Szent Bertalanról nevezett Szent Anna: A csendben szolgáló küldött – Szentek élete

Szent Bertalanról nevezett Szent Anna – kármelita apáca

* Almendral, Spanyolország, 1549. október 1. + Antwerpen, Németalföld, 1626. június 7.

Szent Bertalanról nevezett Szent Anna, kármelita apáca Spanyolországban, Almendralban született 1549 október 1-én. Egész életét Isten szolgálatának szentelte. Az Alapítások könyvében ismételten említést nyer egy laikus nővér, akit munkatársának nevez, és aki igen nagyra volt becsülve. Palenciába tett utazásáról szóló tudósításában ezt írja: „Öt nővér kísért és egy munkatársam, aki egy ideje rendszeresen velem volt. Laikus nővér ugyan, de Isten nagy szolgálója, és olyan értelmes, hogy sokkal jobban segítségemre tud lenni, mint némely karnővér.” A hűséges kísérő, akiről Teréz nagy szavakkal nyilatkozott, Szent Bertalanról nevezett Anna volt.

Anna Almendralból, az Avila közelében fekvő faluból származott, egy igen jámbor és tehetős parasztember legfiatalabb gyermekeként. Tízéves korában elvesztette szüleit, így testvérei nevelték, akik a mezőre küldték, hogy legeltesse a nyájat. Eleinte félénk volt, de később megszerette foglalatosságát, amely lehetővé tette számára, hogy csöndben, a természet közelségében beszélgessen Jézussal.

Felnőttként testvérei férjhez akarták adni, de Anna nem gondolt erre. Isten Anyjához menekült, és egy napon meghallotta szavait: „Ne aggódj! Én magam vezetlek el olyan helyre, ahol nővér lehetsz, és az én ruhámat hordod majd.” Nem sokkal később álmot látott: egy kicsi, szegényes házat, amelyben durva szövetet viselő szerzetesnővérek laktak. Szomjas volt, és italt kért tőlük. Egy korsóban tiszta, áttetsző vizet adtak neki. Amikor elmesélte ezt a helység plébánosának, az elküldte az új, avilai Szent József kolostorba. Ott azonnal felismerte az álomban látott házat, és minden pontosan egyezett, még a korsó is ugyanaz volt. Bár testvérei visszariadtak a szigorú szerzetesi élettől, Anna 1570-ben halottak napján beléphetett a megreformált kármelita nővérek közé, mint első laikus nővér.

Jézusról nevezett Teréz, a kis kolostor alapítónője már kezdetektől fogva kedvelte Annát. A lány szeméből sugárzott a tiszta lélek, fáradhatatlanul készen állt bármilyen munkára, és egyértelműen Isten és nővértársai szolgálatát tartotta szem előtt. Egy napon, amikor Anna mély imába merült, megjelent neki Jézus, már nem gyermekként, hanem mélységesen szomorúan. Azt mondta neki: „Nézd a lelkeket, akik szeretetem ellenére elvesznek! Segíts nekem megmenteni őket!” Jézus egy pillanatra Franciaországot és az ottani lelkeket mutatta Annának, mintha ott lett volna. Ez a látomás olyan hatással volt rá, hogy azonnal készen állt a legszigorúbb vezeklés elviselésére, hogy megmentse a lelkeket. Gyóntatóatyja gyanította, hogy az ördög csapdájába csalta Annát, és felszólította, hogy nyissa meg szívét Teréz előtt.

Amikor Teréz meghallotta Annát, akiben ugyanazokat a kegyelmi hatásokat ismerte fel, amelyeket saját életében is megélt, megnyugtatta őt. Annak szomjúsága nem volt démoni eredetű, de Teréz az engedelmesség határain belül mérsékelte vezeklő buzgóságát. Teréz tudta, hogy Annában sokkal többet talált, mint egy egyszerű laikus nővért.

Mivel Anna nem tudott írni, okmányait keresztjével hitelesítette. Kolostori nevét – Szent Bertalanról nevezett – jól választotta, hiszen Jézus Bertalan apostolról úgy beszélt, hogy „nincs benne hamisság”, és Annában sem volt hamisság.

Teréz életének utolsó öt évében Anna mindenben segítette őt: mosta a ruháit, segítette az öltözködésben, éjszakánként virrasztott cellája ajtajában. Teréz kézírását utánozva Anna megtanult írni, és hamarosan Teréz segítője lett, aki elkísérte őt minden utazásán.

Önéletrajzában Anna leírja, hogy Teréz minden szenvedését, amelyeket az alapítások könyvében említ, együtt viselték a rossz spanyol utakon, a kényelmetlen járműveken, a hideg téli éjszakákon és a forró nyári napokon. Anna számára különösen fájdalmas volt, hogy ilyen körülmények között nem tudott megfelelő kényelmet nyújtani Teréznek. Azonban Teréz mindig hálás volt, hogy ott volt mellette egy hűséges és szerető segítő. Anna maga így ír: „A szent annyira hozzászokott az én szegényes és durva szolgálatomhoz, hogy nem akart meglenni nélkülem.”

A kölcsönös szeretet még inkább megnyilvánult Teréz utolsó napjaiban. Tudta, hogy Teréz mennyire fontosnak tartotta a tisztaságot, így teljesen átöltöztette őt az örökkévalóságra. Teréz hálás mosollyal köszönte meg ezt, bár már nem tudott beszélni. Anna az utolsó pillanatokig mellette maradt, és amikor jóakaratból próbálták elvinni, Teréz visszahívta őt. Anna a karjaiban tartotta, amikor Teréz lelkét kiadta.

Teréz halála mérhetetlen veszteséget jelentett Annának, de nem sokkal ezután Teréz dicsfénnyel övezve jelent meg neki, és élete során mindig oltalmazója maradt. Anna tudósítja önéletrajzában, hogy a látomás, amelyben Teréz meglátogatta őt, a lelki egyesülés kegyelmét adta számára.

Később, 1604-ben Anna és öt másik kármelita nővér, francia hölgyek és urak kíséretében, Párizsba érkeztek, hogy bevezessék a szent művét Franciaországba és Németalföldre.

Anna hét év után, 1611 őszén elhagyta Franciaországot, hogy Németalföldre, a mai Belgium területére menjen. Itt Izabella helytartónő és férje, Albert támogatták a kármelita rend telepítését. Az itt alapított Kármel valóban „világító fáklyává” vált, és Anna áldásos munkája messze túlterjedt az ország határain.

Anna híre széles körben elterjedt, és sokan keresték fel, hogy tanácsot, csodatevő segítséget és prófétai útmutatást kérjenek tőle. Egy alkalommal, amikor Oránia kálvinista hercege, nassaui Móric, csapataival meg akarta támadni a katolikus Antwerpent, Anna titokzatos módon imára szólította nővéreit, és hosszan imádkozott. Az esemény után a püspök sem talált természetes magyarázatot, és Anna „Antwerpen őrzője és megszabadítója” címet kapta.

Anna végül 1626. június 7-én halt meg Németalföldön.