13 -17. nap (kedd – vasárnap)
Érdekes dolog a háború … Ezekben a napokban nagyon sokat lehet tanulni, ha figyelmesen szemléljük az eseményeket, az embereket. Furcsa látni, hogy míg az ország egyik fele mindenét elveszítve menekül, keresi azt a helyet – bárhol a világon – ahol biztonságban tudhatja családját, addig mások azt lesik, hogyan gyarapíthatnák vagyonukat, hogyan használhatnák ki mások nyomorúságát. Elszomorító dolgok ezek, ugyanakkor mit tehetünk mi, kisemberek ez ellen? Újabb érzés, amivel meg kell birkózni, le kell valahogyan gyűrni: tehetetlenség.
Kárpátaljai magyarként szégyenkezve nézzük a híradásokban a helyi kisebbség képviselőit is, akik igencsak leleményesen már az első napoktól kezdve visszaéltek az anyaországi vendégszeretettel, segítőkészséggel és jóindulattal. A hozzám hasonlóan itthon maradt magyarokkal szeretnénk kikiabálni a világnak, hogy nem, mi nem vagyunk közvetlen életveszélyben, itt nincsenek rakétatámadások, bombázások, mi nem szeretnénk kihasználni magyar testvéreinket. Mi itt vagyunk, tesszük a dolgunkat, éljük az életünket, segítünk, ahol szükség van ránk.
Mariupol. 2022. március 9. Egy szülészeti és gyermekkórházat ér orosz rakétatámadás. Az egész világ felbolydul e hír hallatán. Aztán nem kell sokat várni és elindulnak a találgatások. Egyes hírportálok egyenesen azt állítják, hogy az egész csupán egy megrendezett fotózás volt. Kavarognak bennem az indulatok. Miért kell még egy ilyen szörnyűséges esemény hallatán is keresni a provokáció lehetőségét? Folyamatosan kapjuk a híreket a civilek meghiúsult evakuálásáról. Mariupolban már napok óta nincsen víz, áram, élelem… Nők és gyermekek óvóhelyeken tartózkodnak szünet nélkül. Mekkora rettegés uralkodhatott el rajtuk? Csendben reménykedünk, hogy nekünk nem kell átélni mindezt.
Kijevet is lassan, de biztosan körülveszi az orosz hadsereg. A civilek kimenekítése szinte már sehol sem zajlik zökkenőmentesen, szinte sehol sem biztonságos. Közben napról napra növekszik a hozzánk érkező menekültek száma is. A városok már megteltek, falvakban keresik a szállás lehetőségét. Megérkezésükkor legtöbben szótlanok, hosszan merednek maguk elé, talán próbálják eltemetni magukban a múltjukat és csendben gyászolni. Sokan az ideérkezők közül már egész hosszú távra terveznek. Miközben az Ukrajnát elhagyó kárpátaljai magyarok egy része jelzi, hogy nem kíván többé visszatérni. Vajon mit tartogat számunkra, akik maradtunk, a jövő?
Aztán szombaton mi is kapunk ízelítőt a háborúból. Kora reggel fél ötkor Kárpátalja több településén is megszólalnak a légvédelmi szirénák. Támadás nem éri a mi megyénket, de – amint hamarosan kiderül – a tőlünk 160 km-re található Ivano-Frankivszkot igen. Riadalom, pánikszerű félelem, aggódó üzenetek, telefonhívások. Pár napnyi viszonylagos nyugalom után újra cikázni kezdenek fejünkben a kérdések, melyeket két héttel ezelőtt feltettünk magunknak. Menjünk. De hová? Maradjunk. Megéri? Csak nézem a gyermekeimet. Próbálok beszélni velük az érzéseikről, a félelmeikről, kétségeikről. Most először február 24-e óta nem tudom előlük elrejteni a könnyeimet. A délelőtti órákban bemegyünk a közeli városba, találkozunk néhány baráttal, ismerőssel. A város központi játszótere gyerekzsivajtól hangos. Eddig soha nem volt ilyen mozgalmas és zajos a város, mindenhol sétáló nőket és gyermekeiket látni és hallani. Ukrán nők és gyermekek, akik oroszul beszélnek, mégis az oroszországi invázió elől menekültek a mi csendes és (most még) biztonságos Kárpátaljánkra.
Vasárnap reggelre aztán újabb rakétatámadásokról cikkeznek. Már Lemberget (Kárpátaljával szomszédos) is támadják. Egyenlőre „csak” katonai támaszpontot ér támadás. Akaratlanul is az a gondolat fordul meg a fejünkben, hogy Harkivban, Herszonban, Mariupolban is így kezdődött…
