Szent Pammachius: A szegények kincstárnoka és a rászorulók barátja – Szentek élete

Szent Pammachius – hitvalló

* Róma, 350 körül + Róma, 409/410.

A római nemes, Pammachius a Furiusok főrangú nemzetségéből származott 350 körül. Az életéről és tevékenységéről szóló lényeges közléseket egykori iskolatársának, Szent Jeromosnak köszönhetjük. Így arra is ő tett célzást, hogy konzuli és prokonzuli tisztséget is viselt.

Pammachius hitvese, Paulina Szent Paula leánya, Szent Eusztochium nővére volt, az özvegy Szent Marcella pedig Pammachius unokahúga. Ezek az előkelő római nők buzgón követték a Szent Jeromos által hirdetett szerzetesi aszkézis jámborság eszményét. Amikor 395-ben Paulina meghalt, Pammachius leegyszerűsítette életmódját, többé nem viselte a szenátor pompás bíborruháját, hanem közönséges tunikát hordott, nagy vagyonát jótékony célokra fordította. Jeromos ezért a szegények kincstárnokának és a rászorulók barátjának nevezte; teljes csodálattal fűzte hozzá: „Más házasemberek ibolyát, rózsát, liliomot és bíborvirágokat szórnak hitvesük sírjára, és ezzel akarják enyhíteni szívük fájdalmát; barátom, Pammachius azonban az irgalmasság balzsamával öntözi a szent hamvakat és a tiszteletre méltó csontokat.”

Aszketikus élete kiváltotta ugyan társai gúnyolódását, egyben azonban az olyan kiemelkedő férfiak csodálatát is, mint Nolai Szent Paulinus és Jeromos.

Pammachius Ostiában egy nagy menedékhelyet emelt, a római Mons Caeliuson pedig egy oratórium helyén bazilikát építtetett, melyet sokáig róla neveztek el, a középkor óta azonban Szent János és Pál bazilikája néven ismert az ott őrzött ereklyék miatt.

Az a tény, hogy egy művelt, hatalmas és gazdag arisztokrata nagy vagyonát a szegénygondozás szolgálatába állította, ő maga pedig – mint valami szerzetes – aszketikus életet élt, elképesztő lehetett az akkori Róma számára. A nemesség nagy része ugyanis kitartott még a régi pogány kultusz mellett.

Jeromos a levelében Pammachiust a legnagyobb dicsérettel magasztalta új életmódjáért: „Paulina hazatérése és elhunyta után az Egyház a későn született szerzetest, Pammachiust termette nekünk, aki patrícius volt apja és hitvese nemessége révén, gazdag az alamizsnálkodásban és fennkölt az alázatosságban. A mi időnkben már birtokolja Róma azt, amit azelőtt egyáltalán nem is ismert. Régebben alig voltak művelt, befolyásos és előkelő szerzetesek. Barátom, Pammachius azonban képzettebb, befolyásosabb és előkelőbb mindenki másnál: nagy a nagyok között, első az elsők között, a szerzetesek vezetője.

Pammachius föltehetően a nyugati gótok római betörésének idején (409/410) halt meg. Az Egyház olyan szent hitvallót tisztel benne, aki e világ minden szellemi és anyagi értékével a legnemesebb módon gazdálkodott.

Műveltségét a szent tanítás szolgálatába állította, gazdagságát pedig nagylelkűen használta föl a szegénygondozás érdekében. Nem csoda hát, ha a pápa és a nép egyaránt becsülte.

Minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk Szent Jeromos véleményéhez, aki azt írja, hogy az Úrnak a gazdagokra szórt jajkiáltása egyáltalán nem vonatkozik Pammachiusra. Gazdagság és hatalom nem a kárhozat veszélye volt számára, hanem egyedülálló alkalom a szeretet főparancsának teljesítésére. A szeretet több az anyagi értékek puszta elajándékozásánál, sokkal inkább a lélek önátadása. És éppen ezt mondja Jeromos Pammachius életszentsége titkának, amikor így ír a gazdag nemes Juliánnak: „Nincs okod arra, hogy nemesi helyzeteddel és gazdagságod terhével mentegetőzzél. Tekints a szent férfiúra, Pammachiusra és a mélységes hitű papra, Paulinusra, akik nemcsak gazdagságukat, hanem önmagukat is odaadták az Úrnak.”