Öt év után – új korszak a pápaság történetében?

Első megnyilatkozásai azt jelzik, hogy Ferenc pápa új korszakot nyit az egyház és a pápaság történetében. Róma püspökének lelki hatalma a szeretetszolgálatban van, különös tekintettel a szegényekre – hangsúlyozta péteri szolgálata kezdetén. Névválasztása is jelezte, hogy a Poverello, Isten szegénykéje, a Naphimnusz énekese lelkiségét és szellemiségét tartja eszményének.

XXIII. János az Egyház megújulását és korszerűsödését célzó II. Vatikáni zsinat meghirdetésével, VI. Pál a zsinat szellemét megszabó Ecclesiam suam kezdetű párbeszéd-körlevelével szintén „szegény és szolgáló Egyházat” akart megvalósítani, hogy ezzel is egyengesse az ökumenizmus útját, segítse a keresztények egyesülését. Yves Congar domonkos teológus, az egységtörekvés egyik élharcosa emlékeztetett rá: VI. Pál kijelentette: tudatában van annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet küldetése a kommúnió, a keresztények szeretetközösségének szolgálata.

II. János Pál 1995. május 25-i Ut unum sint (Hogy egyek legyenek) kezdetű enciklikájában (95–96) hangsúlyozta a pápai primátus gyakorlásának helyes módját.

„Amikor a katolikus Egyház azt mondja, hogy Róma püspökének feladata megfelel Krisztus akaratának, e feladatot nem választja el a püspökök kollégiumára bízott küldetéstől, ők is »Krisztus helyettesei és megbízottai« (LG 27). Róma püspöke a »kollégiumhoz« tartozik, s ők testvérei a szolgálatban. (…) Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többsége ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá, hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely – küldetésének egyetlen mozzanatáról sem mondva le – kitárul az új helyzet felé.”

II. János Pál ezután a kérdés tisztázásához a pápa és a teológusok párbeszédét sürgeti. A most idézett enciklika szövegére hivatkozva, a pápa felszólításának kívántak eleget tenni 1998 őszén azok az európai teológusok, akik a belgiumi Louvain-la Neuve-ben megvitatták a pápai szolgálat kérdését.

II. János Pál enciklikájának (Ut unum sint = Uus 95–96) fent idézett szakasza „a primátus gyakorlásának új formájáról”, valamint a körlevél egész 6. fejezete (88–97) Róma püspökének egységszolgálatáról már korábban is foglalkoztatta a teológusokat. II. János Pál szemlélete tehát nem teljesen új, hiszen ő maga is gyakran hivatkozik a II. Vatikáni zsinat dokumentumaira, ezek viszont már az ökumenikus katolikus teológia korábbi kutatásainak gyümölcsei. E zsinat ökumenikus nyitását a következő pontokon láthatjuk: a keresztség egyedülálló felértékelése, a hit szabadsága, a Szentírás és a Hagyomány viszonyának új szemlélete, a kommúnió (szeretetközösség) egyháztana.

De rögtön felvetődik a nehéz kérdés: az Egyház miképpen marad hűséges „Krisztus akaratához” történelme során? Elég, ha itt a Szentírás és a Tradíció viszonyának bonyolult problémájára utalunk, amely a reformáció (Pázmány Péter hitvitái) óta napjainkig az ökumenikus párbeszéd középpontjában áll: tehát arra a folyamatra, ahogyan az Egyház mindig újraolvassa és aktualizálja a Szentírást. E feladatban egymást keresztezik: az Isten népének hitérzéke (sensus fidei), a püspöki tanítóhivatal őrködése, az exegéták és teológusok munkája és a „próféták” karizmája. Hogyan lehet megkülönböztetni a „lényegest” a járulékos történeti formáktól, amelyeket politikai, kulturális, sőt nyelvészeti kontextusok határoztak meg? Mindenesetre, ha a primátus gyakorlási formája változik, ezzel a lényeg is jobban látható lesz, és kötelezővé teszi a primátus teológiájának újragondolását, amely módosítja a dogmatikus kijelentések egyensúlyát. Ez részben megtörtént a II. Vatikáni zsinaton.
Ezek a bevezető problémafelvetések a történeti és teológiai kutatásokhoz utalnak bennünket, amelyek megelőzték a II. Vaticanum megújult egyháztanát.

Egyház és pápaság – történeti szempontok

A következőkben főleg Yves Congar OP (1904–1995, 1994-től bíboros) kutatásaira (és közvetve az általa idézett bőséges irodalomra) hivatkozom.

Az Egyház és a pápaság (=Ép) c. gyűjtőkötet első, 1983-as tanulmányában Y. Congar „A pápa, nyugat pátriárkája” címmel egy, az ökumenizmus szempontjából igen jelentős, történeti kérdéssel foglalkozik. Bőséges történeti dokumentációra támaszkodva relativizálja a pápaság abszolutisztikus felfogását, amely az I. Vaticanumon érte el csúcspontját.

Pár vonással jelzem a történeti áttekintést. A IV. századtól, amikor a patriárkátusok kialakultak, Róma vitán felül az első helyet (prima sedes) foglalta el (Alexandria és Antiokhia előtt). Így maradt akkor is, amikor Jeruzsálem és Konstantinápoly is patriárkátussá lett. Az első századokban tehát a primátus gondolata a római egyházhoz kötődött, a IV. századtól kezdve viszont egyre inkább a római püspök személyéhez, aki igényt tartott arra, hogy ő Péter utódja, és Mt 16,18-at önmagára vonatkoztatja. A következő századokban különböző tényezők játszottak közre a pápaság megerősödésében. A keleti és nyugati egyház elszakadását követően a pápa már nemcsak Róma püspökének és a Nyugat pátriárkájának tartotta magát, hanem az egyetemes egyház fejének (caput) is. Végül az I. Vatikáni zsinat dogmatizálta a pápa jurisdikciós primátusát és tévedhetetlenségét (DH 3050–3075).

Y. Congar megmutatja (Ép 20–24), hogy kétértelmű például a „Krisztus helytartója” kifejezés; továbbá hangsúlyozza, hogy „Péter utóda” csakis Róma püspöke lehet. A Szentírás tanúsága szerint Szent Péter két értéket testesít meg: egy a Tizenkettő közül és apostol velük együtt; de Krisztus akaratából ő lesz a „szikla”: nemcsak alap, hanem személyesen megkapja az egyetemes lelkipásztori megbízatást; nemcsak hívő és a feltámadás tanúja, hanem megerősíti a többieket hitükben. A „Péter utóda” kifejezés tehát, Róma püspökére alkalmazva, visszautal az egyház apostoliságára. Ez az apostoliság nemcsak a történelemben, hanem a történelem által kristályosodott ki, ami azt jelenti, hogy ami benne „isteni jogú” (jus divinum), az konkrétan az emberi állapotok között létezik, tehát relatív, tehát változhat.

Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, az első, tagja a püspökök kollégiumának, éspedig felszentelése folytán az – a hit közösségében.

De a kollégiumon belül Róma püspöke, mint Péter utóda, különleges karizmát kap: a funkció (szerep) karizmáját, amely az apostoli kollégiumban és az egyetemes egyházban birtokolt péteri kiváltságok örökösévé teszi őt. Felszenteltnek kell lennie a kollégium és az egyház közösségében. Jogi szempontból felsőbb és független, de a hit közössége szempontjából függő. Ez nagyon lényeges. Itt tehát a szentségi rendben mozgunk, amelyhez, úgy tűnik, az ortodox teológia ragaszkodik.

Az I. Vaticanum két hatalmat különböztetett meg: az ordo (egyházi rend) és a joghatóság hatalmát, és a csalatkozhatatlanságot a primátus egyik attribútumává (jelzőjévé) tette (DS 3065). Szükség van arra – hangsúlyozza Congar –, hogy újra kritikusan megvizsgáljuk történeti és szociológiai szempontból azokat a tényezőket (a tekintély szélsőséges állítása, restaurációs kísérlet, a felszabadítási mozgalmakkal való szembenállás), amelyek a zsinat határozatait befolyásolták. Az I. Vatikáni zsinat nem határozott a „rendes tanítóhivatalról”; de a XX. században (vö. XII. Pius Humani generis kezdetű körlevelét 1950-ben) olyan tendencia érvényesült (a „római teológusok” befolyására), amely a rendes tanítóhivatal megnyilatkozásait is a rendkívüli tévedhetetlen mellé emelte.

Történeti tény, hogy (főleg XII. Pius és VI. Pál alatt) eltúlozták az egyre inkább teológiai kérdésekkel is foglalkozó enciklikák tekintélyét. De Congar a szükséges egyensúlyra is figyelmeztet: a II. Vatikáni zsinat utáni kontesztálás idején túlságosan felerősödött a pápai megnyilatkozások kritikája és relativizálása.

Az I. és a II. Vatikáni zsinat tanítása a péteri szolgálatról

Lássuk most kissé részletesebben a két Vatikáni zsinat egyháztanának kapcsolatát, nevezetesen a péteri szolgálatról szóló tanítást.

Luthertől és a reformátoroktól kezdve a legújabb időkig számtalan irányzat támadta vagy egyenesen visszautasította a pápaságot, a római pápa primátusát, egyetemes joghatóságát és csalatkozhatatlanságát. A reformátorok után a pápaságnak szembe kellett néznie a fejedelmi abszolutizmussal; a felvilágosodással megkezdődött racionalizmus (filozófiában), majd a közéletben a laicizmus és szekularizálódás; a jozefinizmus és a liberalizmus, utána a szocialista-marxista forradalmi mozgalmak mind az egyházellenes légkört fokozták. A pápaság XVI. Gergely (†1846) és IX. Pius (†1878) alatt védekező és konzervatív magatartást tanúsított a kultúrában és a közéletben egyaránt, illetve a pápa egyetemes joghatóságát, tekintélyét, primátusát fokozottabban hirdette. Ilyen légkörben ült össze az I. Vatikáni zsinat.

Már 1859 óta egyre hevesebb támadás érte a pápák evilági hatalmát, 1870. szeptember 30-án pedig a piemontiak elfoglalták Rómát. Az éppen félbeszakadt I. Vatikáni zsinat dogmaként hirdette ki a pápai primátust, a pápa egyetemes joghatóságát és tévedhetetlenségét: tévedhetetlen akkor, ha hit és erkölcs kérdésében ünnepélyesen nyilatkozik, dogmát definiál. A XXIII. János által meghirdetett és VI. Pál által befejezett II. Vatikáni zsinat (1962–1965) pedig kiegészítette, kiegyensúlyozta az I. Vaticanum tanítását.

Ismeretes, hogy a II. Vatikáni zsinat egészen más légkörben zajlott le, mint az első. Most nem a pápai tekintélyt kellett megerősíteni, hanem inkább megnyílni a világnak, más keresztényeknek és vallásoknak: keresni a párbeszédet minden szinten. János pápa szándéka szerint a lelkipásztori szempont megelőzte a jogit.

A jogi, klerikális, paternalista és autoritárius (tekintélyi) kormányzás helyett a gyakorlatban is a lelkipásztori, világiakat előmozdító, testvéri és szolgáló egyházi szellemiség hódított teret. A II. Vatikáni zsinat egyháztanában új a püspökökre (püspökszentelésre, püspöki kollegialitásra) vonatkozó tanítás, valamint a pátriárkák jogaira vonatkozó tan is. Főleg a püspöki kollegialitás kifejtése, illetve az ebből következő újítások: szinódusi intézmény, decentralizálás, püspökkari konferenciák (helyi egyházak) és az egyes püspökök szerepe – szerencsésen kiegyensúlyozták a pápai primátus egyoldalú felfogását

A Lumen gentium 22–24. pontjai kifejtik a püspöki kollégium és annak feje (a pápa) közti, illetve a kollégium tagjainak egymás közti kapcsolatait, leírják a püspöki szolgálatot (erről szól még a Christus Dominus kezdetű határozat is). Az egyetlen, teljes és legfőbb hatalom az egyházban kollegiális, de ez strukturált: a kollégium fejének, a pápának egyedülálló lelki hatalma van, tehát nem egyszerűen primus inter pares. A Lumen gentium tanítása (22. pont) erre nézve egészen világos.

„Krisztus helytartója”, „az Egyház feje”, Róma püspöke?

Itt visszautalok arra, amit fentebb a történeti áttekintésben mondtunk.

Rómában a IV. század vége óta egyre inkább a fons, forrás értelemben veszik a caputot. A XII. századtól a Vicarius Christi (Krisztus helytartója) helyettesítette a Vicarius Petrit (Péter helytartóját), és olyan jelentést vett fel, amely az első évezredben nem volt ugyan teljesen távol, de nem is volt uralkodó. Korábban a „képviselő”, a Krisztust szentségileg képviselő személyt jelölte, most jogi jelentést kapott, és a locum tenensnek, helyettesnek felelt meg, vagyis olyasvalakit jelölt, aki átvette (a távol levő) legfőbb tekintély hatalmát vagy hatalmának egy részét. Ezután a Vicarius Christi (= Krisztus helytartója) eszméje keveredik, interferenciát hoz létre a strukturált püspöki kollégiuméval és a caput collegii eszméjével. A II. Vatikáni zsinaton IV. Maximosz pátriárka megjegyezte, hogy az Újszövetségben a caput Krisztusnak van fenntartva. De Congar hozzáfűzi: történeti tény az is, hogy a régi hagyomány alapján a római egyházra és annak püspökére is alkalmazták a caputot.

Congar nem szereti a „Krisztus helytartója” kétértelmű, túlzó megnevezést. Más címek a pápára: „a kollégium feje (caput), „az Egyház feje” (caput), „egyetemes pásztor”. Ez utóbbi helyes, de Róma püspöke nem „egyetemes püspök”. Igaz, VI. Pál így írta alá a II. Vaticanum aktáit: „episcopus Ecclesiae catholicae”, de ennek jelentése nem „egyetemes püspök”, hanem: a római Egyház „katolikus” (ortodox, igaz) püspöke. Congar nagyon helyeselte, hogy II. János Pál következetesen így jelölte magát: „Róma püspöke” és „egyetemes pásztor”. Ez utóbbi helyettesíthetné az egyetemes „jurisdikcióval, joghatósággal rendelkezőt, anélkül, hogy azt kiiktatná, és előtérbe helyezhetné a lelki „hatalmat”: egyesíteni a testvéreket a hitvallásban és az Úr Jézus szeretetében. A kifejezés hivatkozhat a II. Vatikáni zsinat hasonló, vele egyenrangú megjelölésére.

Y. Congar eszmélődéseit követve örömmel állapíthatjuk meg, hogy Ferenc pápa következetesen a „Róma püspöke” címet használja. Vajon csak spontánul, alázatból vagy már teológiai reflexió húzódik meg mögötte?

A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható egyházi egység, pontosan nem lehet meghatározni. Tény az, hogy az utóbbi pápák többször hangoztatták: a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján.

És a pápaság, a péteri szolgálat mint a látható egység jele, a zsinat óta olyan képet kezd ölteni, amely nem az egység akadálya, hanem az egység közvetítője. A jövő egységben természetesen helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak, hiszen az igazi egység nem beolvaszt, hanem differenciál, megőrzi az egyes összetevők színes gazdagságát.

Ferenc pápa első megnyilatkozásai biztos reményt keltenek a hívő keresztények körében, hogy gyorsított léptekkel haladunk előre az egység útján – a teremtő Lélek vezetésével.