„Kövess engem!” – 30. Medjugorje-i Mladifest
„GOSPA MAJKA MOJA, KRALICA MIRA,
GOSPA MAJKA MOJA, KRALICA MIRA,
GOSPA MAJKA MOJA, GOSPA MAJKA MOJA TI,
GOSPA MAJKA MOJA, GOSPA MAJKA MOJA TI.”
SZŰZANYÁM, TE VAGY A BÉKE KIRÁLYNŐJE!
„Kövess engem!” mottóval tartották augusztus 1-6 között Medjugorje-ban a 30. Mladifest ifjúsági fesztivált. Számomra ez a hét nagyon meghatározó volt, lelkiekben gazdagodtam.
Útközben két napra megálltunk a horvát tengerparton. A vízparton ülve néhány kis kavicsot vettem a tenyerembe, és figyeltem, ahogy a víz lemossa őket. Csodáltam a kavicsokat, hogy mennyire rábízzák magukat a vízre, nem kapaszkodnak a tenyeremhez görcsösen, hanem engedik, hogy a víz oda sodorja őket, ahová szeretné. Ezen merengve felismertem azt, hogy nekem is hasonlóképpen kell bíznom Istenben, hiszen Ő mindig tudja, hogy mi a legjobb számomra, engednem kell, hogy arra irányítsa lépteimet, amerre akarja. Nem ragaszkodhatom görcsösen ahhoz, amit már megszoktam, mert Isten valami sokkal jobbat tartogat számomra.
A Medjugorje-ban töltött napok olyan hatással voltak rám, melyet megfogalmazni is nehéz. A szentolvasó imádkozásától kicsit tartottam, mivel ennek nem hallottuk fordítását. Sokan, sok nyelven együtt imádkoztuk, és nem tudtam, hogyan fogja tudni mindegyikünk a saját nyelvén végezni, hogyan nem fogunk belezavarodni, hogyan nem fognak elkalandozni közben gondolataink. Isten azonban megadta nekem a kegyelmet, hogy eddig még soha meg nem tapasztalt összeszedettséggel tudtam imádkozni a rózsafüzért, és a legkevésbé sem zavart az, hogy mellettem egy számomra ismeretlen nyelven mondják. Úgy éreztem, ebben az imában valóban benne vagyok, nem csupán, mint a gép morzsolom a szemeket.
A hét folyamán nem sokat aludtunk, a programok után még a templomtéren illetve a szálláshelyen dicsőítettük énekszóval és gitárkísérettel az Istent. Ennek ellenére nem éreztem magam fáradtnak, és jó érzéssel töltött el, hogy szinte a teljes csoport vállalta a hajnali három órai indulást a Kereszthegyre (Križevác), melyre felfelé menet lámpákkal világítottunk egymásnak és saját magunknak. A velünk zarándokoló Laci atya keresztúti elmélkedését hallgatva könny szökött a szemembe, ugyanis megértettem, hogy mindannyian Cirenei Simonok vagyunk, akik segítünk, de segítségre is szorulunk. A sok éven át Medjugorje-ban szolgáló Slavko atya halálának helyszínére érve fülembe nyilallt az Ázsiából zarándokként érkező fiatalok siratóéneke, szívszorító érzés volt hallani őket, amint egymás nyakába borulva halottaikat siratják. A hegytetőn található óriási fehér kereszthez érve megcsodáltuk a napfelkeltét, mely számomra egy jel volt. Jele annak, hogy bármilyen sötét az éjszaka, Isten minden nap megadja a világosságot, fényt áraszt a világra. A hegyről lefelé jövet rendkívüli hála töltött el, mert megtapasztaltam, hogy számíthatok azokra, akik velem zarándokoltak, akikkel egy csoportban vagyok, hiszen segítettek és támogattak, hogy tériszonyomat leküzdve lejöjjek a hegyről.
A Jelenések hegyére (Podbrdo) felfelé menet a különböző nyelveken végzett szentolvasókat hallva nagy meglepetés volt számomra, hogy a tömeg milyen csendben imádkozik a hegy tetején a Szűzanya szobra mellett. Ott megéreztem valamit az Isten csöndjéből, és az evangéliumi leírás alapján ilyennek képzelem el a Tábor hegy békés nyugalmát is. A sziklákon térden állva imádkoztunk, és egyikünk sem érezte, hogy fájna a térde vagy megsebezné a szikla. Az egyik délutáni jelenés alatt az addigi teljes szélcsendben lágy szellő simogatta meg vállam, melyet a Szűzanya szelíd öleléseként éltem át. Úgy éreztem, hogy könnyed szellő alakjában ő öleli keblére gyermekeit.
A dicsőítések hangulata magával ragadó volt. A templomtéren több mint 50 ezer fiatal táncolva és énekelve magasztalta az Istent. A tér visszhangzott az Ave Maria énektől, és úgy éreztem, hogy a mennyei karokkal együtt köszöntjük a Szűzanyát. Megértettem, hogy Medjugorje az a hely, ahol a föld és a menny eggyé válnak. Bár lengtek a különféle zászlók, ugyanis körülbelül 80 országból érkeztek fiatalok, mégis az egységet éreztem, ott akkor testvérként tekintettem mindenkire.
Az Áldó Krisztus szoborhoz több órán keresztül álltam sorba, hogy kiskendőmmel letörölhessem térdéről a könnyeket. Bár kissé zavart a hosszú sor, ugyanis sajnos a szentmise alatt is sorban álltam, de mégis töretlen volt a lelkesedésem. Csak egy cél lebegetett a szemem előtt: hogy a könnyeit törölhessem Krisztusnak.
Slavko atya sírjánál és a Szűzanya szobránál elhelyeztem leveleimet, bízva abban, hogy kéréseim és imáim az ő közbejárásuk által meghallgatásra találnak.
A hét folyamán a leginkább szívhez szólóak számomra a szentségimádások voltak. Legnagyobb hatással az volt rám, mikor egymás gyertyáit meggyújtva adtuk át egymásnak a fényt és a lángot. Szemmel érzékelve láttam azt, hogyan kell világítunk a sötétben, és hogyan kell lángot gyújtanunk az emberi szívekben. Egynek lenni a sok apró kis gyertyaláng közül a saját helyemen – ez a küldetésem, ugyanis mindannyian „gyöngyszemek vagyunk Isten kezében.”
Medjugorje-ban nem csak azt éreztem meg, hogy a menny és a föld eggyé váltak. Bár hatalmas volt a tömeg, mégis rendkívül nyugodt és csendes a hely. Itt az ember kilép a hétköznapok forgatagából, és arra fordítja tekintetét, ami igazán fontos és lényeges: az ISTENre.
