van e ertelme a tortenelemnek 2 Large

Van-e értelme a történelemnek?

Gaston Fessard SJ meglátásainak időszerűsége

Napjainkban, amikor korszakváltáson esik át a globalizált világ, gyakran még hívő emberekben is, felfakad a kérdés: van-e értelme az emberi történelemnek? Mi lehet a szándéka a Gondviselésnek a bolygónkon megszületett, kibontakozott élettel és a fejlődés csúcsán a gondolkodó és szabad ember létért való küzdelmének, a civilizációk születésének és pusztulásának, a technika félelmetes fejlődése mellett az erkölcsi értékek iránti érzék sorvadásának? Ha túljutottunk is az „emberarcú barbárságon”, túl a totalitarizmusok bukásán, századunk felnövő nemzedéke (amely nem élte meg a 20. század rettenetét) milyen kultúrát, humanista társadalmat épít(het) magának, milyen eszményekre teszi rá életét? Elfogadják-e vezérlő csillagnak az egyetlen Üdvözítő, Jézus örömüzenetét?

Ilyen kérdések szorongatnak bennünket, amikor a nagyvilágban és körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, átéljük. Most március idusán felötlött bennem egy jeles francia gondolkodó emléke: a hajdan Párizsban megismert Gaston Fessard (1897–1978) jezsuita alakja. Ma is eligazítók gondolatai „a társadalom misztériumáról és a történelem értelméről”. Mindjárt megmutatom történelemteológiájának időszerűségét. „Megvilágítani a társadalom misztériumát, vagy legalábbis felfedezni annak sötétségében is valami világosságot korunk problémáira vetítve”: ez volt célkitűzése.

Reflexióit a két háború között, 1936-ban kezdte el Pax Nostra, Nemzetközi lelkiismeretvizsgálat c. könyvével, majd 1945-ben folytatta Tekintély és közjó c. munkájában. Ezekben már benne van központi eszméje és módszerének csíraszerű kifejtése: elemzéseit felhasználja a mindenkori történelmi aktualitás értelmezésében, a (Szent Ignác-i) „szellemek megkülönböztetését”. A liberalizmus bemutatása, a nácizmus és a kommunizmus igazi arculatának leleplezése, illetve a társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseknek (ezekben a keresztények elkötelezettségének) tisztázása mindig a hármas történelmi dialektika módszerével történik. – a krisztusi hit fényében.

Szent Ignác Lelkigyakorlatainak dialektikája

A Lelkigyakorlatok dialektikája c. monográfiájának első kötete 1956-ban jelent meg. G. Fessard Szent Ignác Lelkigyakorlatait a modern filozófia és teológia távlatában olvasta újra és aktualizálta. Bonyolult, nehéz elemzéseit itt nem foglalhatom össze, de rámutatok módszere lényegére. Minthogy a mai gondolkodás középpontjában az ember történelmi léte, illetve a történelmet alakító szabadság döntése/választása áll, P. Fessard e problematika összefüggésében elemzi a lelkigyakorlatok szerkezetét, főleg pedig a szabadság választását. Az ember történeti létét a szabadság határozza meg; a dialektika kifejezi azt a feltételt, amelynek meg kell felelnie szabadságomnak, ha általa be akarok lépni a történelem igazságába, amely irányít engem, de amelyet mégis alakítanom kell személyes döntésemmel, és így magam „teremtem” alakítom magamat önmagammá. A hegeli és a tőle függő dialektika Fessard számára tehát az előbb összefoglaltat jelenti; ezt alkalmazza Szent Ignác lelkigyakorlatos megfontolásaira.

Paradox módon módszerében inkább Szent Ignác világítja meg Hegelt, semmint fordítva. Mert nemcsak a történelemben kibontakozó szabadság dialektikájának filozófiai kidolgozásáról van szó, hanem a szabadság isten-emberi drámájáról. A hívő számára ugyanis a szabadság mindig a kegyelemhez kapcsolódik, a cselekvésnek természetfeletti vetülete van.

history
A XX. század képekben – Forrás: thinglink.com

„A társadalom misztériuma”

Michel Sales SJ – G. Fessard életművének kiváló ismerője – felvázolta a gondolkodó eszmevilágának genezisét. Itt most éppen csak emlékeztetek a hármas dialektikára. A hegeli úr–szolga dialektikát Marx sajátosan értelmezte: a szolga szempontját vette figyelembe, amikor az osztályharcot hirdette; Hitler viszont – Nietzsche Übermensch-eszméjét is magáévá téve – az úr, az uralkodó faj szerepét hangsúlyozta. Fessard kiegészíti e két „dialektikát” a férfi és a nő, illetve a zsidó–pogány dialektikájával, és a törtértelmet Krisztus fényében, természetfeletti távlatban szemléli: egyedül Krisztus, a „mi Békénk”, Pax nostra, engeszteli ki az ellenséges csoportokat, döntheti le a válaszfalakat, hozza el a testvériséget (Ef 2,13–18). „Nincs többé zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindannyian egy vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

Hármas dialektika a társadalom és a történelem értelmezésében

Úr – rabszolga. – Hitler és a nemzetiszocializmus fő ellenfele a szociáldemokrácia volt, amelyet erősen befolyásolt a marxizmus, illetve a francia forradalomból eredő liberalizmus. Hitler szerint az ember nem uralja, „humanizálja” a természetet, ahogy ezt Marx tanította; hanem szerinte a természeti adottságok mellé szükségesek az emberi eszmék, törvények. A történelemben az elsődleges nem a munka, hanem a küzdelem, a halálig menő küzdelem: az erősebb győz, és szolgájává teszi a gyengébbet, így történik a jobbak kiválasztódása, amit a természet is akar. Az erősebbnek tehát uralkodnia kell, ahogy ezt a fajok fejlődése során is megállapíthatjuk; az árja fajnak maga alá kell vetnie az alacsonyabb rendű fajokat. A politikai szervezetnek, az államnak a feladata a szelekció: ő az úr! A nemzetiszocialista állam alapja és csúcsa ez a Führerprinzip. Fessard idéz a Mein Kampfból: „Ezt az utat követve az emberiség eléri célját, amelyet annyi elvakult pacifista ma nyafogással és siránkozással remél elérni: a békét nem olajágak lengetésével, könnyű könnyekkel és pacifista siránkozással lehet biztosítani, hanem egy úrnép [magasabb rendű fajhoz tartozó nép] győzedelmes kardja biztosítja, amely az egész világot egy felsőbbrendű civilizáció szolgálatába állítja.”

Kétségtelen, hogy mind a kommunizmusnak, mind a nemzetiszocializmusnak (nácizmusnak) az eredeténél hegeli (A szellem fenomenológiájában leírt) úr–rabszolga dialektika fedezhető fel. Bár Hitlert nem közvetlenül Hegel inspirálta, hanem Nietzsche és a pángermanisták. De azért a nácizmusnál is az említett dialektika található. Mint említettem, Marx az úr–rabszolga dialektikát a rabszolga szempontjából, Hitler pedig az úr szempontjából értelmezte. Mindkettő egyoldalúan egyetemes igazság szintjére emelte a részigazságot, és következésképpen egymással szembehelyezkedtek.

Férfi – nő. – Ezután Fessard a férfi–nő kapcsolatával, a dialektikák interferenciájával (kölcsönös átfedésével) foglalkozik. Megmutatja, hogy az emberiség – emberi társadalom és történelem – genezisében a férfi–nő dialektikája primitívebb és lényegesebb, mint az úr–rabszolga dialektikája. A férfi–nő kapcsolata (a nem, a szerelem és a nemzés) révén az emberiség természetes fejlődésének a motorja, még a társadalmi és sajátosan történelmi dialektika (úr–rabszolga) előtt. (Egyébként Marx is foglalkozik a férfi–nő dialektikával gazdasági-politikai kézirataiban.) A férfi–nő dialektikából három új társadalmi kapcsolat alakul ki: apaság, anyaság, testvériség. Ezek a kapcsolatok aztán kitágulnak: a családi testvériségből születik a pátria (a latin paterből), a haza atyasága és anyasága. Az úr kategóriája megjelenik az államban, és annak abszolút kényszerítő hatalmát alapozza meg. Így egyes abszolutista uralkodók a népek atyjának nevezik magukat. A testvériség viszont arra készteti az államot, hogy jogi normákkal biztosítsa mindenki (kölcsönös) elismerését, a demokratikus rendet, hogy a nemzet (állam) ugyanazt a szerepet játssza, mint az anya a családban.

A nemzetközi kapcsolatokban, ha az államok viszonyait az úr–rabszolga dialektikája vezérli, a háborúk, hatalmi versengések elkerülhetetlenek. Az úr–nép (nácizmus) a politikai, társadalmi, faji szempont abszolút primátusát állítja, egyetemes uralomra törve; másrészt a rabszolgák osztálya (kommunizmus) azonosítja magát az emberiséggel, és a gazdasági szempont abszolút primátusát vallja, az ember és a természet tökéletes egységét célozza meg. A társadalmi/politikai életben a férfi–nő dialektikája (a szerelem, szeretet, szolidaritás révén) segít felülmúlni ezeket az egyoldalúságokat.
A nácizmus, miként a kommunizmus és minden teljes evilágiság (modern pogányság), amely Isten nélkül akarja „isteníteni” az embert, boldogítani az emberiséget, de mindkettő embertelenséghez vezet. Csakis a megtestesült Isten Fia – Istenember – adhatja meg igazán az emberiségnek a megistenülés lehetőségét.

A teljes megoldást tehát a harmadik dialektika, Isten és az emberiség szeretetkapcsolata adhatja, vagyis a természetes és a történelmi genezist folytató/átfogó természetfeletti történetiség.

Fessard a krisztusi hiten belül elemezte a Krisztus előtti és utáni zsidó–pogány dialektikát. Évtizedeken át reflektált Izrael misztériumára: a zsidó és a pogány – a Krisztus előtti és Krisztus utáni zsidó és pogány kapcsolatra, dialektikára. Párbeszédet folytatott pl. a zsidó Raymond Aron filozófussal. Könyvet is írt R. Aron történelemfilozófiájáról. Két másik könyvében pedig a keresztény–marxista párbeszédről tárgyalt Hegel és Marx műveit elemezve, illetve a marxista befolyás alá került felszabadítás-teológia áramlatairól írt éles látó kritikus fejezeteket.

Az úr–rabszolga, férfi–nő dialektikát tehát átfogja az Isten és az emberiség szeretetkapcsolata. Krisztus, az Isten Fia és emberfia „felvette a szolga alakját, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez (…), megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, (…) Jézus nevére hajoljon meg minden térd (…). s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,7–11)

Krisztus keresztje által a megosztott, egymással ellenséges emberek, fajok, vallások, nemzetek egyek lehetnek, hiszen Isten gyermekei, testvérek. A szolidaritás és szeretet csakis Krisztus Lelke erejében valósulhat meg. „Most ti, akik messze voltatok, Jézus Krisztusban közel jutottatok, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt egyesítette, és a közbeeső válaszfalat ledöntötte.(…) Mint békeszerző a két népet (zsidót és pogányt) magában eggyé: új emberré teremtette, és a kereszt által mindkettőt egy testben engesztelte ki Istennel (…) Általa van mindkettőnknek szabad útja egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,14–18)

A nácizmus – miként a kommunizmus – teljes evilágiság, Isten nélkül akarja „isteníteni” az embert, boldogítani az emberiséget, de mindkettő embertelenséghez vezet. Csakis a megtestesült Isten Fia – Istenember – adhatja meg igazán az emberiségnek a megistenülés lehetőségét.

a berlini fal lebontasa
A berlini fal lebontása – Forrás: IBTimes UK

Fessard történelemszemléletének időszerűsége

Lehet vitatni Gaston Fessard eredeti (kicsit merev) módszerét, de a hármas dialektika segít ma is a történelmi aktualitás elemzésében, főleg a krisztusi hit távlatában.

A francia jezsuita a XX. században tömegeket mozgató két rendszer, a kommunizmus és a nácizmus világnézetét (véres valóságát!) elemezve kereste azok gyökereit, történelmi és dialektikus kibontakozását, megjelölve a bennük rejlő részigazságokat is, ami megmagyarázhatja azt a tényt, hogy embermilliókat mozgósítottak. A két ideológia eredetét Hegel filozófiájában fedezte fel, nevezetesen a híres úr–rabszolga dialektikájában. Megállapította, hogy a francia forradalomból eredő liberalizmus nemcsak a kommunizmust és a nácizmust szülte, hanem azt a (jórészt ma is élő) racionalizmust is, amely Hegel filozófiájában érte el csúcspontját.

Fessard világosan látta, hogy Hegel és Marx, miként a francia forradalom, a kereszténységből merítették legjobb eszméiket, de a teljes evilágiságot vallva, a transzcendenciát tagadva értelmezték az emberi történelmet, és akarták a jövőt alakítani. Amikor a II. Vatikáni zsinat után baloldali keresztények a „marxista rácsot” alkalmazták a társadalom/történelem értelmezésében, nem vették észre a csapdát, amelyre Fessard figyelmeztetett. Az alapvető kérdés tehát ez: Istennel vagy Isten ellen? Az ateista „humanizmus”, ha következetes, embertelenné válik, amint Fessard rendtársa és barátja, H. de Lubac is kifejtette.

Felfedve a két irányzat hegeli gyökereit, Fessard párhuzamba és ellentétbe állítja a két „szekularizált vallást”, a kommunizmust és a nácizmust. Jóllehet megbukott, mindkét irányzat: az ateista ideológiából születő két totalitarizmus, ma a liberalizmus hódít helyettük, és a világ megosztottsága továbbra is megmarad. Gondoljunk az Észak–Dél, a kevés gazdag és a szegények tömege közötti szakadék növekedésére, és általában a globalizáció káros hatásaira, amiről Ferenc pápa többször nyilatkozott. Ha az ember istene az ember, vagy ha a fajt, az osztályt, a pénzt vagy a szexet bálványozzák, ha minden érték mértéke az ember, akkor nincs többé norma, törvény – az emberi szabadság szabadosság lesz; ha a a cél az érdek és a hatalom, akkor az emberi jogok csak a gazdagoknak vannak biztosítva, akkor az igazságosság és a testvériség helyett a kegyetlen „létért való küzdelem” határozza meg az emberi történelmet.

Ma, a történelmi korszakváltás idején, új népvándorlás korában, amikor a politikai hatalmak versengenek a világuralomért, amikor mindenfajta politikai, gazdasági, katonai szövetség-egység szövődik és keresztezi egymást, amikor nincs hathatós nemzetközi tekintély, hogy az igazságos békét elősegítse, Krisztus híveinek tábora továbbra is egyetemes lelki hatalom marad. Minden belső és külső nehézség ellenére az Egyház – Ferenc pápa vezetésével, a II. Vatikáni zsinat szellemében – igyekszik munkálkodni az emberiség egységén.

„A népek világossága Krisztus. (…) Az Egyház pedig Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” (LG 1) „Az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, tehát valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy testvérek legyünk.” (GS 92)

A keresztények társadalmi/politikai felelőssége – az Egyház százados szociális tanításának irányelvei szerint – elengedhetetlen egy igazságosabb és testvériesebb világ előkészítésében. Ugyanazok a keresztények tagjai az evilági országnak és a történelemben kibontakozó Isten országának, amelynek csírája Krisztus Egyháza. Hittel és szeretettel építik Krisztus Testét, az Egyházat.

Gaston Fessard SJ világosan jelezte: Nincs az emberiségnek kiútja a jövőben, ha csak a harmadik történelmi „dialektika” nem érvényesül: ha Krisztus Lelke nem teremti újjá az embereket, ha az emberiségnek nem adja a szabadság, egyenlőség, testvériség ajándékát az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus. Az húsvéti misztériumának gyümölcse lett, amit Szent Pál hirdetett Krisztus Urunk feltámadása után: „Nincs többé zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindannyian egyek vagytok Krisztusban.” (Gal 3,28)

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük