Pléhtányér

Termetes, harminc körüli fiatalember lépett közelebb a  templomajtóban ülő koldusasszonyhoz. Kigyúrt izmai majd szétfeszítették a Dark Lord-os pólót. Hátracsapott bézbólsapkát, napszemüveget, márkás rongyos farmert és futócipőt viselt. Bal kezével úgy lóbálta a Mercije kulcsát, akár egy legyezőt. Közben csörgött a mobilja. Mérgesen odapiszkált, majd visszanyomta farzsebébe.

A görögkeleti templom előcsarnokába csak úgy tódult a hömpölygő tömeg. Ünnepek előtt meglódul a forgalom. Gyertyát gyújtanak, csöndben imádkoznak, ájtatosan körbecsókolják az ikonokat, majd sietve távoznak. Az idősebbeknek székeket helyeznek ki, mert ők tovább időznek, s bizony, elfáradhatnak a sorban. Van, aki befelé menet, van aki  a templom elhagyásakor segít a szegényen, tesz valamit a koldusperselybe. Itt-ott tekintetek találkoznak, majd koppan a koldulóedény feneke.

Ella, a koldusasszony évek óta ezt a templomot szereti. Az ünnepi nyüzsgés neki is jót tesz. A pópa megengedte, hogy kéregessen. Az emberek ilyenkor adakozókká válnak, könnyebben megnyílik a pénztárca, ha már a lelkiismeret is megszólalt a látványtól. 

Az Ella férje immár öt éve a földbe itta magát. Eleinte együtt kéregettek, két ereszcsatorna-készítés között, de aztán a májrák hamar végzett a férfival. 

Az öt gyermekből, kik lassan már a maguk urai lettek, mindenki koldul. Ki itthon, ki külföldön. De ő úgy vette, legalább becsületesek. Még egy sem járta meg a börtönt! A legnagyobbra, Karcsira hárult a feladat, hogy anyját eltartsa. Egy városszéli garzonban húzták meg magukat, miután a városrendezés miatt a putrit lebontották.

Karcsi tisztelettel meghajolt az ikonosztáz előtt, egy gyors keresztvetést fuserált magára, majd feltűnés nélkül lekuporodott anyja mellé. Napszemüvegét felcsúsztatta borotvált fejére, szétnézett, mintha csak álmélkodna a misztikus látványon, meghatódva az imától átitatott félhomálytól. Végül bal könyökével megbökte az asszony oldalát , és alig hallhatóan azt kérdezte: – Mennyi gyűlt?

Az asszony félrehajtotta felső szoknyáját, majd az oldalra varrt nagy zsebből kiborította az összes papírpénzt.

– Itt van mind – válaszolta rezzenéstenül.

A fiatalember gyakorlott mozdulattal tüntette el a lóvét nyakba akaszthatós turistatáskájában, majd a tányér tartalmát is beletöltötte, pár aprót hagyva benne csalinak. Rá sem nézett az öregasszonyra, s már lépett is ki a fényre.

Kora délután volt. A téli naplemente sugarai élesen megütköztek a templomablakain. A fák hosszúra nyúlt árnyékában csókák verekedtek, harcosan kapkodva egymás elől a földről felkapott kiflidarabokat.

Halk zümmögést hallott a farzsebe tájékán. Üzent az „igazgatóság”, fél óra múlva a várbéli borozóban beszélik meg a következő napok teendőit. Részvétel kötelező. Izgatottan nyomta ki a telefon gombját, majd a legközelebbi padra lehuppanva számolni kezdte az aznapi összeget. Közel ötszáz lej. Mintegy száz euró, egynapi bér. Nem is rossz. Még félre is tehet belőle. Nehogy mind ezeknek adná! Neki úgyis a legszegényebb városrészek jutottak a leosztásból. Ráadásul alig talált néhány hajléktalant, nyomorékot, árvaházas, frissen szabadult jófiút, akikkel meg tudott egyezni. Legtöbbjüket inkább zsarolta, vagy örvendtek, hogy megvan a napi cigi és vodka adagjuk. A szállás meg, ahol vagy tízen összezsúfolódtak, kész panzió nekik. Örvendjenek, hogy van valakijük. Anyját is azért szervezte be, hogy legyen valami biztonságos háttér. Nem is mondta meg neki, mire kell a pénz. A főnököket meg nem érdekli, milyen érzelmeket táplál valamelyik „beosztottja” iránt. Csak a lóvé, amit összetarhálnak, s amiből majd neki is osztanak vissza valamicskét. Abból vette azt a két házat is az új negyedben…

A füstös félhomályban már tanakodott a bizottság.

– Na, mi az, haver? Milyen a forgalom?

– Okés, itt van mind. Vagy ötszáz – helyezte eléjük lazán.

– “Vetésforgót” kell alkalmazni – mondta a bőrlájbis, a fülbevalós főnök, majd cigijét hanyag mozdulattal elnyomva, kérődzve- rágózva szedte sorjába a bankjegyeket. Úgy szólt szájából az ukáz, mint valami ENSZ-határozat kihirdetése: – Vannak még más templomok, üzletek, piacok. A karácsonyi vásáron sokan megfordulnak. Két “szatelit” üljön oda. Legyen a nyakukban egy-egy karton: „SEGÍTSENEK, MŰTÉTRE VAN SZÜKSÉGEM!” Érzéseket kell kiváltani az emberekből. Értitek? Hogy megdöbbenjenek, hogy önként adakozzanak… A városi bunkót a kényelménél, a komfortzónájánál lehet megfogni…
– Te meg, Karesz – pillantott fel a pénzkupactól, – vigyél a  részeges Mihályéktól egy gyereket, tedd az öregasszony ölébe. Egy kicsit csavard ki a karját, adj neki valamit, hogy elkábuljon. Alva nem sír, s írd oda egy táblára: „Szívbeteg vagyok segítsenek rajtam!” Rendben?

– Meglesz – felelte csendesen a kigyúrt fiatalember.

Máskor Karcsi, ha egyedül van, vagy a koldusai közt, akkor kész maffiafőnököt játszik. Most meg csendes, mint egy kezesbárány. Fontos a hierarchia. Jobb, ha nem szól vissza. Egyébként is rég megalkudott már a helyzettel. Már képes arra, hogy alázatos legyen felfelé. Lefelé pedig gyalázatos, de lehet irgalmat gyakorolni is. Ahogy akarja. Amilyen a kedve. Puszta kegyből. Erőből. Hatalomból. S ez milyen jót tesz az önbecsülésnek. Egyebe úgy sem maradt…

Rövid volt a megbeszélés. Karcsi a Mercijén elviharzott a gyermek után, s közben azon mélázott, hogy neki vajon lesz-e… Pénz van, ház van, autó van, de a csajok félnek tőle. Egy-két randi még összejön. Futó kalandok. Pénzért. Aztán szállnak tovább… – Talán jó lenne egyszer már szint vallani magam előtt is, anyámnak is! – gondolta magában – Kell ez nekem egyáltalán? Bármelyik percben bezsuppolnak a kopók. S akkor anyával mi lesz?

A kicsi már elő volt készítve, aludt, mint a bunda. Óvatosan betette a hátsó ülésre, bekötötte, majd indult a templom felé. Ismerte ezt a családot, sok életre való gyerkőc volt. Állandóan sírtak. Hiába ringatta az anyjuk. Most különös volt ez a nyugalom. Az alig másfél éves csöppséget az anyja hiánya nem zavarta. Sem a zenére, sem az autó mozgására semmi jel. Csak aludt a baba szépen, a hátsó ülésen. Békésen, tehetetlenül. 

A parkolóban szépen bebugyolálta, akár egy utazócsomagot, majd a járókelők között óvatosan a templom felé kanyarodott.

Komoly arcot erőltetett magára, közben tekintetével kémlelte, hogy mikor lesz megfelelő a pillanat, amikor odateheti a gyermeket az öregasszony ölébe. 

Az anyja fel sem pillantott, csak igazított egyet a babán, hogy minél szánalmasabbnak tűnjön.

Lassan felemelkedett, és hátráló lépésekkel kiosont a templomból. 

Egy imádkozó hölgynek feltűnt a gyermek szokatlan nyugalma. Meg, hogy milyen fehér az arca. Akár a halotté. Többször is odapillantott, tett is a koldusperselybe, körbejárt az ikonok között, majd újra visszafordult, és meg is kérdezte a koldusasszonyt: – Régóta alszik a baba? Milyen baja van?

Ella először nem reagált. Egy ideig hallgatott, majd zavartan ráförmedt: – Kopj le!  

Egy öregember igyekezett megnyugtatni a kíváncsi hölgyet: – Nem látja milyen beteg?! Inkább segítsen rajta! S ő magai is beledodobott a tányérba néhány aprót…

Karcsi épp egy kemény rock-számot dörömböltetett a kocsijában, ahogy hazafelé száguldozott. Villogó mobilja jelzett, hogy megint üzenet jött. Lehalkította a zenét, aztán kibontotta az érintőképernyőn az üzenetet: – Baj van! Gyere, mikor tudsz! Anyád.

A város különösen este mutatja ünnepi arcát. A kigyúlt fények, a frissen lehullott hó angyalnak öltöztetik. A békés ragyogás lelassítja a pörgést, csak egy-egy mentőautó szirénája zavarja meg néha az esti csöndet. Fura ezt a csönd a nappali zaj után. Frissít és nyomaszt egyszerre. Mégis jólesik. Mintha a közeli templomból áradna ki. Ahol a gyertyák fénye, a csendesen mormolt imák és vecsernyeének kicsit megemelnék a lelket.

Ilyenkor az átlag ateista is hívővé válik. Isten előtt  akarva akaratlan önmagát adja. Nem akar megfelelni. Magától értetődő lesz, hogy adakozzék, hogy megsajnálja a koldusasszonyt a beteg gyermekkel, s mindezt már a szívére hallgatva teszi.

Karcsi arra gondolt, valaki kirabolta az anyját. Vagy leütötték. Vagy a pópák kitették az utcára. Arra is gondolt, talán megfázott, rosszul lett. Lélekszakadva hajtott a templomhoz, elképzelni sem tudta, hogy mi lesz, hogy mivel szembesül.

Kettesével ugrotta a lépcsőket, csakhogy odaérjen. 

Anyja fakír nyugalommal, mint valami torz karácsonyi Madonna, kuporgott a bejáratnál, a szokásos helyen. Ölében a kisgyermek ugyanúgy aludt, mint akkor, amikor délután odahozta.

Aztán az öregasszony nemsokára megszólalt: – Nem tudom kié, de ez a gyermek nem él! Vidd az orvosokhoz, nézzék meg! Már jártak itt valakik, akiknek feltűnt… Indulj!

A nagy izmos férfi reszketve, de gyöngéden ölelte magához a hideg testet, és igyekezett kifelé a templomból. Valósággal eliszkolt onnan. A sürgősségire hajtott, ahol átadta az orvosoknak.  Amíg az adatokat írta az asszisztensnő, ő tárcsázta a rendőrséget, és csak ennyit mondott a kagylóba: – Úgy néz ki gyilkosság történt. Kérem jöjjenek! – majd letette a telefont. 

A félelemtől remegni kezdett. Bűntudattól földbe gyökerezett lábai megmerevedtek. Begörcsölt testéből elillant az erő.

Leültették egy székre.

—————————-

A templomszolga épp a külső ajtót akarta becsukni. Ekkor szokta a koldusasszonyt is elküldeni. Olykor elfogadott tőle is egy kis alamizsnát. Ha összeszámolta volna: eddig ő kapott többet. A bibliai szegény asszony két fillérje nála gyarapodott. Holott ő nem koldult…

Egy babarongyot pillantott meg a koldus helyén. 

És egy pléhtányért. 

Tele papírpénzzel.

A templom még sokáig nyitva maradt.

——————————
A műtőben a boncorvos szárazan, majdhogynem szenvtelenül jegyezte meg: – Túlnyugtatózták. Decemberben ez már a második…