Róma azt fontolgatja, hogy egyházszakadárnak nyilvánítja a Szent X. Piusz Papi Testvérület valamennyi hívét – és talán még másokat is

A Testvérület által július elejére tervezett püspökszentelések számos egyházi közegben komoly aggodalmat váltottak ki. Miközben XIV. Leó pápa a közelmúltban olyan nyilatkozatot tett, amely sokak szemében az egyházi közösség megőrzésére irányuló utolsó felhívásnak tűnik, több római forrás szerint a Vatikánban jelenleg egy olyan dokumentum előkészítése zajlik, amely hivatalosan kívánja tisztázni az Apostoli Szentszéktől való újabb elszakadás kánonjogi következményeit.

A Szentatya Castel Gandolfóban tett közelmúltbeli nyilatkozatában már előrevetítette álláspontját

„Fontolgatom, hogy még egyszer felhívással fordulok hozzájuk: ne tegyék ezt, próbáljunk meg az Egyház közösségében élni. A döntés azonban az övék. Tudatosítaniuk kell, hogy ez mit jelent számukra és mit jelent az Egyház számára. Kétségtelen, hogy a keresztények közötti megosztottság fájdalmas seb. Ugyanakkor elutasítják az Egyház bizonyos alapvető elemeinek elfogadását, mindenekelőtt a II. Vatikáni Zsinat több pontját. Ha ezt az utat választják, azt mélyen sajnálom, de nekünk tovább kell haladnunk.”

Mindazonáltal számos kérdés továbbra is megválaszolatlan marad. Sokan értetlenül állnak az előtt, hogy a Testvérület vezetőit nem fogadja a pápa, jóllehet a helyzet súlya önmagában is indokolhatna egy utolsó kísérletet a párbeszédre. A római illetékesek ugyanakkor rendre hangsúlyozzák, hogy az Egyháznak mindenki felé nyitottnak kell lennie – „todos, todos, todos”, vagyis „mindenki, mindenki, mindenki” – ismételgette gyakran Ferenc pápa. Mások viszont úgy látják, hogy az elmúlt fél évszázad tárgyalásai, engedményei és közeledési kísérletei már kellő világossággal megmutatták e folyamat határait.

Az ügy számos megfigyelője szerint a Vatikánban előkészítés alatt álló dokumentum jóval messzebbre mehet annál, mint amit sokan feltételeznek. Nem pusztán a Testvérület püspökeit vagy elöljáróit érintő szakadás hivatalos megállapításáról lehet szó. A következmények kiterjedhetnek az egész közösségre: annak mintegy hétszáz papjára, szemináriumaira, apostoli műveire és azokra a hívekre is, akik világszerte rendszeresen látogatják kápolnáikat.

Nem kizárt, hogy maguk a hívek is érintetté válnak ebben az új kánonjogi minősítésben. Azok számára, akik mindeddig meggyőződéssel vallották magukat a katolikus Egyház teljes jogú tagjainak, ez rendkívül megrázó fejlemény lenne.

E lehetséges döntés árnyékában több, a hagyományos liturgiához kötődő közösség is fokozott figyelemmel és nem csekély aggodalommal követi az eseményeket. Különösen igaz ez a Becket Szent Tamás Közösségekre, amelyek a Ferenc pápa által kiadott motu proprio óta felszentelt papjaik számára mindmáig nem kaptak engedélyt a tridenti szentmise bemutatására. Hasonló helyzetben van az Isteni Irgalmasság Misszionáriusainak Társasága is, amelytől megtagadják mind a hagyományos rítus szerinti szentelések, mind pedig a hagyományos szentmise végzésének engedélyét, noha e közösségek teljes hűségben kívánnak élni a II. Vatikáni Zsinat tanításával. Ezzel szemben az olaszországi Nursiai Bencések – jóllehet egyházmegyei jogállású közösségként működnek – engedélyt kaptak a hagyományos rítus szerinti papszentelésekre.

„Sokan ezt az önkényes döntések uralmának tekintik” – fogalmazott egy római Vatikán-szakértő. „Olyan helyzet ez, amely aligha segíti elő, hogy a Szent X. Piusz Testvérület bizalommal forduljon Róma felé.”

Franciaországban Celestino Migliore apostoli nuncius – akinek távozása az év végére várható – szintén jelentős szigort tanúsított a Szent Péter Papi Testvérülettel szemben, ami ugyancsak egy bizonyos irányváltás jeleként értelmezhető.

Jelen pillanatban sokan azt kérdezik, vajon létezhet-e olyan út, amely egyszerre biztosítja a Róma iránti teljes hűséget és a hagyományos régi rítus maradéktalan megőrzését. Ezzel párhuzamosan a Vatikán láthatóan eltökélt abban, hogy megakadályozza a tradicionalista világhoz kapcsolódó struktúrák további terjeszkedését. Arthur Roche bíboros, Víctor Manuel Fernández bíboros, valamint immár XIV. Leó pápa utóbbi hónapokban tanúsított határozott fellépése ezért jelentős nyugtalanságot kelt ezekben a körökben.

Sokan azon tűnődnek, marad-e még hely az Egyházban azok számára, akik a hagyományos liturgikus örökséget kívánják megőrizni, miközben töretlen egységben akarnak maradni a Szentszékkel.

Mások következetlenséget és méltánytalanságot vélnek felfedezni a jelenlegi helyzetben. Miközben Róma más érzékeny kérdésekben – különösen egyes protestáns és anglikán közösségekkel való kapcsolataiban – készséggel hangsúlyozza a párbeszéd és a befogadás fontosságát, amit jól szemléltet XIV. Leó pápa elismerése, illetve találkozója Sarah Mullally anglikán női püspökkel, valamint türelmes magatartása egyes németországi kezdeményezésekkel szemben, addig többen felvetik a kérdést: mi indokolja a tradicionalista körökkel szemben tanúsított különös szigort? Egy kérdés mind gyakrabban és mind nyomatékosabban hangzik el: vajon a befogadás valóban egyetemes elv-e, vagy csupán bizonyos esetekben, szelektíven kerül alkalmazásra? Egy azonban bizonyosnak látszik: a júliusi papszenteléseket követő hetek történelmi fordulópontot jelenthetnek Róma és a tradicionalista világ kapcsolatának alakulásában.

Rómában az olasz újságírókkal folytatott beszélgetések mindig különös jelentőséggel bírnak. Jellegzetes eleganciájuk megkülönbözteti őket külföldi kollégáiktól, ám még fontosabb, hogy szoros kapcsolatban állnak szinte minden egyházi méltósággal – a Kúria legjelentéktelenebb hivatalnokától a legmagasabb rangú római vezetőkig. Éppen ezért szinte kimeríthetetlen forrásai azoknak az értesüléseknek, amelyek a Vatikán falain belül zajló folyamatokat megvilágítják.

Ha pedig azok a híresztelések, amelyek Bernini oszlopsorai alatt suttogva terjednek, valóban igaznak bizonyulnak, akkor a katolikus Egyház egy közel fél évszázada húzódó konfliktusa új fejezetéhez érkezhet. Egy olyan fejezethez, amelynek következményei messze túlterjedhetnek azon a Testvérületen, amelyet egykor Marcel Lefebvre érsek hívott életre.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: tribunechretienne.com