Misszionárius fogadó központokra lenne szükség a nyugati országokban
A Vatikán Evangelizációs Dikasztériumának egyik vezetője annak a helyzetnek a szokatlan furcsaságaira, akár nehézségeire hívta fel a figyelmet, hogy immár nem a fejlett Nyugatról mennek misszionáriusok a globális Dél kontinenseire, hanem éppen onnan érkeznek a szekularizált Európába katolikus papok, szerzetesek és más segítők.
Megfigyelhető, hogy a Nyugat egyházmegyéiben folyamatosan növekszik a nem Európából származó papok, szerzetesek és világi segítők száma. Ezzel párhuzamosan azonban növekszik az igény is az olyan erőforrásokra, amelyek segítenek nekik alkalmazkodni a helyi kultúrákhoz.
Ez a véleménye Fortunatus Nwachukwu érseknek, a Vatikán Evangelizációs Dikasztériumának első evangelizációért és új részegyházakért felelős osztálya titkárának, aki egy, augusztus elején tartott beszédében azt javasolta, hogy hozzanak létre „misszionárius fogadó központokat” a nyugati országokba érkező külföldi papok számára, ahol „az Afrikából és más fiatalabb egyházakból érkező papok megtanulhatják a nyelvet, a kultúrát, megismerhetik az érzékeny pontokat és a fogadó egyházmegyék pasztorális elvárásait”.
A The Pillarnak adott interjújában a nigériai születésű diplomata érsek, több ország korábbi apostoli nunciusa, aki a Szentszék állandó megfigyelőjeként is dolgozott az ENSZ-nél, a nyugati misszionáriusok örökségéről, a nem európai misszionáriusok előtt a szekularizált Nyugaton felmerülő tágabb kihívásokról, valamint az Evangelizációs Dikasztérium prioritásairól beszélt.
Az első, ismeretlen vidékekre induló misszionáriusok idején még nem léteztek a mai közlekedési és kommunikációs eszközök. Külföldi misszionáriusnak lenni kicsit olyan volt, mint meghalni. Kevéssé volt valószínű, hogy egy misszionárius valaha is visszatér. Így könnyekkel a szemükben indultak el, de nem mentek üres kézzel. Magukkal vitték az evangélium magvát, hogy elvessék.
Ma az egyházban több figyelmet kellene szentelnünk a misszionáriusok áldozatára, amelyről néha szinte el is feledkezünk. Ezek az emberek feláldozták korábbi otthoni kényelmüket, életük legszebb éveit, néha életüket is, hogy misszionáriusok legyenek pusztán azért, mert mély hitük volt és szerették embertársaikat. Nekik köszönhető, hogy ma virágzanak az afrikai, ázsiai, karibi, óceániai, sőt latin-amerikai fiatal egyházak – mondta az érsek.
„Megpróbálom elképzelni, mit mondanának ma azok a misszionáriusok, akik Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és Óceániában áldozták fel az életüket, ha még élnének, és látnák, hogy ennyi fiatal pap, nővér és keresztény jön ezekből a fiatal egyházakból tanulni vagy segíteni a Nyugatnak. Ugrálnának örömükben, és hálát adnának Istennek áldozatuk gyümölcséért. A Nyugatnak üdvözölnie kellene az általuk hozott áldozatok gyümölcsét. De ez egy olyan pillanatban történik, amikor a keresztények száma és a hivatások száma csökken a Nyugaton. Most a fiatal egyházak tagjai ismerős területekre jönnek. De nem szabad megengednünk, hogy elkövessék azokat a hibákat, amelyeket a misszionáriusok jóhiszeműen követtek el. Ezért kell felkészítenünk őket, mielőtt Nyugatra jönnek.”
Hogyan lehet ezt megtenni? – tette fel a kérdést. Az alkalmazkodáshoz, a beilleszkedéshez nem elég elvégezni a tanulmányokat, és azonnal elkezdeni a működést egy plébánián. Minden helyi kultúrának megvannak a maga érzékenységei, tabui. Afrikában például normális, hogy mindenkit megölelnek, Európában viszont, ha megölelünk valakit, akit nem ismerünk, az úgy érzi, hogy megsértjük a személyes terét. Az Európába kerülő papokat szisztematikusan, legalább hat hónapon keresztül, a gyakorlatban, egy helyi klerikus segítségével fel kell készíteni arra, hogy alkalmazkodjanak a nyelvhez, az ételekhez és a tágabb kultúrához, hogy jól be tudjanak illeszkedni. Így jelentősen csökken annak az esélye, hogy a pap vagy a hívek számára kényelmetlen helyzetek alakuljanak ki.
Az érsek által elképzelt képzési központokat regionális szinten lehetne megszervezni, több egyházmegye összefogásával. Egyben azt is megemlítette, hogy el kell vetni azt az elképzelést, hogy a globális Dél országaiból érkező misszionárius papok jelentik a megoldást a nyugati hivatások hiányára. Továbbá meg kell változtatni a nyugati emberek mentalitását is, akik úgy gondolnak az ezekből az országokból érkező misszionáriusokra, mint akik csak a jobb életért, a több pénzért érkeznek Európába, és akikkel szemben néha előítéletesség és diszkrimináció is tapasztalható.
A nyugati egyház „fatörzsének” nem szabad kiszáradnia és elhalnia. Életben tartásához segíthetnek az „új hajtások”. A nyugati egyháznak az örömteli mentalitást, az evangélium örömét kellene újratanulnia az afrikai és a többi egyháztól, hogy ne korlátozódjon a rutinszerűen végzett liturgiára, hanem valóban megélje a hit kirobbanó örömét.
Összefoglaló: Solymosi Judit
