Várandós advent…
Várakozni jó. Izgalmas. Feszültséggel teli. Szemed lélegzetvisszafojtva a puska távcsövének fénynyílásán, ujjad remegve tapad a fegyver ravaszára, hogy elsüthesd, ha előbukkan a vad.
Vendéged érkezik. Rég nem láttad. Külföldön volt évekig. Már szólt. Bejelentette. Nyugtalanul jársz fel s alá, egyre gyakrabban pillantasz órádra kényszeredetten, heves szívdobogással kémleled az utat, hol jönnie kell. Kíváncsian nézel ki az ablakon, minden nesz, csengőhang az ő érkezését sietteti. Szavakat ismételsz magadban, s lélekben már rég átölelted. Boldog vagy. Rendbeszeded magad, igazítasz még egyet nyakkendődön, tükröd segít, hogy sminked-frizurád rendben legyen. Már kopogtat, hallod a lépteit. Üzenetrögzítőd jelez: itt vagyok…
Gyermeket vársz. Szívet melengető az örmhír. Micsoda jóleső érzés. Már csak ezért megérte élni. Virágot veszel. Ólomsúllyal nehezülnek rád a percek a kórház folyosóján. Hallod, ahogyan felsír. Aztán nyílik az ajtó. Az asszisztens kiszól: tessék bejönni…
Nyertél. Állást, díjat, egzotikus kirándulást, pályázatot. Jelezték is emilen. Érte jöttél, hogy átvedd. Vannak mások is, sokan. Állsz a sorban, s már-már siettednéd az időt: ne csigázzatok tovább. Aztán a hangszóró hangja töri meg a feszült csendet: szólítanak. Hallod a neved és bemész. Taps, elismerés, virág. Igen, ez neked szól. Szinte kiszökik a szíved a helyéről. Ez kész csoda. Bizony, ezt is megérted.
Élet s halál közt, akit szeretsz. Nem sejtetnek jót a tünetek. Az orvosok is tanácstalanok. A vizsgálat eredménye késik. Torkodban „galuska”. Tördeled ujjaidat és verejtékezel. Arcod összerándul a kíntól. Keserű perceid óráknak tűnnek. Aztán megjön a diagnózis. Együtt kell élned a kereszttel.
Igazságtalanság ért. Perre mentél s már-már nyertél. De az ügy elakadt. Fellebbeztél. Bonyolult a kérdés. A törvényes igazságosztás útvesztői felmorzsolják maradék türelmedet. Már nem is nagyon gondolsz rá. Legszívesebben elfelejtenéd, vagy bele se fogtál volna. Kilátástalan lett minden. Vesztesnek érzed magad. Átvertek, kihasználtak. Elfogytak körülötted a fények, és óriásira dagadtak az árnyak. Imádra nem érkezett válasz. Hallgat az Ég.
Minden Advent egyszersmind emlékezéssel telítődött készülődés. Várakozás arra, ami már beteljesült, csak nem vettük észre. Noha sokszor kimerülünk a várakozásban, noha minduntalan sürgetnők, noszogatnók az Urat, jöjjön már, ne feszítse tovább a húrt, mégis, közben tanulunk. Alakulunk. Megértjük, hogy nem érett, felnőtthöz illő a toporzékoló követelőzés. Ehelyett csendbe merülve lassítsuk le a külső pörgést. Az évszakok váltakozó ritmusa is segít az elcsendesedésben. Figyeljünk befelé. Figyeljünk egymásra. Szavaink teljenek meg igazi, hiteles tartalommal. Párosítsuk őket a gondoskodó szeretet tiszta gesztusaival. Tartsuk nyitva szívünket. Élesítsük lelki antennáinkat, hogy az isteni jelzésekre, – amelyek egy meglátogatott betegtől, vagy hozzánk közel álló, de elhanyagolt testvérünktől jönnek –, azonnal „vevők” lehessünk. A tevékeny készülődés sok örömet tartogat, melyek, mint a mikulási ajándék, el vannak rejtve, ezért keresni kell őket…
Vegyük észre, hogy, amire úgy áhítozunk, amit még el-, meg-, vagy bevárnánk, az épp most történik. Ahogyan a Kis Herceg rókájával kellene viselkednünk, ahhoz, hogy megszelídítsük: mindennap üljünk hozzá egy kicsit közelebb. Pilinszky írja: „Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel sem kevesebb annál, amire vár…”
Jöjj el Uram, Jézus!
