Szinodális út 2.0 – 5 pünkösdi javaslat a római-katolikus megújulás tárgyában
Az idők jeleiből kiolvashatjuk: érthető módon megütközést vált ki az út, amelyre a németországi római katolikus egyház rátért. Camillo Ruini, Walter Brandmüller, Gerhard Müller és más bíborosok aggodalmuknak adnak hangot, hiszen az Anyaszentegyház egyik helyi egyházában Róma-ellenes érzelmeket tápláló, a II. Vatikáni Zsinattól egyre inkább eltávolodó tendenciák figyelhetők meg, különösen az erkölcsteológia, sőt a szentségi teológia területén. Vagy Önök talán értik, hogy Dr. Georg Bätzing limburgi püspök a nem-katolikusok szentáldozásával kapcsolatban miért az „egyéni lelkiismereti döntés” protestáns álláspontját képviseli a nyilvánosság előtt? Tudjuk, hogy korunk vitáiban az 1970-es években tartott ún. Würzburgi Szinódus egyes témakörei is újra megjelentek. Ferenc pápa az új evangelizációt kívánja előmozdítani, míg az egyszerűen „csak hívő” katolikusok azt szeretnék, ha az Egyházban újra Istenről esne szó egyházpolitika helyett. De elgondolkodunk-e azon is, hogy valójában mit szeretnének a vágyakozók, a kételkedők és a keresők?
Közeledik Pünkösd. Jól tudjuk: Szűz Máriának, Isten anyjának nincs szüksége „frissítésre”[1] – az ún. szinodális útnak viszont annál inkább. Miről szólhatna tehát értelemszerűen a „Szinodális Út 2.0“?
- Az Egyház ne önmagával foglalkozzon, hanem szakítson világiasságával. XVI. Benedek és Ferenc pápa arra ösztönöznek, hogy fordítsuk tekintetünket újra Krisztusra, hagyjunk fel az Egyházon belül folyó, a struktúrákat érintő vitákkal, s váljon láthatóvá Istenben való örvendezésünk. Nem több testületre, hanem több hitre van szükségünk.
- Szentségimádás a végtelen szószaporítás helyett. Istentiszteleteinken gyakran esik szó a világ vezető híreiről. Néhol előfordul, hogy a könyörgésekben és prédikációkban egyre-másra korunk eseményeit emlegetik, ill. méltatják kimerítően. Vajon Isten is szóba kerül a templomban? Hány templomban tartanak rendszeresen szentségimádást? Nem kellene Németország-szerte minden egyházmegyében és lehetőleg minden plébániatemplomban kísérletet tenni arra, hogy a híveknek lehetőséget kínáljanak legalább heti félórás szentségimádásra? Képesek vagyunk-e legalább havonta egyszer, elsőpénteken, Jézus Szíve tiszteletének napján hittel kifejezni hódolatunkat a monstranciában kihelyezett, átváltoztatott Szentostya előtt? Hogy a sok beszéd helyett elcsendesedjünk az Úr jelenlétében? Hogy ismét meghalljuk Isten szavát? A katolikus hívő legszebb mozdulata, amikor térdet hajt a Legszentebb Oltáriszentség előtt, hogy tisztelettel és alázattal imádja az éltető misztériumot.
- A Katekizmust „javítgatás” helyett inkább olvassuk! Az Egyház nagy, részletes katekizmusa mellett annak rövidített változata, kompendiuma[2] is szerepel a kínálatban, amely jóval vékonyabb kötet ugyan, de semmivel sem kevésbé katolikus. Folyvást hallhatunk módosító javaslatokról, jóllehet a katekizmus szép olvasmány, csak túl kevés figyelmet kap. Nem lehetne a plébániákon ösztönözni a híveket az elolvasására? Például plébániai hírlevelekben, jelenleg online beszélgetésekben, majd később olvasókörök keretében? A Katekizmus a sikeres evangelizálás egyik legfontosabb segédeszköze. Akinek hittel kapcsolatos kérdései vannak, hiteles válaszokra lelhet benne.
- Hittani katekézis a kakofónia helyett. A siránkozásban és elégedetlenkedésben jók vagyunk, legyen szó egyházról, politikáról vagy bármiről. Aki egyébként folyton a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos intézkedéseken háborog, gondoljon arra, hogy az Úr Jézusnak sem volt könnyű dolga a kereszten. A közhelyes panaszkodásról való lemondás jelenthetné az első lépést a pozitív gondolkodás és afelé, hogy újból megnyíljunk Isten előtt. Tehát fontos volna a katekézis. Emlékeznek még rá, hogy Ferenc pápa az „Amoris laetitia“ kezdetű apostoli exhortációjában sürgetően szorgalmazta a jegyespároknak és családoknak szóló katekézisek elmélyítését, fejlesztését? Nem volna legfőbb ideje, hogy végre megfogadjuk és meg is valósítsuk a Szentatya buzdítását?
- Saját véleményünk helyett az Egyház hitvallásához ragaszkodjunk. Aki szentségi életet él, tudja, hogy a keresztények sosem népszerűsítik támadólag, rámenősen vagy morgolódva személyes – progresszív vagy hagyományhű – meggyőződésüket, viszont kötelességük folyamatosan megtérni Istenhez. Szép, fontos és szükséges, hogy engedjük kijavítani nézeteinket – ha nem is feltétlenül embertársaink, de az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház által. Nem csodálatos, hogy megtérhetünk Krisztushoz és hitvallást tehetünk az Úr Egyháza mellett? Talán újra sikerül a külvilág felé is sugároznunk ennek örömét – saját életünk tanúságával. Példának okáért a „Mária 1.0“ imaközösség kitűnően példázza a hit fiatalos frissességét, valamint a Rómához és a minden korok egyetemes Egyházához való hűséget.
Végezetül néhány személyes gondolat: Egész életemben római katolikus voltam és az is maradok. Hálás vagyok ezért – mint ahogy sok elődöm hálás volt azért, hogy például a nemzetiszocializmus idején az Egyház római katolikus hitének meghitt oltalmát élvezhették és egész életükben immunisak tudtak maradni a szekuláris ideológiák csábító hatalmával szemben. Az Egyház mindenkor irányt mutatott, fogódzót nyújtott – s teszi ezt mindmáig. A kedves Olvasó a posztmodern világában érzi jól magát? Vagy inkább az Úr házában? Ha a németországi egyház, azaz ha mi mindannyian hagyjuk, hogy Krisztus megújítson bennünket, akkor a jelen időszakban is a hit, remény és szeretet hírnökeivé válunk.
Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: CNA
[1] A fordító megjegyzése: Utalás a 2019-ben indult, Maria 2.0 elnevezésű németországi katolikus feminista reformmozgalomra.
[2] Magyarul: A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, Bp., SZIT, 2013., ill. interneten: https://www.vatican.va/archive/compendium_ccc/documents/archive_2005_compendium-ccc_hu.html
