Ti vagytok… – gondolatok évközi 5. vasárnapra
1. Íme – ez a böjt, amely tetszik nekem – törd meg az éhezőnek kenyeredet… akkor majd sebed gyorsan beheged. (Iz 58,7–10)
A harmadik Izajásnak becézett próféta fogság utáni szavai nemcsak vigasztalnak, hanem a böjt igazi értelmére is rávilágítanak. Istent nem lehet lekenyerezni holmi látványos, külső cselekedetekkel. Sem úgy, hogy magunkat megfosztjuk valamitől, sem úgy, hogy ezáltal azt gondoljuk, megigazultunk. A böjt, ha igazi, ha valóban az irgalmasság minősített cselekedete, Isten és a felebarát szeretetéből fakad. Alázatossá és kiszolgáltatottá tesz Isten előtt engem is, aki adok, és azt is, aki ezt elfogadja. Irgalmasság nélkül nincs szeretet, nem érződik Isten jelenléte.
2. Nem akarok másról tudni köztetek, mint Krisztusról, a megfeszítettről. (1Kor 2,1–5)
Az már mennyei állapot lenne, ha egyházközségeink, híveink, papjaink állandó beszédtémája nem a politika, a másik szidása, egymás gyengeségeinek felpanaszolása, emberi sikereink eldicsekvése lenne, hanem mindannyian a megfeszített Krisztust hirdetnénk. Hol állunk még ettől? Pedig ez jelezné azt is, hogy viselkedésünkben, gondolkodásmódunkban a szeretet elsőbbséget élvez. Talán még mi sem hiszünk eléggé Krisztus megváltásának erejében. Nem tudjuk felfogni azt, nem tudunk bízni benne annyira, hogy ráhagyatkozzunk, hogy elhiggyük, neki van elegendő ereje, hogy közösségi és egyéni életünket is megújítsa.
3. Ti vagytok a föld sója…, ti vagytok a világ világossága…, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. (Mt 5,13–16)
Életünk sava-borsa az evangélium. A só ízesít, tartósít, megvédi az ételt a romlástól. Az íztelen és sótlan ember taszítja környezetét. Az élet jó ízét a világban a keresztényeknek kell biztosítaniuk. Ahogyan a só is felhígítható, ízét veszti, úgy a keresztényen is megérződik a Krisztus-hiány. Nem lesz hiteles. Megfásul, megkeményedik, megszűnik kisugárzása, elfordulnak tőle nemcsak barátai, családtagjai, de tágabb környezete is. A hegyi beszéd képei, a só, a lámpatartóra helyezett gyertya, minden teológiai előképzettség nélkül alkalmazhatóak hétköznapi életünkre. Csak tovább kell elmélkednünk rajta. A sózott, ízesített ételt jólesik elfogyasztani. Az ízes beszédet jólesik hallgatni. Krisztus-követő életünknek is ez a hozzátartozás, ez a sugárzó szeretet ad ízt. Nem annyira feltűnő életünkkel, a sorból kilógó másságunkkal, mint inkább a közösséget megízesítő jelenlétünkkel legyünk nélkülözhetetlenek, mint a só, és tegyünk Krisztusról tanúságot.
A világosság képe is elengedhetetlen a valóság megértéséhez. A keresztény ember belső fényforrása, „felkelő Napunk a magasságból” Krisztus, a világ világossága. Még egyetlen vallásalapító sem merte ezt magáról elmondani. Nos, mi az ő fényében sütkérezünk. És csak annyiban lesz fényünknek melege, amennyiben ezt ő táplálja. De ez felhívás is. Nem azért, hogy – mint a lámpa – csalinak használjuk a fényt a szúnyogfogásra, hanem hogy megvilágítsuk környezetünket. Tegyük világossá, érthetővé a kételkedők és a gyanakvók számára is küldetésünket. Világítsunk hitünk, reményünk, szeretetünk fényével mindazoknak, akik ábrándjaik, gondjaik, csalódottságaik sötétjében botorkálnak.
A világosság azt is feltételezi, hogy mi magunk már megvilágosodtunk a kegyelem világosságától. Hogy nem elvakultan csapkodunk magunk körül, hanem kitárjuk Krisztus fényét a világra, hogy elárassza azt a fény, hogy életünkkel őt reklámozzuk, ne magunkat. Nem lehet szégyenlősen, visszavonultan hegyre épült város lenni. Ez kiállást, bátorságot, elszántságot is jelent vérmérséklettől és hangulattól függetlenül. Jézus az egész hegyi beszédben azt hangsúlyozza, ami rajtunk múlik. Életünkkel dicsőítjük meg Istent az emberek előtt.