Vasárnapi ráhangoló: „Ne ácsorogjatok tétlenül!”
Urunk mennybemenetelének vasárnapján Heiter Róbert Gottfried atya szokásos Vasárnapi ráhangolójában az Apostolok cselekedeteiből (1,1-11) vett szakaszt helyezte a középpontba. A felhőbe emelkedő Jézust bámuló tanítványoknak címzett kérdés – „Galileai férfiak, miért álltok itt égre emelt tekintettel?” – most nemcsak az apostolokhoz, hanem minden hívőhöz szólt, provokatív, cselekvésre indító hangsúllyal.
Atya felidézte, mennyire szeretjük magunkat „két lábbal a földön álló, de tekintetünket az égre szegező” emberekként jellemezni. A veszély szerinte ott kezdődik, amikor e kettő közül csak az egyik valósul meg:
„Onnan várjuk minden gondunk megoldását – majd az Úr elrendezi –, miközben mi karba tett kézzel várakozunk.”
Heiter atya emlékeztetett: Jézus még mennybemenetele előtt egyértelmű „munkaköri leírást” adott követőinek. A Szentlélek eljövetele után „tanúivá” kell válniuk „Jeruzsálemben, egész Júdeában, Szamáriában, sőt a föld végső határáig”. A homília üzenete kristálytiszta: a hit nem passzivitás, hanem küldetés.
Atya arra biztatta hallgatóit, hogy merjenek „az élő igazságba arcot meríteni”, majd ezt az igazságot kézzelfoghatóvá tenni mások számára:
„A mi tetteinkben, mosolyunkban, kezünk érintésében kell felragyognia annak a nagyon is emberarcú, ember-szerető Istennek.”
Ha csak az eget kémleljük, elmulasztjuk azt a szerepet, amelyre kiválasztottak bennünket.
Az ünnepi ráhangoló végkicsengése egyszerre bátorító és sürgető: az ég felé irányuló tekintet csak akkor hiteles, ha közben lábunk nyomot hagy a földön – a szolgáló szeretet, a tanúságtétel, a felelős jelenlét nyomát. A mennybemenetel így nem elválaszt, hanem pályára állít: „Kaptunk hivatást, kaptunk Szentlelket – most rajtunk a sor, hogy mozduljunk.”
Atya vasárnapi gondolatai tehát a felelősség friss kihívását hozzák: ne elégedjünk meg a szemléléssel – cselekvő tanúk legyünk ott, ahol élünk.
