Mi a hivatás?

Mgr Jean-Marc Aveline, Marseille érseke abban segít nekünk, hogy jobban megértsük a hivatás szó jelentését a Szentírásban és az Egyház hagyományában.

A francia «hivatás» szó a latin vocatio (hívás) szóból ered, amely viszont a hívni jelentésű vocare igéből származik. A kifejezés eredetileg keresztény jelentéssel bírt. Csak másodsorban kapott világi jelentést, manapság nagyon divatos kifejezéssé lett (beszélhetünk például orvosi vagy tanári «hivatásról» vagy humanitárius elkötelezettségről, stb.).

A «hivatás» terminusnak nincs közvetlen megfelelője a Bibliában, de sok más olyan szó van, amely Isten hívását fejezi ki mind az Ó-, mind az Újszövetségben, legyen szó akár közösségi, akár személyes meghívásról. Ne felejtsük, hogy a bibliai szövegben a kiválasztás, szövetség és elhívás között mindig szoros a kapcsolat. A meghívás, amit a «hivatás» szóval fejezünk ki, valakire utal, aki hív bennünket, és aki nem más, mint Isten maga. Ellentétben a bálványokkal, akiknek ugyan «van szájuk, de nem beszélnek» (Ps 115, 5 ; Bár 6, 7). Isten az igéjével hívja, szólítja meg az embert, szavakon és cselekedeteken keresztüli kinyilatkoztatott Igéjével.

A Bibliában Isten szava nemcsak embereknek címzett érthető üzenet; hanem egy dinamikus valóság, egy működő erő, feltáruló fény. Az Egyház hagyományában a «hit» teológiai fogalma az ember válaszát jelenti Isten «kinyilatkoztatására». E kinyilatkoztatás, amint azt a Biblia is elmondja, és ahogyan mi magunk is megtapasztaljuk, nagyon konkrét hívások révén valósul meg. Az első meghívott, Ábrahám után, aki válaszával «minden hívők atyja» lett (Róm 4, 11), azt is mondhatjuk, hogy egy «hivatás felismerése» teológiailag a hitvallás egy módozata.

Ahhoz, hogy megértsük, miként lehet válaszolni Isten hívására, el kell gondolkodnunk arról, hogyan lehetséges a hitbeli cselekedet, a hitvallás, vagyis hogyan lehet az Igét befogadni (Mk 4, 20), meghallgatni (Kol 1, 5), megőrizni (Lk 8, 15), és főleg tettekre váltani (Jak 1, 22). A századok folyamán a keresztény teológia hosszasan elmélkedett az Isten és az ember közötti párbeszéd felfoghatatlan valóságáról, a kinyilatkoztatás és a hit, az elhívó Isten kegyelme és az ember szabadsága közötti viszonyról. Mivel Isten az embert képére és hasonlatosságára alkotta (Ter 1, 27), Istentől kapta azt a képességet is, hogy szabadon válaszoljon erre a hívásra. Azáltal, hogy orrába lehelte az élet leheletét (Ter 2, 7), az embert Isten a beszélgetőtársává és barátjává is tette.

Ebben a párbeszédben mindig a kegyelem az első, ahogyan az Egyház hagyománya is tanítja nekünk. A kegyelem szentesít, megelőz, gyógyít, felemel, cselekszik és lehetővé teszi az emberi együttműködést a Szentlélek munkájával. A hosszú pelágiuszi hitvita végén, az orange-i zsinat 529-ben Arles-i Cézár püspök vezetésével elfogadta a következő kánont, kifejezve a kegyelem és a szabadság kapcsolatának dinamikus felfogását: «Isten nem olyanként szeret minket, amilyenné érdemeink tesznek, hanem olyanként, amilyenek kegyelme által leszünk” (12. sz. kánon). Az orange-i zsinat ezen kánonjának szellemében ne statikusan, hanem dinamikusan vegyük fontolóra a «hivatást», értelmezzük valóságként, amely a teljes életet igényli és egyesíti azt Isten erre vonatkozó tervével.

A hivatás olyasvalami, ami életünk során folyamatosan érlelődik, és amit csak életünk végén fogunk igazán megérteni, akkor, amikor egész életünket Isten jelenlétében fogjuk újraolvasni, és ő maga fogja elmagyarázni, amit nem értettünk meg útközben (vö. Jézus többször is mondta Péternek János evangéliumában: «később megérted», «később majd követsz engem» stb.). A hivatásom az az összefüggés, amit életem végén fogok megérteni, amikor tekintetemet az Atya tekintetébe helyezem.

«Neked is küldetésként kell felfognod életed egészét. […] Bárcsak fel tudnád ismerni, mi Jézus szava, mi az ő üzenete, amelyet a te életeddel akar elmondani a világnak! Engedd, hogy a Szentlélek átalakítson, megújítson, hogy mindez lehetővé váljon és küldetésed értelmet nyerjen! Az Úr fogja teljességre vinni küldetésedet, tévedéseid és tévutaid ellenére is. Ne hagyd el a szeretet útját, és maradj mindig nyitott az ő megtisztító és megvilágosító természetfölötti hatására.» (Ferenc pápa, Gaudete et exsultate, n° 23-24.)

Ahhoz, hogy fokozatosan felfedezzük hivatásunkat, több dolgot is figyelembe kell vennünk: először is, azokat a dolgokat, amelyeket nem mi választottunk, de amelyek részben felelősek azért, amivé váltunk, a amit olykor sorsnak nevezünk (születésünk, gyermekkori környezetünk, az életünket befolyásoló történelmi események stb.); aztán az észlelt hívásokat, érzékelt vonzalmakat, a szeretet belső impulzusait, amelyek valamilyen elköteleződésre késztetnek és cselekvésre ösztönöznek (egyikünk a szegényebbekre lesz figyelmes, másikunk a betegekre, a harmadik az igazságtalanságot szenvedőkre), Isten ígérete nevében, aki «reményteljes jövőt» szán népének (Jer 29, 11).

A sors fonalainak az Ígéret szálaival való összefűzése nap mint nap egy hivatás türelmes munkája, a kegyelem és a szabadság magával ragadó harmóniája. Ez az oka annak, hogy a hivatás egyfolytában alakul, születik bennünk. Szigorúan véve nincs úgy hivatásunk, mintha az valami statikus és egyszer s mindenkorra meghatározott dolog lenne. Nincs hivatásunk, de minden egyes nap válaszolunk egy hívásra, amelyet észleltünk, és amelyet konkrét valósággá alakítunk át egy olyan koherens választás révén, amit liturgikus módon ünnepélyesen is kifejezhetünk (házasság szentsége, ordináció, fogadalom, stb.), és amit életünk során a gyakorlatban többször is meg kell valósítanunk, meg kell élnünk. Nem sok «nagy döntést» hozunk az életben. De számos kis döntést a nagy döntéseink függvényében kell átgondolnunk. Készek kell legyünk arra, hogy kendőzetlenül válaszoljunk az életünk során felmerülő ezer kérdésre. Arról van tehát szó, hogy bátran és alázatosan válaszoljunk a hívásra, egyrészt anélkül, hogy megtagadnánk múltunkat azzal az ürüggyel, hogy már megtértünk, és hogy ami korábban volt, az már nem számít, másrészt anélkül, hogy a jövőnkön rágódnánk, mondván, hogy a léc túl magasan van, és inkább megelégszünk a középszerűséggel. Inkább arról van szó, hogy próbáljuk meg alázatosan összeszőni a sors szálait az Ígéret szálaival, és tanuljuk meg, hogy kell elérni a mindennapjainkkal az örökkévalóságot. «Istennek ezer éve van egy nap létrehozására, de nekem csak egy napom van, hogy tegyek az örökkévalóságért, és ez a mai nap!», mondta Christian de Chergé.

Mgr Jean-Marc Aveline marseille-i érsek

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: catholique.fr