Miért kockáztatják egyes emberek az életüket másokért? – a tudomány válaszol

Amikor egy idegen berohant a száguldó autók közé, hogy egy tinédzser lányt megmentsen, nem torpant meg a kockázatot mérlegelni – és lehet, hogy ez a lényeg.

A tinédzser lány, Abigail Marsh egy autópályán vezette kocsiját, amikor egy kutya átrohant előtte. Félrerántotta a kormányt, hogy kikerülje, mire autója megpördült, és átsodródott a szembejövő forgalomba. A motor lefulladt. A kocsi megállt a legbelső sávban. Abban a pillanatban Abigail biztos volt benne, hogy meg fog halni.

Akkor feltűnt egy idegen az ablaknál.

„»Látom, jól jönne egy kis segítség«” – mondta. „Hihetetlen meleg, megnyugtató hangját soha nem felejtem el” – mesélte Abigail később a BBC-nek. Az idegen bemászott a vezetőülésbe, biztonságos helyre kormányozta az autót, ellenőrizte, hogy a lány jól van-e – majd eltűnt. „Nem is kérdeztem meg a nevét” – mondta Abigail Marsh. „Nem is köszöntem meg neki.”

Ez a pár pillanatnyi névtelen segítség meghatározta a lány további életét. Ma Abigail Marsh a pszichológia és idegtudomány professzora a Georgetown Egyetemen, ahol az altruizmust (önzetlenségre, emberszeretetre valló cselekvés, magatartás, megnyilvánulás – ford. megj.) tanulmányozza – különösen olyan emberek eseteit, akik saját életüket kockáztatva idegeneknek segítenek anélkül, hogy azért elismerést vagy jutalmat várnának.

Évekig tartó kutatásai során egy egyszerű kérdést tett fel ezeknek az embereknek: miért?

Hősnek érzik magukat?

Kérdésére ritkán kap hangzatos választ. Sok altruistának nehezére is esik a magyarázkodás. Azt mondják, a segítségnyújtás magától értetődő volt. „Az az ember meghalt volna, én meg éreztem, hogy tudok rajta segíteni, hát megtettem” – általában ez a válasz. Csak a cselekvésről beszélnek, szóba se jön, hogy hősnek éreznék magukat.

Marsh professzorasszony kutatásaiból az tűnik ki, hogy az altruista emberek az átlagnál hajlamosabbak mások szorult helyzetét érzékelni. Gyorsabban veszik észre a félelmet. De a szerző elővigyázatosan hangsúlyozza, hogy emiatt nem kell az altruistákat erkölcsileg magasabb rendű embereknek tekinteni. Úgy véli, az altruizmus tanulható. Gyakorlás által erősödik, akár fizikai képességeink. Szívességek apró cselekedeteivel edzhetjük figyelmünket, hogy észrevegyük a körülöttünk lévők gondjait. Idővel a mások szükségleteire való reagálást már nem is annyira tudatos választásnak érezzük, inkább reflexszerűen cselekszünk.

Ez a megközelítés könnyen összeegyeztethető egy korábbi erkölcsi bölcsességgel, amelyet az Egyház régóta vall: az erény létezik, mielőtt próbára tennék. A bátorságot nem a válságos pillanatban húzzuk elő valahonnan, hanem korábban már kialakított szokásainkra támaszkodunk. Hétköznapi pillanatokban gyakorolt szeretetünk szabja meg, hogy hogyan reagálunk, amikor hirtelen megnő a tét.

Ez segít megmagyarázni, miért rohannak egyes emberek a veszély felé anélkül, hogy megállnának és felmérnék a kockázatot.

Ez segít megmagyarázni a Nyugat-Ausztrália partjainál történt esetet is, amelyről nemrégiben olvashattunk.

Amikor a 13 éves Austin Appelbee-t és családját elsodorta a tenger, a fiú négy kilométert úszott a nyílt vízen, hogy segítséget kérjen, azt sem tudva, hogy édesanyja és testvérei élnek-e még. Úszás közben veszélyes döntést hozott: levette mentőmellényét, hogy gyorsabban haladjon. Órákon át az ima, a keresztény énekek adtak erőt neki, meg az, amit ő „boldog gondolatoknak” nevezett – a családhoz, a barátokhoz, sőt még a Thomas, a gőzmozdony sorozathoz fűződő emlékei.

„Nem hiszem, hogy én voltam, aki megcsinálta” – mondta később Austin. „Isten volt az, egész idő alatt.”

Marsh professzorasszony kutatásainak fényében Austin bátorsága nem annyira tűnik váratlan csodának, inkább egy cselekvésre tréningezett szív reakciójának. Nem gondolt ő arra, hogy hős legyen. Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy ne tegyen semmit. Csak a többiekre gondolt. Az adott pillanatban a hit adott erőt neki, de az önfeláldozásra való hajlam már ott volt benne.

A rendkívüli bátorság sok cselekedete mögött ez lehet a csendes igazság. Az emberek, akik vállalják a veszélyt, nem feltétlenül bátrabbak nálunk. De sokat gyakorolták a helyzetfelismerést. Gyakorolták a reagálást. Gyakorolták a nagylelkűséget, amikor nem volt nagy a kockázat.

És amikor eljön a pillanat – akár autópályán, akár nyílt tengeren –, akkor cselekszenek.

Nem azért, mert ők rendkívüli emberek, hanem azért, mert ösztöneiket már átformálta a szeretet.

Kiegészítés: Michael McVeigh cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy a 13 éves gyermek életmentő tettének spirituális elemeit az eseményről egyébként gazdagon beszámoló ausztrál közmédia és kereskedelmi média lényegében egyetlen kivétellel teljesen elhallgatta. „Úgy tűnik” – írja –, hogy az ausztrálokat sajnálatos módon megfosztották attól a lehetőségtől, hogy elgondolkodjanak azon, milyen szerepet játszhat a hit abban, hogy az embereket válságos helyzetekben segítse.” (A szerk.)

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Aleteia