfigyelni a „kemény” szóhasználatra („salak”, „Schacherjude”), s arra a megállapításra, hogy a zsidóságnak van egy rétege, amely „virulensen tenyészti” az antiszemitizmust. Az idézett szavak, ismétlem, a zsidó felekezet lapjában jelentek meg, nem sokkal a Soá után.

S most hadd térjek rá a lényegre. Tudtommal eleddig senki nem vizsgálta meg, miként vélekedett Mindszenty József letartóztatásáról és elítéléséről a korabeli felekezeti sajtó. Nemrég földolgoztam a korabeli református, evangélikus és zsidó sajtót, de most csak az utóbbival foglalkozom. Teszem ezt azért, mert Ungváry Krisztián azt is felrója Mindszenty Józsefnek, hogy veszprémi püspökként nem állt ki az üldözött zsidóság védelmében, sőt egyházmegyéje lapjában antiszemita hangvételű cikkek jelentek meg. Azt azonban ő sem állítja, hogy Mindszenty az üldözöttek ellen szólalt volna föl, s egyet értett volna a magyar állam akkori bűnös politikájával. Most nézzük meg az érem másik oldalát: hogyan írt a zsidó felekezeti sajtó a folyamatosan támadott, majd letartóztatott és elítélt prímásról. Csak néhány példát idézek.

Az Új Élet című zsidó felekezeti hetilap a bíboros letartóztatása előtt egy hónappal XII. Pius pápát támadva Mindszentyt „az antiszemiták dédelgetett kedvencé”-nek nevezte (A Vatikán és bíborosa. Új Élet, 1948. november 18. 3.) Érdemes itt egy pillanatra megállni. Az Új Élet nemcsak a pápát, más egyházi személyiségeket is támadott. Amikor például a pápa kinevezte Lengyelország új prímását – a nemrég boldoggá avatott Stefan Wyszyńskit -, elhunyt elődjét, August Hlond bíborost (akinek boldoggá avatási eljárása még zajlik) „SS.legény”-hez hasonlította, az új prímás kinevezését pedig úgy méltatta, hogy „újból fasiszta érzelmű és harciasan antiszemita főpap került a prímási székbe” (Újabb antiszemita prímás a lengyel katolikus egyház élén. Új Élet, 1949. január 27. 4.)

A zsidó hetilap beszámolt arról a propaganda célú miskolci kiállításról, amelyen Mindszenty régebbi cikkei is szerepeltek. A tudósítás summázata: „Mindszenty már akkor is az volt, ami ma: a fasizmus egyik szellemi oszlopa.” (Glosszák a hétről. Új Élet, 1948. november 25. 2.)

Mindszenty bíboros letartóztatásának a zsidó hetilap hosszú, címoldalas vezércikket szentelt. Ezt a szöveget teljes terjedelmében idézem.

„Mindszenty ügye felett mi sem térhetünk napirendre. A Mindszenty-ügy nem egyik, vagy másik társadalmi réteg, nem egyik, vagy másik párt, nem egyik, vagy másik felekezet, hanem az egész magyar nép ügye. Az esztergomi érsek, aki most az államrendészeti hatóságok őrizetében van, és – a bizonyítékok súlya alatt – bevallani kényszerült bűneit, minden magyar dolgozó ellen vétkezett.

A Mindszenty-ügy körül – pedig még hátra van az ügyészségi vizsgálat stádiuma és a bírói eljárás – máris minden, de minden tisztázódott. Nem kellettek terhelő tanúk. A terhelő bizonyítékokat Mindszenty sajátkezű feljegyzései szolgáltatták. Ezekhez csatlakoztak azután azok a külföldi személyektől származó levelek, amelyek reflektorszerűen világítottak be az esztergomi prímási palotában lezajlott machinációkra.

Nem egyházi kérdésekről van szó. Másról. A hazaárulás legtipikusabb esetéről.

Nem vallási problémák forognak szőnyegen. Más problémák kerültek előtérbe. A Mindszenty bíborosi palástjának árnyékába bújó reakciósok manőverei, amelyeket Mindszenty, az esztergomi prímás egyházi tekintélyével fedezett. Fedezett? Nem! Mozgatott. Irányított. Szervezett.

Az egyház szabadságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Mindszenty évekig visszaélhetett az egyház szabadságával.

A vallás szabadságát semmi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy Mindszenty évekig reakciós eszmék palástolására használta fel a vallás tanításainak hirdetésére szolgáló templomi szószéket.

Mi derült ki Mindszenty esetében?

Kiderült, hogy – Mindszenty volt éveken keresztül a magyarországi reakciós megmozdulások centrális figurája.

Kiderült, hogy – az esztergomi prímási palota volt éveken keresztül a magyarországi reakciós szervezkedések központja.

Kiderült, hogy – Mindszenty idegen állam besúgójaként tevékenykedett.

Kiderült, hogy – Mindszenty idegen államot magyarországi belügyekbe való beavatkozásra buzdított.

Ennyi a közelmúltról! Ennyi a tegnapról.

De van – ó, mennyire van! – tegnapelőtt is! Mindszenty dicstelen tegnapjához dicstelen tegnapelőtt is társult!

Kiderült, hogy – Mindszenty a legvéresebb háborús uszító volt.

Kiderült, hogy – Mindszenty az imrédysta országrontásért hevült.

De kiderült más is. Kiderült, hogy az esztergomi prímási palotából olyan ember akart – amire nem volt illetékes – politizálni, akinek a politikai horizontja legfeljebb a Horthy-korszak népnyúzó és népmérgező szolgabíráinak politikai „széleslátásához” hasonlítható! Mindszenty nem tudta: hol él, kié a hatalom, kik a szövetségesei és kikkel áll szemben? Mindszenty azt hitte, hogy még mindig mellőzni lehet a magyar nép akaratát és még mindig „jó” partnerek a tróntalan uralkodók, a levitézlett hercegek és egyéb politikai kalandorok!

A magyar népi demokrácia sokáig mutatott türelmet. Ezt a türelmet egyesek félre is értették. Félreértették és a gyengeség jelének tartották. Pedig a magyar népi demokrácia azért volt türelmes, mert nem félt az esztergomi prímási palotában lezajló „játékről” (sic!)! Ereje tudatában megvárta a végső lehetőséget!

A fekete reakció kiskirálya azonban nem nyugodott. Egyre tovább és tovább provokált, egyre újabb és újabb támadásokra vetemedett. Erre azután lesújtott a magyar népi demokrácia ökle!

Most már az igazságszolgáltatásé a végső szó. Most már a bíráknak kell eldöntenie Mindszenty bűnösségének fokát. A jogi megfogalmazású ítélet még hátra van! De a magyar nép verdiktje máris elhangzott!

Mindszenty bűnös, bűnös, és bűnös. Hazaárulásban, országrontásban, nemzetének megtagadásában és idegen érdekek szolgálatában.”

[Mindszenty. Új Élet, 1949. január 6. 1.]

Ehhez a szöveghez – így gondolom – nem kell kommentár.

Mindszenty elítélése után a dublini főrabbi az Amerika Hangjának nyilatkozva kiállt a meghurcolt bíboros mellett. A hazai zsidóság hetilapja ezt nehezményezte, s közölte Dr. Fisch Henrik kápolnásnyéki főrabbi levelét, amelynek címzettje a dublini főrabbi volt. Fisch azt írta, Mindszenty a háború idején „azokhoz tartozott, akik siettek önként biztosítani a gyilkos fasisztákat teljes bizalmukról. Ezt ő maga nem is tagadta soha. Megállapítom, hogy valóban helyt is állt, hű volt a nyilasokhoz.” A kápolnásnyéki főrabbi szerint Mindszentyt nem a hite miatt ítélték el, „csak azzal vádolták, és ezért is ítélték el, hogy mint érsek is hű maradt a fasisztáknak tett hűségnyilatkozatához és ebben a magas pozíciójában, a főpapi bíbor védelme alatt, mindent megtett azok ellen, akik a legeltökéltebben nem akarják és nem engedik, hogy ismét fasizmus legyen, hogy ismét irtsanak ártatlan gyermekeket és tehetetlen, bűntelen embereket.” [Dr. Fisch Henrik kápolnásnyéki főrabbi levele Mr. R. Kokotek dublini főrabbihoz. Új Élet, 1949. február 24. 3.]

Eltelt egy újabb hónap, s a zsidó hetilapban újabb levél jelent meg – a címzett ezúttal az 1922-ben alapított Egyleti Élet című amerikai, magyar nyelvű zsidó hetilap főszerkesztője volt. Egyetlen részt idézek a levélből:

„Ne hallgassanak a kútmérgezőkre még akkor sem, ha azok a mi vallásunk követői is. Ők sem jobbak amazoknál, ha fogadatlan prókátorkodásra vállalkoznak! Az ilyenekkel kétszeres szigorral bánjanak el. Nem akarok neveket emlegetni, mert nem érdemesítem őket arra, hogy e sötét kaméleonoknak nyilvánosságot adjak –  Önök biztosan tudják, kiről, kikről van szó -, de az egész felháborodott magyar zsidóság nevében tiltakozom az ellen, hogy magukat zsidónak nevező egyének, akik Mózes vallásában nőttek fel és akik tudják, hogy nem kevesebb, mint hatszázezer feltámaszthatatlan halottja van a fasizmus magyarországi dúlásának, – odaálljanak a világ szeme elé és ’megvédjék’ a Magyarország újbóli rombadöntésére szervezkedő, vadul antiszemita és a már alig maradt zsidóság kiirtására készülő főpapot.”

[György Endre: Levél Amerikába. Új Élet, 1949. március 17. 8.]

Abbahagyom az idézést, ezeket a szövegrészleteket sem kommentálom.

Amikor Mindszenty bíboros elítéltetésének 75. évfordulójára emlékezünk, arra is emlékeznünk kell, miféle rágalomözön zúdult éltében és holtában is arra a főpapra, aki – monográfusa, Balogh Margit szavait idézve –

„mindenkor hű maradt Istenéhez, egyházához, hazájához és népéhez”.