A mérgező pozitivitás nem a barátod

Az a szakadatlan törekvés, hogy mindent rózsaszínben lássunk, kiszoríthatja azokat a valós érzéseket, amelyeket néven kellene nevezni és kezelni kellene

Az Oral Roberts Egyetem hallgatójaként az ezredfordulón beiratkoztam a „Jelek és csodák” című kurzusra. A teológushallgatók hetente egyszer összegyűltek egy alacsony álmennyezetű előadóteremben, ahol rövid időre leültettek minket az 1970-es éveket idéző, sárga kárpittal borított dohos székekre.

Kis idő elteltével azt mondták, hogy álljunk fel, alkossunk kis csoportokat, és jósoljunk a tanulótársainknak. Arra bátorítottak bennünket, hogy jó dolgokat jövendöljünk meg egymásnak. Mindig csak pozitív hangnemben. Fessük falra az egészséget és gazdagságot, hogy megjelenjenek.

E tapasztalat értelmezésére tett próbálkozásom volt az, ami több évig tartó, mély hitbéli válságba vezetett.

Talán csak több hitre van szükségünk?

Ez a példa szélsőséges, de akad jó néhány olyan eset, amikor a vallás a folyamatos pozitivitás köntösébe burkolódzik. A gondolat valójában nagyon egyszerű: az erős hittel bíró spirituális emberek mindig boldogok. Ez azt jelenti, hogy amikor negatív fejleményeket tapasztalunk az életünkben – legyen szó akár párkapcsolati gondokról, pénzproblémákról vagy betegségről -, a legjobb válasz az, ha széles mosolyt öltünk magunkra, megacélozzuk hitünket, és elszántan küzdünk tovább. Hangot adni az életünkben zajló negatív dolgok bármelyikének egyenlő lenne a fogyatékos lelkiség beismerésével.

A legsikeresebb, leglátványosabb lelkiségi mozgalmak közül néhány egy olyan önsegítő kultúra bűvkörében mozog, amely a jót hangsúlyozza, és a rosszat tagadja.

Az ilyen típusú teológia által szorongatott emberek közül sokakat végül kétségek fognak gyötörni, mert meggyőződésükké válik, hogy fogyatékos a hitük. Személyes életük nem felel meg annak a képnek, amelyet az általuk hallott prédikációk és olvasott könyvek sugallnak, amelyekben a szent embereknek soha nincsenek negatív élményeik.

A saját hitbéli válságomat az okozta, hogy úgy éreztem, kívülállóként, a partvonalon kívülről figyelem a dolgokat. Mindenki más – utólag visszagondolva talán mind csak színleltek – boldogan az egészségre és a gazdagságra koncentrált. Ragyogóan érezték magukat. Túlságosan pozitív hitük nem engedett teret a szenvedésnek vagy a kétségnek. Én ott álltam akkor azon a jövendőmondó órán, társaimtól körülvéve, mégis teljesen egyedül, mint egy kétségektől gyötört és kérdésekkel küzdő fekete bárány, aki csak arra próbál rájönni, hogyan juthatna el csendben az ajtóig.

Lehetünk túl pozitívak?

A főiskolai tapasztalataim évtizedek óta elgondolkodtatnak arról, hogyan és miért válhat a pozitivitás mérgezővé. Lehetséges túl pozitívnak lenni? Vajon az a szakadatlan törekvés, hogy mindennek a jó oldalát lássuk, kiszorítja a valós érzéseket, amelyeket néven kellene nevezni és kezelni kellene?

Senki sem akarja azt hallani, miután elmondta, milyen szörnyű volt a napja, hogy „csak rázd meg magad, felejtsd el és légy boldog”. Senki sem akarja, hogy a helyzetének összetettségét egy egyszerű megoldásra egyszerűsítsék. Az élet ennél nehezebb és zavarosabb.

Feltétlenül elfogadom, hogy van értéke a pozitív szemlélet megőrzésének. Mindig jobb alkalmazkodni, igazodni és elfogadni, mint kétségbeesett bénultságba esni. Természetesen nagyon is lehetséges mérgezően negatívnak lenni. A lényeg azonban az, hogy akadnak olyan helyzetek, amikor szükségünk van egy vállra, amin kisírhatjuk magunkat, és káros úgy éreznünk, hogy ráerőltetjük magunkat a másikra, ha elmondjuk, mit is érzünk valójában. Ezért van az, hogy gyakran kényszert érzünk arra, hogy mosolyt erőltessünk magunkra, és azt állítsuk, az élet csodálatos. A mosoly kényelmi megoldás mások számára, hogy ne terheljük őket. De ez hamis. A komoly beszélgetéseknek megvan a helyük és idejük, de ha túl sok a hamis mosoly, az igazi éned végül eltűnik.

Azon tűnődőm, hogy vajon a valódiságtól való félelem ahelyett, hogy boldog és békés kapcsolatokat tartana fenn, valójában nem növeli-e a köztünk lévő távolságot. El sem tudom mondani, hányszor fordulnak hozzám a gyülekezeti tagok tanácsért, és miután elmondják, mennyire haragszanak Istenre, sűrű bocsánatkérések közepette azonnal visszakoznak. Azt hiszik, vétkeztek azzal, hogy kifejezték negatív érzelmeiket. A válaszom mindig ugyanaz – Isten elég erős ahhoz, hogy kezelje a haragodat. Sőt, mindent tudni akar róla. Azt akarja, hogy mindent elmondj neki kendőzetlenül az egész negatív zűrzavarról.

Valódinak kell lennünk az Istennel való igazi kapcsolathoz

A Zsoltárok, ha jobban belegondolunk, alapvetően egyetlen hosszú keserű kirohanás (diatriba) arról, hogy a zsoltáros a szuper boldogság és a hála mellett egy kicsit dühös és szomorú is. Az Istennel való kapcsolat tudvalevően nem olyan, mintha hímes tojással lenne dolgunk. Pontosan az biztosítja az Ő közellétét hozzánk, hogy hajlandó velünk maradni, miközben mi kiöntjük a szívünket.  De még ha végtelen misztériumában nem is hozza rendbe a bajt, valami sokkal jobbat nyújt – a szeretetét.

Amikor megszégyenítünk másokat a negatív érzelmek kifejezése miatt, megtagadjuk tőlük annak a lehetőségét, hogy szeretve legyenek. Azt az elképzelést szentesítjük, hogy oldják meg egyedül, kapják össze magukat, és majd csak akkor jelentkezzenek, ha méltóak a barátságra. Ez a hozzáállás éppúgy nem igazi barátság, mint ahogy egy mérgezően pozitív lelkiség sem tud igazi kapcsolatot kialakítani Istennel.

Nem az állandó panaszkodást támogatom, hanem azt mondom, hogy szükséges a negatív érzéseket megfelelő módon kifejeznünk azért, hogy meggyógyulhassunk és tovább léphessünk. Ha belesodródunk a tagadásba, nincs lehetőségünk a gyógyulásra.

Talán átéltél már olyan helyzetet, amikor annyi stressz és szorongás gyűlt fel benned, hogy majdnem felrobbansz, de csak kitartasz és tűrsz, amíg végül találkozol a barátoddal egy kávéra, és akkor minden fékevesztetten kibuggyan belőled. A barátod meghallgat, bólint, és átnyújt neked egy sütit. Kisüt a nap. Gyakorlatilag a probléma még mindig létezik, és semmi sem változott. És mégis, minden megváltozott. Valódi kapcsolatot teremtettél. Valaki más segít cipelni a terhedet. Már nem vagy egyedül.

Írta: Michael Rennier atya
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia