Ma, az évközi 22. vasárnap reggelén elindulok a szomszéd faluba. Vendégségbe megyek. A templomba (falunk templomát tatarozzák, zárva van), ahol az Úr vár. Mindig gyalog megyek, s útközben mindig eszembe jut Franz Kafka néhány soros novellája (A szomszéd falu), amelynek summája: egy élet hossza sem elég arra, hogy elérjük a szomszéd falut. Minden vasárnap igyekszem cáfolni ezt a tételt, gyalogolva s azzal a fenntartással: nem mindegy, miért akarom elérni a szomszéd falut. Ha meghívást kapok, elérem.
A mise kezdete előtt tíz-tizenkét perccel a templomban vagyok. Leülök a legutolsó padba. Mindig ide ülök, mindig az utolsó padba. Egyedül vagyok. Illetve ketten vagyunk, én meg az Isten. A mise kezdete előtt egy-két perccel áramlanak befelé az emberek, de van, aki a szentlecke előtt vagy alatt keresi a szabad helyet. Ezt mindig furcsálltam: vendégségben nem illik késni (hacsak nincs hirtelen jött eseményből fakadó nyomós ok). Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt – hosszú évek után – ismét hagyományos rítusú misére mentem. Késett a busz, rohantam a templom felé, a mise kezdete előtt egy-két perccel zuhantam be, körbenéztem, s csak az első pad szélén volt szabad hely. Odamentem, leültem – de a mise végéig feszengtem. Hogy miért?
Ma reggel, amikor az utolsó padban ülve még kettesben voltam az Úrral, elővettem a kék könyvet; mindig nálam van, minden mise előtt fölütöm – találomra. Azt gondolom ilyenkor, nem én nyitom ki a könyvet, Valaki kinyittatja velem, valahol. S ahol kinyílik, azt olvasom el először, amire a szemem téved. Aztán töprengek, mi ebben a passzusban az itt és most nekem szóló üzenet. Ma is kinyittatta velem Valaki a könyvet, s ezt olvasom:
„/…./ ne feszegess vakmerően olyan dolgokat, melyek értelmedet fölülmúlják; hanem inkább arra vigyázz, abban fáradozzál, hogy a mennyországban legalább a legkisebb lehess.
S ha valaki tudná is, melyik szentebb és nagyobb a másiknál a mennyországban, mi haszna lenne a tudásból, ha magát ezért előttem meg nem alázná és az én nevem nagyobb dicsőítésére nem buzdulna?”
[Kempis Tamás: Krisztus követése. Róma, 1960, 249. p.]
Ez talált, gondolom ma reggel. Ott, a legutolsó padban ülve. Mintha a mai evangélium preludiuma lenne bizonyos értelemben (bár a szöveg jobban csatlakozik egy másik evangéliumi passzushoz).
Igen, a cél – a mennyország. Aquinói Szent Tamás beszél a Summa erkölcstani részében az értelmes teremtmény Isten felé törtetéséről (motus creaturae rationalis ad Deum); a végső cél Isten, ehhez küzdelmes élet kell, vagy ahogy a 20. század első felének jeles neotomista gondolkodója, Horváth Sándor OP írja, „végső célunkat éppoly küzdelem, önmagunk és a valóság leigázása által érhetjük csak el, mint az emberi élet közelebbi céljait”. A mennyországban nem a „mennyiség” számít, elég ott egy kimondatlan névelő térfogata, abban is elférünk, gondolom.
A legutolsó padról írtam. Miért választottam ezt a helyet hosszú évekkel ezelőtt? Mert minden templomban az utolsó padot választom, kivéve, ha foglalt.
Régi történet, 1941. április másodikán, este történt. Gróf Teleki Pál miniszterelnök a budapesti Szent István bazilikában lelkigyakorlaton vett részt. Lelkiatyja, gyóntatója, Witz Béla, a bazilika plébánosa, több mint két évvel Teleki gróf tragikus halála után, 1943. október 21-én, a Középponti Katolikus Körben tartott emlékbeszédében idézte föl a miniszterelnök halála előtti estét.
Április másodikán, este érkezett a bazilika kápolnájába Teleki. Semmi ceremónia, semmi fogadtatás: a cserkésztisztek húsvét előtti lelkigyakorlatán a miniszterelnök is – csak egy cserkésztiszt. Teleki kissé késve érkezett, politikai ügyek intézése mellett még nagybeteg feleségét is meglátogatta a kórházban. Amikor belépett a kápolnába, szinte minden hely foglalt volt már. Az első sorban ülök rögtön fölálltak, hellyel kínálták. Telekit meg is illette volna az első sor, hiszen az államfő után ő volt a második közjogi méltóság, a kormány feje. De Teleki tudta, mi a „minister” szó jelentése. Szemével körbepásztázott a sorok között, s fölfedezett egy szabad helyet. Ott hallgatta végig Marczell Mihály elmélkedését.
Amikor a beszéd végetért, Witz Béla kihirdette, hogy „a gyóntató főtisztelendő urak már a bazilikában vannak, a szentgyónást ott lehet elvégezni”, s másnap fél nyolckor lesz a közös szentáldozás. Teleki gróf szabadkozott, hogy nem készült föl a gyónásra, inkább másnap kora reggel jönne Witz Bélához. A plébános azonban meggyőzte: Teleki bizonyára nagyon fáradt, inkább aludja ki magát, s most készüljön föl a szentélyben, 10-15 perc elég az előkészületre, utána meggyóntatja. Így is történt. Teleki a szentélyben térdelve töltött egy negyedórát, majd beállt a gyónásra várók sorába. Nem az első helyre, természetesen.
Amikor sok évvel ezelőtt ezt a hiteles tanútól származó beszámolót olvastam [lelőhelye: Magyar Kurir 1943. október 22. I. kiad., 2-3. o.], eszembe jutott a jézusi történet. Ahogy ma is, amikor elérve a szomszéd faluba, a mise előtt, az utolsó padban ülve Kempis idézett mondatait olvastam.
