Lehetne a lélek kiválóságára való törekvést legalább olyan komolyan vennünk, mint amennyire a sport és a tudományok esetében tesszük?

Amit fontosnak tartunk, azt mindet jól el akarjuk sajátítani.

Láthatjuk ezt például az atlétáknál. Váltogatják a különféle fizikai gyakorlatokat, figyelnek az étkezésekre és úgy állítják be napirendjüket, hogy mindez a jobb sporteredmények elérését szolgálja. A csapatjátékosok szintén. Elképesztő mennyiségű időt és energiát fektetnek abba, hogy fejlesszék tudásukat és jobbak legyenek.

Láthatjuk ezt a mesterembereknél. Beleássák magukat a mesterségbe és olyan technikákat tanulnak meg, amelyek segítségével szakmájuk mesterei lehetnek. Komoly tudósok éjt nappallá téve tanulnak, vizsgálódnak, tágítják megértésük határait. Láthatjuk, hogy a testépítők milyen aprólékosan válogatják össze táplálékukat és edzési gyakorlataikat, és hogyan töltenek hosszú órákat a konditeremben, hogy „kifaraghassák” tökéletesnek tartott testüket.

Mindez hivatástudatot és olyan nagy elszántságot igényel, amely hajlandó feláldozni és elszenvedni bármit, ami szerinte megér ennyi időt és energiát. Ez igaz a fizikai tevékenységekre és az intellektuális tevékenységekre egyaránt.

Ami pedig tény: igaz a spirituális tevékenységekre is. Isten megadja nekünk a kegyelmet, de a szentség keresése, a szentség felé törekvés nem könnyű. A test és lélek ügyei a megerősödésükhöz egyaránt fegyelmet, időt, energiát és az áldozat és szenvedés elfogadásához szükséges készséget követelnek meg.

Van itt egy másik tény is, ami eléggé kijózanító: az atléta és a testépítő az élete végén pontosan ugyanúgy hal meg, mint bárki más. És így hal meg a csapatjátékos, a tudós, a mesterember is. Ne hagyjuk, hogy ezek a tevékenységek annyira elsődlegessé váljanak, hogy tudomást sem veszünk az egyetlen megmaradó dologról: a lelkünkről.

Megengedjük, hogy az ideiglenes dolgok kiszorítsák az örökkévaló dolgokat. Úgy hisszük, elég lesz majd kényelmesen akkor foglalkozni az örökkévaló dolgokkal, amikor majd a fontosabbnak ítélt dolgokat már elláttuk, kielégítettük. Ez pedig nagyon rövidlátó gondolkodás. Arra tanítjuk vele a gyermekeinket, hogy mi a fontosabb, és mi érdemli meg az időráfordításukat.

Itt nem egy vagy/vagy helyzetről van szó. Az ember akkor is lehet híres atléta, nagy tudós vagy jó mesterember, ha nem hanyagolja el a lelkét. Gondoljunk erre, amikor előjön, hogy választani kellene a sport és hit között. Gondoljunk erre, amikor vasárnaponként világiasabb elfoglaltságoknak engedünk. Mérlegeljünk. Ezt javaslom Önöknek.

Hogy Krisztus idézzem:

„Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36)

Írta: Bill Peckman atya, USA via ChurchPop

Fordította: Solymosi Judit