Napi ráhangoló: Cölibátus – lemondás vagy teljesség?
Évközi 24. hét, kedd
„A püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie.”
Újra és újra hallani az igényt, hogy a Katolikus Egyház törölje el a kötelező papi cölibátust. Akik ezt követelik, gyakran hivatkoznak a mai Szentleckében is hallottakra, illetve a keleti egyházak erre alapozódó gyakorlatára. Néhány dolgot azonban érdemes tisztáznunk. Az egyszer nősültség feltétele soha nem jelentette azt, hogy a papok nősültek. Ez sem a keleti, sem nyugati kereszténységben nem volt gyakorlat, hanem csak az, hogy nős férfiakat pappá szenteltek, azonban már igen korai időkből kimutatható, hogy az új püspök vagy pap a szentelés után abbahagyta a házaséletet, és felesége özvegyi fátyolt öltött, illetve kolostorba vonult. (A keleti egyházaknak is az a gyakorlata, hogy püspökké csak nőtlen férfiakat szentelnek, holott Szent Pál leveléből közvetlenül ez sem következik!)
A másik: senkinek nincs joga elvitatni az Egyháztól azt a jogot, hogy eleve a szüzességet vállaló férfiak közül válassza ki papjait, úgy ítélve meg, hogy a cölibátus hozzátartozik a Krisztus-misztérium teljességének megjelenítéséhez. Ez nem a házasság és a házasélet leértékelése, hiszen a szexuális önmegtartóztatás és a házasság mélységesen összetartozik: a keresztény házasságra is szüzességgel kell készülni, nemcsak a cölibátusra, és a papi nőtlenség sem egyenlő az agglegénységgel, hanem Krisztussal eljegyzett, lelki atyaságot vállaló életforma. Katolikus hívőként tehát nem azok számát kellene gyarapítanunk, akik kritizálják a római rítusú papok életét s vitatják a papi cölibátus „korszerűségét”, hanem sokkal inkább azon kellene fáradoznunk, hogy hogyan segíthetünk papjainknak Krisztusért és az Egyházért vállalt életállapotukban örömmel kitartani.
Imádság
Urunk Jézus, add, kérünk, kegyelmedet, hogy papjaink első szeretetükben megújulva mindhalálig hűségesen ragaszkodjanak Hozzád, mi pedig szavunkkal és életünkkel támogassuk őket szolgálatukban, elősegítve a papi élet tisztaságát.
A Napi ráhangoló hajlanban érkezik. Ha feliratkozol e-mail listánkra, akkor a postaládádban fogod találni az aznapi részt. Ne hagyd, hogy a közösségi média algoritmusaitól függjön, hogy megkapod-e az aktuális napi részt.
Először a Szent Keresztről szeretnék írni.Arról a keresztről amit Jézus értünk emberekért hordozott és még mindig hordoz az Oltáriszentségben,amiben közöttünk maradt,vállalva annak minden szenvedését,megaláztatasát.vállalta mert szeretett,és ma is végtelenül szeret,szeret minden embert és az Atya Szent szivebe akar mindenkit a saját szivében odavinni.
A Szentlélek szeretetével egybeölelni és a Szentháromság életében belemeriteni.MINDEN EMBERT hogy sebeit amit a vilagban szerzett szeretettel begyógyitsa és Szent békéjével betöltse. Az Ö vállalt keresztje a teljes kereszt nemcsak felfelé az Atya felé Örök vallomás,hanem felénk is emberek felé beáll a mi keresztjeink alá is.és ugyanezt várja tőlünk is, Fölfelé szerető vágyódó szivet és vízszintesen az emberek üdvözítésére irányuló szeretö kereszthordozást szeretve szenvedést vállalva ertük Jézussal vinni a keresztet. Ez az amit mi emberek sajnos sokszor megspórolunk és oldalra nézés helyett gyakran csak felfelé nézünk.pedig a keresztnek két szára van ezt egyensúlyba hozni nem egyszerű.mert az ember ezt csak Jézus szemével látva, nézve tudja valóra váltani,ehhez krisztusi szeretet kell aki mindenkit átölel és hordozza mindenki keresztjét. Ezt csak vele benne tudjuk valóra váltani,különben elveszünk elkallódunk a saját keresztünk súlya alatt.
A másik a papi cölibátus kérdése,Ez Szent hagyomány és egyben olyan lépés amit azoknak az embereknek akik odaadták életüket Krisztusnak meg kell tenni,Istent az Ő választott “szolgálóinak”teljesen átadott szívvel kell megtenni.a család Szent de Szent a szolgálat is amit nem lehet megosztott szívvel csak Istennek teljesen átaddott szívvel tenni.
INRI,
a cölibátus jó. Elöször is azért, mert létezik annyi férfi katolikus hivö, aki tud-akar-és képes is boldogan élni akkor is, ha elsö helyen áll életében a Jóteremtö meletti egyedüli igazodás, ha ezt önként és örömmel vállalja. Ugyankkor aki pap azt csak akkor lehet bevetni az egyház sokszor üldözött munkaterületein, ha csakis magáért felelös Isten elött. Ha egy férfinak fele-sége/fele-része meg gyerekei vannak akkor elsö kell legyen neki az azokról való gondoskodás és az ö boldogságuk, nekik való otthonteremtés, alapvetö életvitelük sikeres munka-bérböl való finanszirozása, gyerekeik iskolaztatása a tizparancsolat szerinti életre való nevelésük. Ez csak egy húron pendülö férj és feleség szabad elkötelezödésének lehet a gyümölcse. Aki viszont egyedül dönthet saját sorsáról sokkal szabadabban veti bele magát a hit hirdetésébe/hivatásába, mivel csak annak él. Ez nem feltétlen mindnekinek csak egy plusz megterhelés. Akinek az, az ne menjen papnak. Sok kiváló cöliba´tusban élö papot ismerek.
Pár nevet felsorolnék:
Frakas István SchP, Butsy Lajos, Branko Kornfeind, Clemens Abrahamowicz, Huszti Zoltán, Varga János stb…
Minden müvészeti összejövetelt, ünnepet, kikapcsolódást, vagy vallási-közösségteremtést vezetö személynek jól felkészültnek, erösnek, biztosnak kell lennie a dolgában, hogy az a közösséget és annak tagjait egyenként is boldogitsa…Mindenki csak abból adhat amije van. Hiába igér füt-fát az aki maga sem hiszi-éli-meg azt amit hirdet. A református apámtól hallottam: „Szinte teljesen mindegy, hogy az apa miket beszél (a bünön kívül) a fiai le fogják utánozni azt amiket tett/tesz/tenni-fog.“ A kivétel erösiti a szabályt.
Minden ember boldog akar lenni és ez igy van jól. Ez a Jóteremtö Isten szándéka a képmására teremtett emberrel. Ez azonban nem jópofaságról, könnyü lezser kicsapongásról, érzelmi/hangulati elemek hajszolásából áll. Mert azok tévutakra visznek. Rossz irányba, szomorúságba a kezdeti “feldobott hangulatok” után a zsákutcába.
Ma a TEDI-boltba láttam egy szakállas 40 körüli férfit a 30-as molett nejével az egyik sarokban olyan ferdén, bambán vigyorogva menni. Amikor is a férfi lassan legördült a földre és akadozva mondta: de´joisvót az a kábító. A párja kedevessen szintén akadazó hangon mondta neki: namán felhúzlak-vonoatván a karját, de az öt is lerántotta a földre. Ott “bolodgan” vigyorogtak. Kejjmánfel te mátyáslustája! Susrorogtak egymásnak. Szoltam az üzletvezetönek. …Az azt mondta, hogy megkeresi öket és kitessékeli…na azok a saját lábukon csak majd holnap mennek tovább- gondoltam. Kimentem a boltból. Negyedóra mulva jött is a menetö- mert kihivták rájuk, mivel nem tudtak maguk távozni…Ez lenne a boldogság? A kabito-liberalizáció? Soha többé fix munkára nem alkalamasság? – mert ezt sehol sem türik a munkahelyen-, hogy jövök ha majd tudok! Erre nem lehet semmilyen boldogitó életet alapozni…Kinek az érdeke ez pl. Hollandiaában, Spanyolországban és ujabban Németben is, hogy ezt forszirozzák…Boldogságforrásként kormányszinten is? Még magyarországon is a föplogi Budapesten nemrég mondotta volt: Elfogadjuk hogy ez a drogfogyasztás létezik. A fövárosi föplgármester jelenleg nem a drogok elleni küzdelmet helyezi előtérbe, hanem olyan intézkedéseket hoz, mint a drog-tűosztás, drog-fogyasztói szobák kialakítása, a kábitoszer használat támogatása.
A boldogság egészen más. Ezt A Jóteremtö mércéje/tizparancsaolat szerint lehet egyedül megtudni. Csakis józanul, drogok és alkoholmentesen. Ehez a felelös boldog élethez elsösorban a boldog szülök tudják a gyerekeiket eljuttani, akik pedig a jópapok közösségeiben ünneplik a szentmisét…
Elöször is a papnak tízszer ügyesebbnek erösebbnek kell lennie a hétköznapi halandó híveknél…mivel ö az aki „Itt megmondja“…mindenkinek akit az érdekel, hogy mit es hogyan ünneplünk a Jóteremtö templomában a szentmisén. Méghozzá a Római Pápa egyházának elöirásai szerint. Meg azt is, hogy miért? Mert nincs más boldogito út csakis az Isten utja.
A másik nyomos érv a cölibátus mellett, hogy a nös ember aki nem nyert a lottón/nem örökölt vagyont/földbirtokot/vagy nem sikeres vállakozó, nem tudna családot eltartani úgy papi jövedelemböl, hogy meglegyen a betevö falatjuk, iskolájuk, és pihenésük is anélkül, hogy ne dolgozna sikeresen hétköznapi 10-12 órát + az ingázás napi több órában. Hogyan tudna akkor még kedvesen rendszeresen (sokszor éjjel-nappal) misszionálni/egyházközséget hétköznap is irodát-vezetni, hittanorát tartani, jegyesoktatást, baba-mama hittant, börtönpasztorációt, ificsoportokat vezetni, temetni, esketni, szombat-vasárnapi vasárnapi szolgálatban szentmiséket ünnepelni (többnyire sok filiában) is?
Aki hétközben igencsak leterhelt munkát végez azt a neje nem is engedi még hétvegén is mindigfeszt csak dolgozni/szervezni/közösségetvezetni.
Osli mosolygos madonna könyörögj érettünk.