Miért fontos a nők lektorrá és akolitussá avatása?

Ha figyeljük az egyházban zajló folyamatokat, akkor igazából nem meglepő Ferenc pápa január 10-én kelt apostoli levelével járó változás, szinte várható volt. Már 1972-ben is, amikor bevezették a lektori és akolitusi szolgálatokat, mint önálló és világi szolgálatokat, már akkor is sokan szerették volna, hogy e szolgálatot felvevők köre ne legyen csak a férfiakra korlátozva. Azóta sok minden történt e szolgálatok teológiai értelmezése és a gyakorlat terén is.

1973-ban létrehozza az Egyház az „Eukarisztia rendkívüli kiszolgáltatója” megnevezésű szolgálatot, amit már nők is gyakorolhatnak. 1994-ben megengedik hivatalosan is a nők oltár körüli szolgálatát (ministrálás, felolvasás, akolitusi feladatok). Sok helyen kaptak már nők is áldoztatási engedélyt. Egyre több klerikus és világiak kérték, sürgették a nők aktívabb bevonását az Egyház életébe. E két szolgálatot szabályozó dokumentum óta eltelt ötven évben sokat változott a nők szerepéhez, feladataihoz való viszonyulás a világban. A szolgálatok teológiai alapjait is sokkal világosabban látja ma az Egyház. Ezért a Szentatya elérkezettnek látta az időt, hogy e szolgálatok terén is tovább lépjünk.

Elméleti/teológiai alapok

Az Egyház határozott álláspontja szerint e két szolgálat „világi” szolgálat, vagyis gyökere nem a szentségi papság, nem a szentségi papsághoz tartozó sajátos karizmáknak, küldetésnek a része. A lektori és akolitusi szolgálat a keresztségben kapott királyi papságból fakadó sajátos szolgálat. A keresztségben a nők és férfiak EGYFORMÁN részesülnek. E két szolgálatot pedig az Egyház hozta létre. Kezdetben is világiak önálló szolgálata volt, aztán az Egyház úgy döntött, hogy a papságra készülők szolgálata legyen. Ma újra önálló és világi szolgálatként kezeli a lektorátust és akolitátust, a szentségi papság szolgálatának segítésére, az Egyház missziós, evangelizációs, Igét hirdető küldetésének támogatására.

Gyakorlati/pasztorális okok

A világegyház gyakorlatában eddig is sokan végeztek (férfiak és nők) lektori és akolitusi feladatokat külön megbízás alapján, anélkül, hogy lektorrá vagy akolitussá avatták volna őket. A Szentatya e döntésével csak ezt a gyakorlatot hagyja jóvá és akarja megerősíteni, intézményesíteni, nem valami új dolgot talált ki.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Megfogalmazódhat bennünk a kérdés: Minek intézményesíteni? Miért fontos ez? Azért, mert az avatással az egyház hivatalosan is elismerni az avatandó személynek adott karizmát és isteni küldetést, elismeri, hogy szükség van erre a szolgálatra, és áldását adja, az Egyház szervezett, hivatalos életébe beépíti ezt a szolgálatot, küldetést adva konkrét személyeknek.

Záró megjegyzések

Aki az Egyház kétezer éves történetét ismeri, az jól tudja, hogy mindig is hozott létre, alakított át vagy szüntetett meg szolgálatokat az Egyház – aszerint, hogy épp mire volt szükség, épp milyen világban élte napjait Isten Népe. A „hivatalos” szolgálatok mindig az egyház válaszai a világban élve a konkrét helyzetekre, szükségletekre, igényekre. Az Egyház csak ezt a gyakorlatát folytatja a Szentatya mostani döntésével is. Ebben semmi új nincs.

Ez a dekrétum nem kötelezi a püspököket egyetlen nő felavatására sem. Ahol a püspökök úgy látják, hogy szükséges és a helyi közösségeknek is igénye, ott lehetőséget kaptak nők lektorrá és akolitussá avatására. De erre nem kényszeríti őket a Szentatya. 1972 óta lehetőség van lektor avatására, de tudtommal például egyházmegyénkben (szerk.: Gyulafehérvári Főegyházmegye) még férfit sem avattak egyet sem lektorrá (és nem azért, mert az érsek úr nem akarta, vagy a Szentszék tiltotta volna).

Adja a Jóisten, hogy a Szentatya e döntése nyomán is csak még inkább építhessük az Egyházat, Krisztus Testét, és még hatékonyabban teljesíthessük küldetésünket, hirdetve az evangéliumot és építve Isten Országát.