Politikai korrektség? Ténylegesen: közvetett cenzúra
« Ha mások szavait hiteltelenítjük azáltal, hogy nem akarunk velük értelmes párbeszédet folytatni, akkor ez cenzúra. Közvetett cenzúra ugyan, de cenzúra.”
A „24 heures” (24 óra) című svájci napilap november 25-én interjút készített Michel Aupetit párizsi érsekkel. Amikor azt a kérdést szegezték neki, hogy hogyan is történhetett, hogy a bordeaux-i egyetem lemondta a mesterséges megtermékenyítést és a béranyaságot ellenző Sylviane Agacinski filozófusnő előadását[1], az érsek hevesen így reagált:
„A cenzúra, akármit is mondjanak erről, igenis létezik Franciaországban, mivel egy olyan ember, aki a többségtől eltérően gondolkodik, nem mondhatja el a véleményét nyilvános helyen. Ha valaki másképpen gondolkodik, reakciósnak vagy homofóbnak bélyegzik…”
Túloz Párizs érseke? Hiszen végül is Franciaország még a szabad véleménynyilvánítás országa. Mindig el lehet mondani a véleményünket ezekről a kérdésekről, lehet tüntetni, lehet védelmezni azokat az álláspontokat, amely a politika és a média divatjaival ellentétesek. Ami Sylviane Agacinskit illeti, őt nem az egyetem cenzúrázta, hanem egy kis csoportnyi agitátor, akiknek sikerült megfélemlíteniük az egyetem vezetését. Hát akkor miért beszélünk cenzúráról? Ez erős szó!
Ugyanebben a beszélgetésben Aupetit érsek általánosabb formában is pontosította mondandóját: „Ha lejáratunk másokat, ha szavaikat hiteltelenítjük oly módon, hogy nem vagyunk hajlandók értelmes, jogos, alátámasztható párbeszédbe bocsátkozni velük, akkor ez cenzúra, sajnálom. Közvetett cenzúra, de mégis az.”
Ez az a pont, ahol a vita érdekessé válik. Nem formális cenzúráról van szó, nem olyanról, mint amilyen a tekintélyelvű rendszerekben létezik, hanem a cenzúra egy másik formájáról: a közvetett cenzúráról. Az ideológiai ellenfelet elvből diszkvalifikálják, anélkül, hogy érveit alaposan megvizsgálnák. Ha ez történik, úgy rekesztjük ki őt a polgári világból, mintha egy veszélyes elem lenne, amely megzavarja, nyugtalanítja a közös teret.
A politikai korrektségről egyébként nagyon érdekes esszé jelent meg ez év tavaszán. Szerzője Mathieu Bock-Côté, kanadai (québec-i) szociológus, aki a folyamatról a következőket mondta: „Ha ellenfelünket legitimnek ismerjük el, akkor elfogadjuk, hogy gondolatában van racionális mag, és a racionalitás talaján állva vitatkozunk vele. Ha viszont azt mondjuk, hogy ellenfelünk ’fób’, akkor nem kell vitatkoznunk, egyszerűen a pszichiátriára utaljuk őt.”
A Politikai Korrektség Birodalma című tanulmányban Mathieu Bock-Côté kimondja, hogy a boszorkányüldözési perek tulajdonképpen nem tűntek el, hanem inkább modernizálódtak. A legkifogástalanabb személy is céltáblája lehet a rágalmazásnak, ha azzal gyanúsítják, hogy nem igazodik a korrekt gondolkodásmódhoz, amelyet ennek harcias aktivistái oltalmaznak. „A média kiosztja a szerepeket: vannak a hősök és vannak a gonoszok. Megválasztja, kik a bajnokok, meghatározza, kiknek legyen rossz híre, megkülönbözteti a szalonképes politikusokat a szalonképtelenektől. Mert ki a tiszteletre méltó és ki nem az? Miről kell beszélni, ha azt akarjuk, hogy jó hírben álljunk, és milyen témáktól kell menekülni, hogy megőrizzük a jó hírünket? … A gazdagságként elénk tálalt másság és változatosság a legmegkérdőjelezhetetlenebb dolog napjainkban. Aki ebben kételkedik, az bűnt követ el.” A mai nagybeteg demokráciában a politikai korrektség helyettesíti a múltbeli cenzúrát.
A szociológus a píszíről kijelenti, hogy azzal pszichiátriai esetnek, ördögnek vagy bűnösnek kiáltanak ki, illetve nevetségessé és hiteltelenné tesznek mindenkit, aki nem ért egyet a modern „sokféleséggel”, aki nem követi az idők szavát és nem illeszkedik be az új ideológiai rendszerbe. Ez a rendszer aztán belső gáttá is válik és öncenzúrához vezet, mivel bizonyos vélemények kimondása nagy bátorságot igényel.
Az 1951-ben született Michel Aupetit párizsi érsek társadalmi elkötelezettsége, érdeklődése és határozottsága talán annak is tulajdonítható, hogy viszonylag kései hivatású. „Soha nem gondoltam, hogy egy napon majd pap leszek” – nyilatkozta 2014-ben, amikor nanterre-i püspök lett. Kiskorától kezdve orvos akart lenni, mert nagyon rosszul esett neki, ha szeretteit szenvedni látta. Általános belgyógyász lett, háziorvos, és orvosi etikából is speciális egyetemi diplomát szerzett. „Majd tíz év múlva meglátom, hogyan tovább” – mondta a barátainak. És tényleg: 12 év múltán, 39 évesen megkezdte tanulmányait a szemináriumban, majd 44 évesen szentelték fel pappá. Párizs érsekévé 2017-ben nevezte ki Ferenc pápa. Az emberek és az élet szolgálatában akar állni, és jelmondatául a következő mondatot választotta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10, 10).
Források: Aleteia 1, 2, 3, Bvoltaire, Fnac, 20minutes
[1] Sylviane Agacinski filozófusnőnek október végén kellett volna egy előadást tartania a bordeaux-i egyetemen az ember technikai reprodukálhatóságáról. Egyetemista egyesületek és szakszervezetek egy kommünikét adtak ki arról, hogy egy ilyen reakciós, transzfób és homofób egyén meghívása és meghallgatása nem kívánatos. Az egyetemi szervezők jobbnak látták lemondani az előadást, mert olyan fenyegetéseket kaptak, amelyek fényében a résztvevők biztonságát nem látták biztosíthatónak. Az emberektől érkező válaszreakciók nagy számban szégyent, gyávaságot és terrorizmust emlegettek.