Leó pápa katekézise: Krisztus a mindennapos szenvedés poklába is elhozza nekünk a fényt

Szeptember 24-én, szerdán délelőtt a pápa folytatta katekézisét Nagyszombatról, ezúttal arra mutatva rá, hogy Krisztus a legmélyebb sötétségbe is eljut hozzánk, a fájdalom, a magány, a bűn, az Istentől és a többi embertől való elszakadás pillanataiban; fölemel, visszahoz a fényre, új életet ad nekünk. Nem ítélkezik, hanem kézen fog, tanúskodik Isten gyöngéd szeretetéről és irgalmasságáról.

Az ősziesen borult időben, majd szemerkélő esőben a Szent Péter-téren mintegy harmincötezer zarándok gyűlt össze, hogy meghallgassa Leó pápa tanítását, részesüljön áldásából. Az audiencia elején negyedórán keresztül járt körbe a Szentatya pápamobilján az őt éljenző hívek sorai között, számos kisgyermeket fölemeltek hozzá, ő pedig megpuszilta, megáldotta őket.

Katekézisében folytatta a múlt héten megkezdett gondolatokat Nagyszombat misztériumáról. A húsvéti misztérium e napján minden mozdulatlannak és csöndesnek tűnik, mialatt azonban az üdvösség láthatatlan működése megy végbe: Krisztus leszáll a pokol birodalmába, hogy elvigye a feltámadás hírét mindazoknak, akik a halál sötétjében és árnyékában vannak. Ez az esemény, amelyet a liturgia és a hagyomány átörökített nekünk, Istennek az emberiség iránti szeretetéről való legmélyebb és legradikálisabb gesztusát jeleníti meg. Nem elég kimondani, vagy hinni, hogy Jézus értünk halt meg: föl kell ismernünk azt is, hogy szeretetének hűsége ott akart ránk találni, ahol mi magunk elvesztünk, ahová csak a fény ereje jut el, amely képes áthatolni a sötétség birodalmán.

Ezzel kapcsolatban Leó pápa emlékeztetett, hogy a pokol bibliai felfogásban nem csupán egy hely, mint inkább egy létállapot. Az az állapot, amikor meggyengül az élet, amikor a fájdalom, a magány, a bűn, az Istentől és a többi embertől való elszakadás uralkodik. Krisztus elér minket ebben a szakadékban is, áthatol a sötétség birodalmának kapuján. Belép, úgymond, magának a halálnak a házába, hogy kiürítse azt, hogy kiszabadítsa annak lakóit, egyesével kézen fogva őket. Ez annak az Istennek az alázatossága, aki nem torpan meg bűnünk láttán, aki nem ijed meg az ember végső visszautasítása előtt.

Péter apostol első levelében azt mondja, hogy Jézus, aki a Lélek szerint életre kelt, elment, hogy a börtönben lévő lelkeknek is hirdesse az üdvösséget (1Pt 3,19). Ez az egyik legmeghatóbb kép, amelyet nem a kanonizált evangéliumok dolgoztak ki, hanem egy apokrif szöveg, melyet Nikodémus evangéliumának hívnak. Ez a hagyomány úgy tartja, hogy Isten Fia belépett a legnagyobb sötétségbe, hogy elérje legutolsó testvéreit is és oda is elvigye világosságát. Ebben a gesztusban megtaláljuk a húsvéti örömhír minden erejét és gyöngédségét: sohasem a halálé az utolsó szó.

XIV. Leó pápa rámutatott, hogy Krisztusnak ez az alászállása nem csupán a múltra vonatkozik, hanem valamennyiünk életét érint. A pokol nemcsak a halottak állapota, hanem azoké is, akik a halált a rossz és a bűn miatt élik meg. Ez a magány, a szégyen, az elhagyatottság, a küszködés mindennapos pokla. Krisztus belép az összes ilyen sötét valóságba, hogy tanúskodjon nekünk az Atya szeretetéről. Nem azért, hogy ítélkezzen, hanem hogy megszabadítson. Nem azért, hogy hibáztasson, hanem hogy üdvözítsen. Feltűnés nélkül teszi ezt, lábujjhegyen, mint aki egy kórházi terembe lép be, hogy vigaszt és segítséget hozzon.

Leó pápa katekézisében az egyházatyák tanítására emlékeztetett, akik ezt gyönyörűen úgy írták le, mint találkozást Krisztus és Ádám között. Ez a találkozás jelképez minden lehetséges találkozást Isten és az ember között. Az Úr leszáll oda, ahol az ember félelmében elrejtőzött, nevén szólítja, kézen fogja, fölemeli, visszahozza a fényre. Ezt teljes hatalmában teszi, de egyben végtelenül gyöngéden, mint az apa gyermekével, aki attól fél, hogy már nem szeretik.

A feltámadás keleti ikonábrázolásában Krisztus úgy jelenik meg, hogy áttöri a pokol kapuját, kitárja karját, megragadja Ádám és Éva csuklóját. Nem csak önmagát menti meg, nem egyedül tér vissza az életbe, hanem magával hozza az egész emberiséget. Ez a Feltámadott valódi dicsősége – jelentette ki a pápa. A szeretet hatalma, annak az Istennek a szolidaritása, aki nem nélkülünk, hanem csak velünk együtt akar megmenekülni. Azé az Istené, aki csak úgy támad föl, hogy átöleli minden nyomorúságunkat és egy új életre kelt minket.

Nagyszombat tehát – a mai katekézis témája – az a nap, amelyen az ég még mélyebben meglátogatja a földet. Olyan időszak, amikor az emberi történelem minden sarkát megérinti Húsvét világossága. És ha Krisztus képes volt odáig leszállni, akkor senki nem maradhat kizárva megváltásából. Még a mi éjszakáink sem, a legősibb bűneink sem, az elszakadt kötelékeink sem. Nem létezhet olyannyira tönkretett múlt, olyan bűnös történet, amelyet ne tudna megérinteni az irgalmasság.

Kedves testvérek! – fordult a zarándokokhoz a Szentatya: Isten számára az alászállás nem kudarc, hanem szeretete beteljesítése. Nem bukás, hanem az az út, amelyen keresztül megmutatja, hogy az ő szeretete számára egyetlen hely sincs túl messze, egyetlen szív sem lehet túl zárt, egyetlen sír sem lehet túlságosan lepecsételve. Ez megvigasztal, támogat minket. És ha olykor úgy tűnik, hogy elértük a mélypontot, ne feledjük: ez az a hely, ahonnan Isten képes egy új teremtést kezdeni. Egy olyan teremtést, amelyet fölemelt emberek, megbocsátott szívek, felszárított könnyek alkotnak. Nagyszombat az a csöndes ölelés, amellyel Krisztus bemutatja a teremtést az Atyának, hogy elhelyezze azt üdvösségtervében – zárta szerda délelőtti katekézisét XIV. Leó pápa.

Forrás: Vatican News