Liguori Szent Alfonz: A Megváltó szolgálatában megélt kilenc évtized – Szentek élete

Liguori Szent Alfonz – püspök, rendalapító

* Marianella, Nápoly mellett, 1696. szeptember 27. +Pagani, Nápoly mellett, 1787. augusztus 1

Liguori Alfonz Mária régi, nemes nápolyi családból származott, nyolc testvér között ő volt a legidősebb, Nápolyban született 1696 szeptemberében.

Atyja ellentengernagyi rangban szolgált a királyi hajóhadnál, az ő kívánságára Alfonz jogot tanult. Még nem volt tizenhét éves, amikor tanulmányait kiváló eredménnyel bevégezve a polgári és egyházi jog doktora lett. Ügyvédként kezdett működni, és egymás után nyerte meg a rá bízott pereket.

Huszonhét évesen vállalta el a gravinai herceg milliós értékre menő perét a toszkánai nagyherceggel szemben – és ezt a pert elvesztette. Elhagyta a jogászi pályát, és elhatározta, hogy pap lesz. Világi pap lett. Teológiai tanulmányai végeztével felszentelték, és Nápolyban kezdett lelkipásztorkodni, nagyon modern módon. Belépett egy világi papokból álló missziós társulatba. E társulat szellemének megfelelően szorgalmazta a lelki- pásztorok mellett segítő hívek kiképzését. A hagyományos kereteken kívül is hitoktatásokat tartott a tudatlan népnek, és megszervezte a szegények és betegek gondozását. Prédikációiban nagyon világosan, tárgyilagosan és egyszerűen beszélt. Egyszerű és tárgyilagos tanításával vonzotta maga köré a férfiakat.

Súlyos beteg lett, és hosszabb időre fel kellett hagynia a munkával. Alfonz ekkor harminchat éves volt, és most következett élete második nagy fordulata. Lábadozásának idejét egy Scala nevű kis hegyi városban töltötte. Hosszas gondolkodás és imádság után ő, aki korábban a nagyváros lelkipásztora volt, úgy határozott, hogy szerzetet alapít, amelynek rendeltetése a vidék elhagyatott népének lelki gondozása lesz. Így alakult meg 1732-ben a Redemptoristák, a Megváltóról nevezett missziós papok társulata. Mint jogász megtalálta a formát, mellyel a nápolyi királyság területén megindíthatta az új társulatot. Akkor is, amikor a helyzet teljesen kilátástalan volt, mert két első társa cserbenhagyta, sőt a szószékről nyilvánosan gyaláztákm de ő hűséges maradt felismert küldetéséhez.

A Redemptoristák kongregációja 1749-ben nyerte el a pápai jóváhagyást. Hamarosan az Egyház legnagyobb újkori férfi szerzetévé fejlődött.

A nők számára Alfonz szemlélődő rendet alapított.

A Redemptoristák alapításának lebonyolítása jól tükrözi Alfonz cselekvésmódját: soha nem tervezett teljesen kidolgozott elképzelésekkel, hanem nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak megfelelően cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte. Így például amikor kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek gyakran teljesen műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy számtankönyvet és egy kis olasz nyelvtant, hogy a nyelvi alapismereteket is megszerezhessék.

A mezőkön és a szőlőhegyeken gyakran hallotta a dolgozó emberek énekét. Felfigyelt rá, hogy a nép mennyire szeret énekelni, s milyen szép dallamaik vannak, de mennyire silányak, olykor erkölcstelenek a szövegeik. Ezért szövegeket írt a népi dallamokhoz, sőt, maga is komponált dallamokat, melyeket a nép átvett! Így anélkül, hogy különösebb irodalmi törekvései lettek volna, helyet kapott az itáliai irodalomtörténetben mint népdalköltő, és dalai ma is élnek a nép ajkán.

A szükség tette Alfonzot moralistává is. Ezért nagy gondot fordított munkatársai teológiai, különösképpen pedig erkölcstani képzésére. Hozzáfogott egy erkölcstani tankönyv megírásához. Többéves munkával átdolgozta az egész erkölcstant. Munkájához nagy segítséget nyújtott jogi műveltsége, pontos fogalmazási készsége, továbbá az a sok tapasztalat, amelyre mint nagyvárosi lelkipásztor, népmisszionárius és lelkigyakorlat-vezető tett szert.

Már ügyvéd korában tagja volt a Mária-kongregációnak, és kedves volt számára az oratoriánus, illetve jezsuita lelkiség.

Alfonz központi gondolata az Isten megváltó szeretete iránti csodálattal teli hála. Nem véletlen, hogy alapítását is a Megváltóról nevezte el.

Alfonz – amellett, hogy kiadásra készítette elő tudományos és népszerűsítő munkáit és irányította az egyre nagyobb méreteket öltő szerzetet – arra is talált időt, hogy népmissziókat és lelkigyakorlatokat tartson. De tett egy fogadalmat, mely szerint soha, egyetlen órát sem enged üresen elfutni, hanem minden idejét Krisztus megváltói művének szolgálatába állítja.Végezetül még a püspökség terhe is a vállára nehezedett. Püspökségét tizenhárom évig viselte, s közben sokat betegeskedett. Hetvenkét éves volt, amikor a köszvény is gyötörni kezdte. Ennek következtében lett olyan, ahogy általában a művészek ábrázolják: vékony, kicsit meggörbült öregember. Betegágyát könyvekkel bástyázta körül, és az ágy végébe egy órát állíttatott, hogy az figyelmeztesse: életének minden percét Isten országa javára kell szentelnie. Többször kérte a püspökség alóli felmentését, de a pápa ezt válaszolta: „Boldog vagyok, ha Liguori püspök a betegágyból kormányozza egyházmegyéjét.” Csak hetvenkilenc évesen kapta meg az engedélyt, hogy elbúcsúzzon az egyházmegyétől, és visszatérjen redemptorista testvérei közé.

És ekkor még tizenkét év állt előtte! Ezeket az éveket Nápolytól délre, a Pagani melletti kolostorban töltötte, s az idő múlásával gyarapodó szenvedések egyre inkább megérlelték. Súlyos lelkiismereti kételyek is gyötörték olykor. Ilyen perceiben a környezet riadtan hallgatta az öregember nyöszörgő imádságát: „Istenem, ne taszíts el magadtól, hiszen a pokolban nem szerethetlek téged!”

Mások számára azonban mindvégig megmaradt a világosan látó, határozott, jó tanácsadónak. És hű maradt hozzá humora is, amely rá mindig jellemző volt. Akkor is, amikor a kolostori közösség lustálkodó hétalvói bírálták amiatt, hogy a munkától kimerült testvéreinek nyugalmat, böjtöt és gyógyteákat rendelt. Vagy amikor öreg, a plébánia ellátására már képtelen papokat, akik lemondani nem akartak, finoman úgy mozdított ki a helyükből, hogy kinevezte őket székesegyházi kanonoknak.

1787. augusztus 1-jén halt meg, kilencvenegy éves korában, rendtestvérei körében, Paganiban.

Azon a napon, amelyen Liguori kapitány elsőszülött fiát – hét másik neve mellett! – Alfonz Máriának megkeresztelték, épp látogatóba érkezett a házhoz Girolamo Szent Ferenc. A boldog szülők azonnal hozták az újszülöttet, hogy áldja meg. Ferenc karjába vette a gyermeket, megáldotta, és ezt mondta az ámuló szülőknek: „Ez a gyermek magas kort ér meg, igen öreg, több mint kilencvenesztendős lesz. Püspök lesz belőle, és nagy dolgokat visz majd végbe az Üdvözítőért! ” A prófécia egy csöppet sem nyerte meg az apa tetszését, aki jól fizető világi méltóságra szánta a fiát.

Miután a fiatal ügyvéd hétéves pályafutása alatt egyetlen pert sem veszített el, elvállalt egy birtokpert két herceg között, nagy önbizalommal indult a tárgyalásra. Amikor pedig a tárgyalás elkezdődött, a nagyherceg ügyvédje így szólt:

– Uram, a dolog egész másként áll, mint ahogy ön azt véli. Az akták között van egy bizonylat, amely az ön állításának ellenkezőjét bizonyítja.

– Mutassa azt a papírt! – mondta Alfonz. A másik ügyvéd átnyújtotta neki, és valóban a papíron ott állt egy mondat, mely szerint a vitatott birtok nem az új nápolyi, hanem a longobárd alkotmány hatáskörébe tartozik. Ezt bizony Liguori doktor elnézte! Később elmondta: „Százszor is átvizsgáltam minden iratot, de erre az egyetlen mondatra nem figyeltem.” Mikor tévedésére rájött, elfehéredett. Néhány pillanatig némán állt, majd elfogódottan, kissé reszkető hangon mondta:

– Uram, igaza van, tévedtem.

Elhagyta a bírósági termet, és soha többé nem tette be oda a lábát.

Ezután a kétségek időszaka következett. Hogyan folytassa tovább az életét? Gyakran imádkozott a tabernákulum előtt, és szinte naponta áldozott, de nem jött világosság. Ekkor belső indítást kapott arra, hogy keressen föl egy gyógyíthatatlan beteget és legyen a szolgálatára. Alighogy belépett a házba, titokzatos fény ragyogta körül. Úgy tűnt neki, hogy a ház forogni kezd körülötte, és a szívében megszólalt egy hang: „Hagyd el a világot, és add nekem magad!” Először azt hitte, képzelődik, de amikor elhagyta a házat, ugyanez megismétlődött. Ekkor a templomba sietett, és – mint annak idején Loyolai Szent Ignác leoldotta oldaláról a kardját és otthagyta Mária képe előtt az oltáron, annak jeléül, hogy búcsút mond a világnak.