Vasárnapi ráhangoló: A Kereszt két szára

A mostani vasárnap ritka helyzetet hozott – „nem a vasárnap üti ki az ünnepet, hanem az ünnep szorítja ki a vasárnapot”. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe ugyanis felülírja az évközi vasárnap rendjét. Nem véletlen ez – hiszen a kereszt olyan titkot hordoz, amelynek súlyát, fájdalmát és reménységét minden embernek újra és újra meg kell tanulnia hordozni.

A kereszt: botrány, kérdés, vizsgahelyzet

A kereszt – mondja az atya – botrány, megbotránkoztatás. Nem pusztán jelkép, hanem „a miértjeink végtelen sorozatát” indítja el bennünk. Ha Isten jó, akkor miért engedi a szenvedést? Miért engedi, hogy a kereszt „ne csak a lelkünkbe, de a húsunkba is beégjen”? Miért akarja, hogy fájjon?

Az atya azonban figyelmeztet: „a kérdéskultúrán múlik minden”. Nem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdéseinket. Mert „fából vaskarikát” kérdezni – hogy Isten vajon akarja-e a rosszat – nem vezet előre. Ő, aki a teljességre vezet, nem akar töredékességet. Ő nem a fájdalmainkat akarja – de megengedi, hogy a szabadságunk, saját döntéseink és mások választásainak következményein keresztül alakuljunk. Ezek vizsgaszituációk – de nem magolásból vizsgázunk, hanem életből.

A kereszt nemcsak jelkép – iránytű

A templomtornyok tetején, nyakláncokon, díszítményként sokszor „minden felelősség és minden súly nélkül” jelenik meg a kereszt. Pedig ez a jelkép emlékeztet: valami egészen nagy történt értünk. Isten „barátsága, nagyvonalú megbocsátása” ott vérezte át a történelem szövetét a Golgotán.

De a kereszt nemcsak Isten irányába mutat – „néha bele-bele veszünk az égbe nyúló szárába”, miközben megfeledkezünk a vízszintesről. Pedig ott állt alatta János apostol, a Szűzanya, az asszonyok – és „ezt a vízszintes szárat cipelte a Főnök is annak idején a Golgotára”.

A vízszintes szár – szívtől szívig, lélektől lélekig

Ahogy az atya emlékeztet: „nagyon szépek ezek a romantikus, histórikus keresztút-ábrázolások”, ahol Jézus az egész keresztfával rogyadozik. De valójában többnyire csak a vízszintes gerendát vitték – „hát éppen elég volt az is”. Háromszor is elesett alatta.

Ez a vízszintes szár „lélektől lélekig, szívtől szívig, embertől emberig” ível és nem kerülhetjük el: „ha már az ő nyomdokain akarunk járni, akkor ezt megspórolni nem fogjuk tudni”, nem lehet megúszni, mert az égbe mutató szárat még választhatjuk vagy elutasíthatjuk, de a vízszintes szárat, az embertársi kapcsolatokat, az azokkal járó fájdalmakat, csalódásokat, sebeket – azokat mindig vinnünk kell.

A másik keresztje alatt

A legnagyobb fájdalmaink sosem személytelenek – „mindig tudsz arcot kapcsolni” hozzájuk, egy szó, egy kéz, egy döntés, elutasítás vagy bántás nyoma. Amikor hordozzuk a vízszintes szárat, akkor „az élet gerendáját vesszük a hátunkra” – és ettől „még az Isten sem tud téged megkímélni”.

A kérdés: amikor a saját keresztjeinkkel küzdünk, észrevesszük-e másokét is? „Képesek vagyunk-e beállni a másik keresztje alá?” Mert amikor igen – akkor történik meg a titok: „félelmetes módon valahogy a sajátunk válik könnyebbé”.

A másik keresztjének hordozásában segíteni – nem csupán szeretet, hanem az üdvösség művében való részvétel is. És miközben a másik üdvösségén fáradozunk, valamiképpen formálódik és mélyül a sajátunk is.

A kereszt hétköznapi igazsága – amelyet mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni

A Szent Kereszt figyelmeztet bennünket – „egy nagyon triviális, nagyon mindennapi, és éppen ezért általában semmibe se vett igazságra”, hogy az igazi kereszt nem az, amit a falon látunk. Hanem amit nap mint nap hordozunk – egymás felé, egymásért, egymással. És ha Krisztus nyomán akarunk járni, akkor ez alól nem bújhatunk ki.

De nem is vagyunk egyedül – mert Ő maga is beállt alá: értünk, velünk, bennünk.