Személyesen tapasztaltuk párommal Mária hathatós segítségét – tanúságtétel

Nagyboldogasszony ünnepe kapcsán Szűzanyával kapcsolatos tanúságtétel landolt szerkesztőségünk postaládájában. Köszönjük Ragán Dávid megosztását, fogadják szeretettel. Ha Ön is tanúságot tenne hitéletéről, istenkapcsolatáról, küldje el nekünk a Kapcsolat oldalon keresztül.

Amikor a Gondviselés küld egy igaz barátot…

A történet ott kezdődik, hogy kb. olyan öt éves lehettem, mikor ministrálni kezdtem, s ez így ment vasárnapról-vasárnapra, ünnepről-ünnepre. Aztán volt egy pár hónap, amikor felhagytam a ministrálással, ugyanis a szüleimmel elkezdtünk a szomszédos Szádalmásra járni a szentmisékre azon okból, hogy nálunk családi szabály volt, hogy ha vasárnap nincs szentmise, akkor nincs foci sem, és mivel ott hamarabb volt szentmise, így oda jártunk szentmisére a foci miatt. Bár oda-vissza 14 km volt a távolság minden alkalommal, a szüleimnek viszont ez nem okozott gondot, nem tekintették teherként az utazást. Neveltek szívből. Eleinte a szüleimmel a hátsó sorban ültünk, aztán eljött az idő, hogy édesanyám látta el a kántori szolgálatot, mi pedig a testvéremmel rendszeresen ministráltunk.

Ez nem történt másként, azon az ominózus napon sem, amikor megismertem a számomra Zoli atyát. A vasárnapi szentmise végén Bize Norbert atya plébániai hirdetésében elhangzott, hogy a nap folyamán Tornagörgőn, szülőfalum templomának a búcsúi szentmiséjének keretében templomunk felújított főoltárát fogja megáldani az egri évfolyamtársa, ft. Bukovenszki Zoltán, bódvaszilasi kormányzó atya. Nálunk családi szokás, hogy a vasárnapi szentmise után a nagyszüleimnél a keresztszüleimmel, unokatestvéreimmel összeülünk. Én ezen a vasárnap a leves elfogyasztása után felálltam a családi asztaltól, otthagytam mindenkit és a nálunk már megszokottá vált “vasárnapi kislagzit”, amit minden héten drága nagymamám készít, s gyalog elindultam a templomhoz, ami otthon mindenkit meglepett, hisz nagyon ritkán jártam már Görgőre templomba, s aznap egy szentmisén már voltam. Nem tudtam miért, de egy belső indíttatást éreztem, hogy menjek. Visszagondolva nem is az oltárszentelés miatt mentem, nem is a búcsús sátrak miatt, hisz ott nem is voltam. Nem tudom miért, de egyszerűen ott kellett lennem, sokáig nem is értettem az okát. Aztán minden tisztázódott…

Emlékszem, ahogy elkezdődött a szentmise mindenkiről csorgott az izzadtság, mert nagyon meleg volt aznap. A szentmise után még egy kicsit ott maradtunk, nézegettük a templomot, bemutatkoztunk egymásnak, beszéltünk a szobrokról, a templom festéséről, ugyanis a templomunkat az az Ádám Gyula festette, aki a bódvaszilasi templom falait, valamint oltárképét is alkotta. Bódvaszilas és Tornagörgő testvértelepülések lettek utólag. A bámulás, csodálkozás közepette, a beszélgetés közben barátibbá vált a hangulat. Így ismertem meg Zoli atyát anno fiatal ministránsként.

Teltek múltak az évek, jöttek az újabbnál újabb üzenetek, eszmecserék, s azt vettük észre, hogy végül barátokká váltunk, hogy olyan üzeneteket váltunk, amit egy mai fiatal nem biztos, hogy elmondana egy lelkipásztornak. Voltak közös rendezvények, párommal elmentünk az atya által szervezett koncertre, vagy éppen a tornagörgői fiatalok csoportjával előadtuk Szilason a pásztorjátékunkat. Szóval zajlott az élet körülöttünk.

A tavalyi év folyamán is váltottuk az üzeneteket sorjában, s valahogy elhangzott a részemről egy két mondat, amire Zoli atyának az volt a reakciója, hogy menjünk el a bódvaszilasi testvérekkel egy zarándokútra Szentkútra. A Nagyboldogasszony búcsú ünnepi szónoka Erdő Péter bíboros volt, szóval nem volt kérdés számomra, hogy megyünk. Reggel szépen felöltöztünk ünneplőbe, elindultunk. Nagyon vártam már a szentmisét, amit megelőzött egy szentgyónás. A bevonulás előtt valahogy hozzám került a zászló, s jelezték, hogy a bevonulás hamarosan megtörténik, álljak sorba, mennem kell. No, ekkor nagyon nem értettem semmit, hiszen erre nem számítottam.

Hová kerültem én, mit kell tennem, hová kell állnom? Kérdeztem magamtól. Aztán megszólaltak a harangok, felhangzott a kezdőének, s elöntött az izgalom. Felsorakozott a papság, mögöttem Erdő Péter bíboros, aki pár hónappal azelőtt szentelte fel Szepsiben a Boldog Salkáházi Sára Iskolaközpont kápolnáját, és az általam oda felajánlott domborművet, ami Isten szolgáját, gróf Esterházy Jánost ábrázolja. Erre gondolva eszembe jutott Esterházy jelmondata: “mi jelünk a kereszt”. Felnéztem a zászlórúd tetején található keresztre, s elöntött a nyugalom. Ahogy említettem a zarándokútnak oka volt.

Ment a szentmise, jött a prédikáció. Hallgatom, és azon veszem magam észre, mintha Erdő Péter szavai, akkor, aznap nekem lennének szánva.

“Fontos az, hogy mikor zarándokútra indulunk, előre fogalmazzuk meg magunknak kéréseinket, imaszándékainkat. Ezt terjesszük Szűz Mária által Jézus elé.

Amikor pedig a zarándoklatról hazatérünk, figyeljük az eseményeket, mert lehet, hogy szelíden kirajzolódik a láthatáron problémánk megoldása, kilátástalan helyzetünk jóra fordulása.

Ha pedig ez megtörténik, ne felejtsünk el hálát adni. Mikor hallgatja meg Isten az imádságunkat? Lehet, hogy évek múltán.”

A “probléma”, a kérés meghallgatásra talált, s már csak pár nap, perc, pillanat és itt lesz köztünk. Nem érdekes? Talán véletlen? Pár hónap elteltével, Máriának a közbenjárására megvalósul egy álom. Egy álom, amire egy férfi csak vágyhat, mégpedig, hogy édesapává váljon.

Eközben Zoli atyával már nem csak barátok lettünk, de szinte a család barátjává vált, megismerte a családot. Együtt szórakoztunk a bódvaszilasi templom fennálása 250. évfordulójának alkalmaból szervezett farsangi bálján, majd meghívást kaptunk az ünnepi búcsúra, amit munkás Szent József napján ünnepeltünk, majd az azt követő ünnepi ebéden vettünk részt. 

A pohárkösztő egy egyszerű beszédnek indult, majd aztán jöttek Zoli atya szavai, hogy van ott két különleges ember, akik nem véletlenül vannak ott. S ekkor ezt a mondatot hallva kicsit úgy megmozdult bennem valami, hogy tényleg különleges a mi barátságunk, nem véletlen ismertük meg egymást, oka van. Elmondta, hogy hogy jött az egész, külön kiemelte az egri érsek, dr. Ternyák Csaba előtt, hogy az egri szemináriumban nevelkedett Bize Norbert atya ministránsaként lettünk barátok, mikor még törpe voltam, s hogy évek óta segítem munkásságát, s hogy a hétvégén már a házasság szentségében részesülünk a párommal. 

Az ebédet követően az érsek úr odajött hozzánk, sok boldogságot kívánt, hangsúlyozta a család fontosságát a mai világban, áldását adta ránk. Zoli atyával pedig a lakodalmi asztalnál már az Ádám Gyula festményeiből készült képkiállítás részleteit témázgattuk. Kinek a műveit csodáltuk a falakon a görgői búcsúkor? Újabb véletlen?

Elmondható, hogy személyesen tapasztaltuk a párommal Mária hathatós segítségét, kérésünk meghallgatásra talált. Való igaz, hogy amikor Máriához imádkozunk, akkor Ő közvetlenül gyermekéhez, Jézushoz viszi kéréseinket. Mert mi tisztább, és erősebb kapocs egy gyermek és édesanya kötelékénél? 

Mária alázatossága, szerető anyai közbenjárása kifejezetten aktuális ma népünk, Európa és a világ számára. Isten szeretetét pedig nem lehet megmagyarázni, csak megtapasztalni. Ez történt a mi esetünkben is, különösen az én esetemben, hogy egy ilyen csodás barátra, és szerető párra találam a Jóistennek köszönhetően.

Ragán Dávid