A kármelita apácák 1794. július 17-én, a francia forradalom idején Compiègne-ben bekövetkezett halála emblematikus mártíromság. Perük és kivégzésük számos művészt megihletett, néha az igazság rovására. Az apácákat 1906-ban boldoggá avatták, Ferenc pápa pedig 2024-ben, az elmúlt napokban szentté avatta őket. Történetüket és utolsó pillanataikat az Aleteia írása alapján ismertetjük.
Nagyon meleg volt Párizsban 1794. július 17-én, ami gyakorlati hátrányokkal járt. Amióta a hőmérséklet egyre emelkedett, a kivégzések örömteli népi látványosságból kezdtek kellemetlenséggé válni. Átlagosan napi negyven kivégzés több száz liter kiömlő vért jelentett, amely megalvadt a napon, és olyan bűzt árasztott, amely zavarta az egész környéket, a legyekről és egyebekről nem is beszélve. Ezért június közepén a guillotine-t, amely másfél éve a Place de la Révolution téren állt (napjainkban Place de la Concorde), átvitték a Place du Trône renversé-re, a mai Place de la Nationra, a külváros szélére. Itt teljesedett be a karmeliták vértanúsága.
A forradalmi gyilkológép a nyár elején túlpörgött, és egyre több lett az áldozat. Az egész kerület bűzlött a nyaktilótól és a Szent Ágoston női kanonokok régi kolostorának területén megnyitott tömegsíroktól, ahol már több mint ezer lefejezett holttest halmozódott fel. Az emberek mégis tódultak a kivégzésekre. Július 17-én azonban a dolgok nem úgy alakultak, mint máskor.
Általában a Conciergerie börtönből a halálraítélteket hozó kocsikra szidalmak özöne zúdult. Ezen az estén viszont semmi ilyesmi nem történt. Az egész úton a kocsik elképesztő csendben haladtak előre, és a halálra készülőket kifütyülni készülők hirtelen elhallgattak, ahogyan előttük elhaladtak. Az első kocsiban tizenhat nő ült a döccenések ritmusára mozgó, rozoga székeken. Bár a vallásos öltözködést törvény tiltotta, mindannyian a karmelita apácák barna ruháját és fehér köpenyét viselték. Csak az apácafátyol hiányzott, amit azért nem vettek fel, hogy a hóhérnak ne kelljen hozzájuk nyúlnia, amikor leveszi őket. Énekeltek.
A kármelita rend ötvenharmadik, 1641-ben alapított compiègne-i kolostorának apácái. Három nővértől eltekintve, akik nem voltak jelen a letartóztatás idején, itt volt a teljes közösség, beleértve a két kapusnővért, akik fizetett alkalmazottak voltak, a három, kétkezi munkát végző nővért és a 29 éves novíciát, akit azért nem lehetett felvenni, mert a vallási fogadalomtétel tiltott volt.
A perjelnő, Thérèse de Saint-Augustin nővér, polgári nevén Marie-Claudine Lidoine, a lányait nézi, akik vele együtt mennek a halálba, és arra gondol, hogy nem tévedett: velük beteljesedik az a prófécia, amelyet 1693-ban egy másik kármelita apáca, a súlyosan fogyatékos és csak Istennek élő Baptiste nővér írt. Eszerint a compiègne-i közösségnek „két-három kivétellel” az a rendeltetése, hogy mindenüvé kövessék a Bárányt, bárhová is megy, ahogyan a Jelenések könyvében olvasható (Jel 14,4)è.
Miért figyelt fel két évvel ezelőtt Thérèse anya erre a történetre, és miért döntött úgy, hogy azt a közösség kollektív mártíromságának előrejelzéseként értelmezi? Azért, mert az adott pillanatban paradox vigaszt nyújtott a számára, olyan biztosítékot, hogy a látszat ellenére még sincs minden veszve, és egy olyan időszakban, amikor a vallásos élet végleg megsemmisülni látszott, minden eddiginél hasznosabb lehet az Egyház számára ez az áldozat Franciaország és a lelkek megmentéséért, ha ez Isten akarata.
A compiègne-i karmelita kolostor ott állt azzal a kastéllyal szemben, ahol a királyi család minden évben a nyár egy részét töltötte, és szoros kapcsolatban volt az udvarral. Compiègne-ben mindenki tudott ezekről a kapcsolatokról, már a forradalom első napjaitól kezdve az ellenforradalom feltételezett bástyájaként jelölték meg a karmelita kolostort, és szemmel tartották a nővéreket.
1790. augusztus 4-én a hatóságok leltárt készítettek a kolostor vagyonáról, amelyet a nemzet javára elkoboztak. Másnap egy rendőrkapitány jött a helyetteseivel, hogy meghallgassák azokat, akiket ők (Diderot nyomán) csak „szerencsétlen, elzárt szüzeknek” neveztek, és „kinyissák börtönük ajtaját”. Az állítólagos foglyok azt válaszolták, hogy mindannyian szabad akaratukból vannak ott, és szándékukban is áll ott maradni, mert „szerzetesi állapotukban akarnak élni és meghalni”. A manuális munkákat végző legfiatalabb nővér, Juliette Vérolot, a nép szinte írástudatlan leánya, szerény állapotára rácáfoló hangon jelentette ki nekik: „Egy úri feleség a férjével marad; engem tehát semmi sem késztethet arra, hogy elhagyjam isteni vőlegényemet”.
Ezt el kellett fogadni, és meg kellett adni ezeknek a makacs nőknek azt a járadékot, amelyet az állam biztosított a világba visszatérni kényszerülő apácáknak. Kizárták azonban belőle a két kapusnővért, akik máshol kereshettek maguknak megélhetést, és Constance nővért, a novíciát. Azt hitték, rábeszélhetik, hogy térjen vissza republikánus szüleihez, akik semmit sem értettek lányuk hivatásából, de Constance kijelentette az érte jövő bátyjának, hogy csak a halál választhatja el őt nővéreitől. „Semmi más nem történhet velem, csak az, amit Isten akar, és ezzel tökéletesen megbékéltem.”
Az ezt követő hónapokban a vallási üldözés felerősödött és már nem lehetett tovább titkolni. A papokat érintő jogszabályok a papokat skizmatikus eskü letételére kényszerítették, az ő papjuk bujkálni kezdett, bár minden kockázatot vállalt, hogy továbbra is biztosítsa a misét és a szentségeket. 1792. szeptember 14-én kilakoltatták őket a kolostorukból. Lidoine anya azt mondta, hogy örülniük kell, mert ez a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe, és mennyei vőlegényük megadja nekik azt a kegyelmet, hogy egy kicsit a szenvedéseihez társítsa őket.
Ez csak a kezdete volt a megpróbáltatásaiknak. A kinti életben civil ruhába kellett öltözniük, amit a közösség legidősebb tagjai őrülten illetlennek tartottak. Egészen belebetegedtek, akárcsak Pierre de Jésus nővér, akivel október 31-én végzett a bánat.
A nővérek a szentmisékhez az „engedélyezett” plébánosuk cinkosságát élvezték, aki minden reggel kinyitotta templomának kapuját az esküt le nem tett paptársa, a közösség régi papja előtt, és megengedte, hogy ő celebráljon misét az apácáknak. Ez néhány hónapig ment így, aztán a papot feljelentették és menekülni kényszerült. A helyébe lépő másik földalatti papot, Lamarche atyát szintén figyelték és üldözték, így hát csak akkor jött, amikor tudott. A napi misétől és a szentségektől való megfosztottság szívszakasztó élmény volt, amelyet Franciaország és az egyház üdvéért ajánlottak fel.
Ekkoriban olvasta a perjelnő Baptiste nővér „próféciáját”, és 1793 húsvétján megkérdezte apácáitól, beleegyeznek-e abba, hogy „teljesen elégő áldozatként feláldozzák magukat” a franciaországi katolicizmus megmentése érdekében.
Lidoine asszony nem számított a nővérek heves reakciójára. A többség ugyan ujjongva üdvözölte a kérdést, de a két legidősebb azt kiabálta, hogy az ilyen őrültségnek semmi köze a karmelita szabályzathoz, és ők nem tudnak csatlakozni hozzá. Marie de l’Incarnation nővér azt mondta, hogy legyőzhetetlenül irtózik a vértanúhaláltól. Thérèse Soiron, az idősebbik kapusnővér jajkiáltásokat hallatott, Constance nővér pedig bevallotta a káplánnak, hogy a guillotine, amelyet egy nap látott, olyan heves félelmet kelt benne, amelyen nem tudott uralkodni… Louise de Jésus nővér, aki korai özvegység után lépett be a Kármelbe, azt suttogta, hogy a vértanúság nem vonzza őt jobban, mint a zárda, kötelességből elfogadja mind a kettőt.
Lidoine asszony magában azt gondolta, bizonyára tévedett, és már éppen el akarta felejteni az egészet, amikor sorban egymás után odamentek hozzá az ellenszegülő nők, hogy bocsánatot kérjenek gyengeségükért, és csatlakozzanak a közösségi fogadalomhoz. 1794 tavaszára már több mint egy éve minden nap együtt újították meg áldozati fogadalmukat.
1794. június végén Thérèse anya Párizsba utazott, hogy megoldást keressen idős édesanyja ellátására. Útjára elkísérte Marie de l’Incarnation nővér, aki aztán nem volt hajlandó visszatérni Compiègne-be. A perjelnő nem ragaszkodott hozzá: mindenki szabadon dönthet. Ez a döntés minden bizonnyal megmentette az apáca életét, de élete végéig szemrehányást tett magának gyávaságáért, amely annál is inkább nyomasztotta, mivel közösségének emlékére az Egyház újra és újra felkérte őt, hogy tegyen tanúságot a vértanúk utolsó hónapjairól…
Június 21-én a perjelnő visszatért Compiègne-be, éppen időben. Másnap hajnalban mindannyiukat letartóztatták, kivéve Stanislas de la Providence és Thérése de Jésus nővéreket, akik szintén távol voltak. Ahogy a prófécia mondta, „kettő vagy három kivételével” az egész közösség a Bárány követésére kapott elhívást. A számolás pontos volt.
Mivel vádolták őket? Azzal, hogy nem engedelmeskedtek a törvénynek, mivel újraalakították közösségüket, fenntartották a skapuláré testvériségét és megtartották királypárti nézeteiket, illetve – ahogyan a compiègne-i forradalmi bizottság fogalmazott –„felesküdtek az ellenforradalomra, a köztársaság megsemmisítésére és a zsarnokság visszaállítására.” A Szent Szív képeit is megtalálták náluk, amely a vendée-i felkelés óta ellenforradalmi jelképpé vált. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy elveszejtsék őket.
A városi börtönbe vitték őket, majd július 10-én áthelyezték őket Párizsba, olyan hirtelenséggel, hogy vissza kellett venniük szerzetesi ruhájukat, mert a többi ruhanemű mosásban volt. Július 13-án érkeztek meg a Conciergerie-be.
A 78 éves Charlotte de la Résurrection nővér csak mankóval tudott közlekedni, ezt azonban elkobozták tőle. Mivel az őrök látták, hogy képtelen egyedül kiszállni a kocsiból, az udvar kövezetére lökték, ahol eszméletét vesztette. Amikor magához tért, kínzóira nézve így szólt: „Köszönöm a türelmüket, uraim, és hogy nem öltek meg, mert akkor megfosztottak volna a dicsőségesebb végtől.”
A Forradalmi Bíróságon a vádlottak listáján való szereplés egyenlő volt a halálos ítélettel. Ezt mindenki tudta. A karmelita apácák mind rajta voltak: a perjelnő, Madeleine-Claudine Lidoine, (Thérèse de Saint-Augustin anya); az alperjelnő, Marie-Anne Brideau (Saint Louis anya); a korábbi perjelnő, Marie-Françoise de Croissy (Henriette de Jésus anya, aki a novíciák tanáraként tevékenykedett); a közösség két legidősebb tagja: Marie-Anne Piedcourt (Jésus Crucifié nővér) és Madeleine Thouret (a magatehetetlen Charlotte de la Résurrection nővér); Rose-Chrétien de la Neuville (Julie Louise de Jésus nővér); Marie-Claude Cyprienne (Euphrasie de l’Immaculée Conception nővér); Anne Pelras (Marie-Henriette de la Providence nővér, aki olyan tizennyolc gyermekes családból származott, amely három papot és öt apácát adott az Egyháznak, és aki a közösség ápolónője volt, és azért lépett be a Kármelbe, mert az első kolostorában, Nevers-ben, amely nem volt körbezárva, a szépsége túlságosan vonzotta a férfitekinteteket); Marie-Gabrielle Trézel (Thérèse de Saint-Ignace nővér, akit felettesei „titkos kincsnek” neveztek, mert akkora szigorúsággal tartotta be a szabályzatot); a kétkezi munkát végző nővérek: Marie-Anne Hanisset (Thérèse du Cœur de Marie nővér), Juliette Vérolot (Saint François-Xavier nővér, aki így válaszolt a perjelnőnek, amikor az a hivatás nehézségeire figyelmeztette: „Ha megadatik nekem az a boldogság, hogy a Jó Istennek szenteljenek, én csak ezt kívánom. Ne csináljon belőlem gondot, a Jó Isten majd gondoskodik rólam”); Angélique Roussel (Marie du Saint Esprit nővér); Marie Dufour (Sainte Marthe nővér); Marie-Geneviève Meunier (Constance de Saint Denis nővér, a novícia), továbbá a Soiron-testvérek, Catherine és Thérèse, akik a kánonjog szerint nem voltak apácák, de nem akartak elmenni.
Az apácák azt remélték, hogy 16-án, a Kármel-hegyi Szűzanya ünnepén állítják bíróság elé őket, de végül a tárgyalásra július 17-én reggel, elviselhetetlen hőségben került sor. Thérèse de Saint-Augustin anya bátran cáfolni próbálta a nekik tulajdonított abszurd bűnöket. Amikor azt mondták neki, hogy az ellenforradalmárok számára rejtegetnek fegyvereket, előkapta és felmutatta a keresztet, azt kiáltva, hogy ez az ő egyetlen fegyverük. Noha politikai vádakat soroltak ellenük és az ellenforradalommal való bűnrészességet olvasták a fejükre, halálos ítéletüket valójában a hit gyűlölete diktálta. „Mindannyian bűnrészesek, és mindannyian megérdemlik a halált!” – hangzott az ítélet.
Mielőtt felszálltak a szekerekre, a foglyokat átkutatták és megfosztották személyes tárgyaiktól, de Samson hóhér és segítői úgy tettek, mintha nem vennék észre Euphrasie nővér breviáriumát vagy a Boldogságos Szűz apró szobrát, amelyet Thérèse anya a kezében rejtegetett. Már késő délután volt, amikor a negyven elítéltet feltették a kocsikba. Vajon szóltak-e nekik, hogy a Conciergerie-vel szemben, a patika első emeletén álló férfiak, akikről a tulajdonosnő azt állítja, hogy az ő eladói, tulajdonképpen ellenálló papok, akik feloldozást adnak a halálba menőknek?
A szentségek vétele nélküli halál nem zavarta a karmelitákat. Zavartalanul, mintha a kórusban lennének, énekelték a Vesperást, majd a kompletóriumot, és az út alatt a haldoklók imáit és a halotti officiumot. Énekük elhallgattatta a gyűlölködők kiáltásait. A járókelők sírtak, mások megpróbálták megérinteni a vértanúkat.
Este 8 órakor értek a guillotine-hoz. Még mindig énekelték a Salve Reginát, a Veni Creator-t, a Te Deumot. Thérèse anya a lányaihoz fordul, és arra kéri őket, hogy újítsák meg vallási fogadalmukat. A perjelnő ezt a pillanatot Constance nővérnek szánta, aki nem tudta letenni fogadalmát, de Constance nővér nyugtalanul ezt válaszolta: „Anyám, még nem fejeztem be az officium elmondását! „Majd a mennyben befejezed, leányom.”
Sámson hóhér odament Constance nővérhez. A fiatal lány a szabályzathoz hűen letérdelt az elöljárónő elé: „Engedélyt kérek a halálra, anyám”. Teréz anya átnyújtotta neki a Szűzanya apró szobrocskáját, amelyet Constance nővér áhítattal megcsókolt. „Menj csak, leányom!” Constance nővér egyedül, minden reszketés nélkül ment fel a guillotine-hoz vezető lépcsőn, és a Szentlélektől ihletésével teljes torokból énekelte a Laudate Dominum omnes gentes, (Dicsérje minden nemzet, dicsérje az Urat) zsoltárt. Az ének addig folytatódott, amíg még egy is életben volt a karmelita apácák közül. Az utolsó Thérèse anya volt, akit röviddel megelőzött a halálban az alperjelnő és Marie Henriette nővér, akik a végsőkig segíteni akart a két legidősebbnek. Először Charlotte nővért kellett támogatnia, aki mankó nélkül nem tudott járni, majd Jésus Crucifié nővérnek, aki rámosolygott a hóhérokra: „Hogyan is haragudnék ezekre a szegény szerencsétlenekre, akik megnyitják előttünk a mennyország kapuját? Teljes szívemből megbocsátok nektek, ahogy azt is kívánom, hogy Isten megbocsásson nekem!” A közösség utolsó szavait megőrizte az utókor.
Az ezt követő napokban más apácákat is lefejeztek Orange-ban és Arras-ban. Mindannyian azt jósolták, hogy ők lesznek már az utolsó áldozatok. A mészárlás valóban lecsillapodott július 27-én, Robespierre bukásával. Mindennek bevégeztetett.
2024. december 18-án Ferenc pápa jóváhagyta Boldog Thérèse de Saint-Augustin-nek, a compiègne-i kármelita apácák elöljárójának és 15 társának szentté avatását a hagyományos eljárás követelményeit mellőző, ún. ekvipollens kanonizációval.
Viz Ágnes
2024. december 22. at 07:55
Ezt a történetet miért most közölték?
Judit
2024. december 22. at 11:10
Mivel a szentté avatásuk most december 18-án történt.
Lengyel Ágnes
2024. december 22. at 13:32
A közzététel aktualitását az adja, hogy Ferenc pápa néhány napja nyilvánította szentté a francia forradalom terroruralma idején kivégzett 16 compiegne-i karmelita apácát.
https://szentkoronaradio.com/blog/2024/12/19/a-jakobinus-terror-martirjait-avatta-szentte-a-katolikus-egyhaz-francia-forradalom-martirjai/
Josefayerbrider
2024. december 25. at 23:00
INRI,
A vértanú vagy mártír olyan ember, aki egy eszméért, a hitért/vallási törvényei védelmében áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”.
A Nagy-Francia-Forradalom: Elözményei 1774-1788, a Forradalom maga az 1788-1799 közötti idöszakra esik. A francia forradalom elméleti alapjának a „felvilágosodás“ nevü zavaros eszmeármalatát tekintette. Hármas jelszava: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” (Liberté, Égalité, Fraternité) máig ott olvasható számos középületen. “A szabadság lényege, hogy csakis azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak.” Ezen elveket azonban már a forradalom ideje alatt is a terorr váltotta fel, például a Jakobinus forradalmi terror (amely terror kiagyalói „erényes“ tehát jó terrornak neveztek el- mivel az „Ö jóhiszemüségükhöz nem fér kétség, mert az Ö terrorjuk a Közjót szolgálaja a mások terrorja pedig diktatúra“). Korábban a forradalom kezdetén is rengeteg ember végezte a város különböző helyein felállított nyaktiló alatt, de eleinte még tanúvallomásokra, bírósági meghallgatásra és védőügyvédre volt szükség, hogy valakit bűnösnek nyilváníthassanak. A Jakobinus diktatúra végéhez közeledve azonban már az is elég volt a halálos ítélethez, hogy valaki névtelenül feljelentette ellenségét politikai közömbösségért.
Maximilien Robespierre, francia jogász, vezető jakobinus politikus Francia forradalmi vezérlö elve szerint: „Az árulókat meg kell büntetni… “
A Nemzeti Konvent=Nemzeti Tanács-Gyülés 387:334 arányban megszavazta a a francia király kivégzését, a halálos ítéletet 1793. január 21-én hajtották végre Párizsban. XVI. Lajost nyaktilóval végezték ki. A guillotine-ként is ismert nyaktiló mint lefejező gépezet a francia forradalom jelképévé vált. Ezt a kivégzőeszközt egy francia orvosról, Joseph-Ignace Guillotin-ről nevezték el. A nemzetgyűlés 1792-ben, március 20-án elfogadta ezt a javaslatot, majd törvényben rögzítette annak használatát. A guillotine a forradalom alatt csak Párizsban 2625 fejet csapott le.
1793. szeptember 5-én a Francia Nemzeti Konvent úgy határozott, hogy terrorista intézkedéseket vezet be minden „ellenforradalmi” tevékenység elnyomására. Mintegy 21 000 „felügyeleti bizottság” alakult. Bíróságként a Forradalmi Törvényszék pert folytatott politikai vádlottak ellen. Az ítéletei ellen fellebbezésnek nem volt helye. A forradalmi bizottságokat bízta meg a gyanús személyek listájának összeállításával. 1793. szeptember 17-én letartóztatták a nemeseket, tisztviselőket, spekulánsokat, hazatérő emigránsokat és mindenkit, aki nem garantálta, hogy mindenkor támogatni fogja a Nagy Francia Forradalmat… Ez 300 000-800 000 embert, azaz Franciaország lakosságának 1-4%-át érintette. Elfogadták a „gyanúsak törvényét” is, amely alapján tulajdonképpen mindenki gyanúsnak minősült, akit a hatóság annak minősített, erröl a listáról gyakorlatilag nem lehetett lekerülni.
A Grande Terreur=Nagy Terror az 1794. június 10-i 22. törvénnyel kezdődött: a halálbüntetést kötelezővé tették minden „népellenséggel” szemben. Hogy az ki, azt többnyire feljelentések alapján szabaták meg. Robespierre a terrort a céljával, az erényével indokolta. Egy „erényes állapotban” „a népet az értelemnek kell vezetnie, a nép ellenségeit pedig a terror elpusztitja” – magyarázta a Nemzeti Konventnek 1794. február 5-én: „A terror nem más, mint az azonnali, szigorú, igazságszolgáltatás; ez tehát az erény=jótettek közvetlen kiáramlása.”
Megjegyzés: A magyar tanácsköztársaság népbiztosa, Szamuely tibor elvei is nagyon hasonlatosak voltak a Nagy Francia Forradalom Grande Terreur=Nagy Terror elveihez, lásd Szamuely 1919. április 20-án Győrben elhangzott beszédét: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!” a Tanácsköztársaság 1919 március 21-ei kikiáltása után április 25-ei jelentésében már teljes egyházüldözésről van szó. Az egyházi személyek civilben járnak, sok szerzetesnek el kellett hagynia a rendházát. Az Egyház ellehetetlenítési kísérletének, az egyházüldözésnek a Tanácsköztársaság idején több olyan vértanúja is van, akiket egyértelműen az odium fidei (hit iránti gyűlölet) miatt öltek meg. Sok papot, szerzetes- és szerzetesnőt félemlítettek meg, próbáltak kilépésre kényszeríteni, illetve űztek el vagy börtönöztek be, mivel a vallásban és a papok, lelkészek munkájában, emberekre való hatásában veszélyt láttak.
A Tanácsköztársaság idején különböző helyeken és időben haltak meg katolikus pap vértanúk is – Két példa: a 36 éves Szemelliker Antal a Győri Egyházmegyében található Füles plébánosa volt. Őt 1919. április 9-én éjjel Sopronban ítélték golyó általi halálra hamis vád alapján, amelyet következő hajnalban végre is hajtottak. Az 1863-ban született Trubinyi János Dunamocs (Esztergomi Főegyházmegye, ma Moča, Szlovákia, Nagyszombati Egyházmegye) plébánosa korábban országgyűlési képviselő volt, akit 1919. június 4-én végeztek ki. A Duna-partra kísérték, és egy akácfára akasztották fel.
A Francia Nagy Terror Rémuralma legalább 16 594 kivégzést vont maga után. A kivégzettek körülbelül 28%-ka gazda és 31%-a munkás, 8,5%-uk a nemes volt, 6,5%-a pedig a papságból származott. A halálos ítéletek körülbelül 80%-a árulásért vagy lázadásért, 9%-a “ellenzéki bűncselekményért” lettek végrehajtva.
Nem tartoznak ide azok az áldozatok, akiket tárgyalás nélkül öltek meg, vagy akik fogságban haltak meg. Számukat egyes történészek körülbelül 40 000-re, becsülik. A terroruralom 1793-as kezdete után összesen mintegy 500 000 letartóztatást hajtottak végre, és körülbelül 300 000 lakhelykorlátozást vezettek be. Robespierre a „francia forradalom egyik legragyogóbb és legélesebb nyelvű szónoka” volt. Robespierre és a Konvent nem tudta politikailag irányítani és megbékíteni a radikalizálódott népi mozgalmat. Ezzel nem teljesültek kellőképpen az átfogó vagyonelosztásra és a nagy horderejű szociális intézkedésekre vonatkozó kívánságaik… A burzsoázia egyre nagyobb részében azonban, amelyhez maguk a jakobinusok is tartoztak, folyamatosan nőtt a félelem a tulajdonviszonyok teljes újraelosztásától… Így valóra vált amit Pierre Victurnien Vergniaud (Limoges, 1753. május 31., † Párizs, 1793. október 31.) mondott, aki egyik vezetője volt a francia forradalomnak: „A forradalom olyan, hogy felfalja a saját gyermekeit”.
Ez meg is történt: Robespierre, a forradalom korábbi Jakobinus vezére, hogy ellenfeleire halálos csapást mérjen, 1794. július 26-án a konventhez intézett nagyszabású beszédében lerántotta a leplet egy olyan összeesküvésről, mely állítólag a konvent megbuktatására tört volna. A képviselők követelték, hogy nevezze meg a résztvevőket és nyújtson be bizonyítékokat, Robespierre azonban nem tudott ilyennel szolgálni. Erre a konvent egyik tagja Robespierre elfogatását javasolta, ezt a többség elfogadta. Robespierre-t ezután elfogták. Fegyveres lázadás szervezésének vádjával a konvent per és tárgyalás nélkül azonnal végrehajtandó halálos ítéletéről határozott. 1794 Július 28-án délután 6 óra tájban 20 társával együtt a vérpadra szállították és kivégezték. Lefejezését a nép örömujjongással és tapssal fogadta. Bukása a jakobinus rémuralom végét jelentette. Az emberek követelték a forradalom lezárását és a terror végét. Ennek jegyében sor került a Párizsi Nagy francia Forradalom gyilkológépének, a nyaktiló-nak ünnepélyes szétszedésére. A Jakobinus diktatúra ezzel végleg megbukott, azonban módszereik bő százhúsz évvel később, az oroszországi és a magyar Tanacsköztársasági bolsevik forradalom idején főnixmadárként éledtek újjá.
A fizikai egyház-üldözést amit pl. a francia forradalom, vagyis 1789 óta „haladó forradalomnak“ is neveznek ebben a haladó=progressziv forradalmárok egyre nagy figyelmet forditanak: a Jézus egyházának lehetöleg még a nyomát is el akarják tüntetni…ahogyan a compiègne-i karmelita apácák kivégzése is inkább a felvilágosodás nevü Isten és részben egyház-ellenes zavaros eszmeáramlat döntése volt.
Hasonló vallásüldözö peldákat lehet már az Ószövetségben is olvasni:
Lásd Makkabeusok könyve hatodik és hetedik fejezetét:
Hatodik fejezet: “Eleazár vértanúsága. 18Az egyik legelőkelőbb írástudót, Eleazárt, ezt az előrehaladott korú, tiszteletre méltó külsejű férfit arra kényszerítették, hogy nyissa ki a száját és egyék sertéshúst. 19De ő inkább a dicső halált választotta, semmint a szégyenletes életet. 20Önként lépett a kínpadra, de előbb kiköpte a falatot. Így illett azoknak odalépni, akik állhatatosan megtagadták, hogy olyat egyenek, amit nem volt nekik szabad, még akkor is, ha szerették az életet. 21Akik a törvényellenes áldozati lakomán felügyeltek, félrevonták a férfit, mivel régóta ismerték, és megpróbálták rábeszélni: hozasson magának olyan húst, amit megehet, amit maga készített el magának. Aztán tegyen úgy, mintha a király által elrendelt áldozati húsból enne. 22Ha így tesz, elkerüli a halált, és a régi barátságra való tekintettel elnézők lesznek irányában. 23De ő korához, hajlott korának megfelelő tekintélyéhez, munkában megőszült hajához és lelki nagyságához, továbbá ifjúkora óta folytatott példás életéhez méltó módon, de még sokkal inkább az Istentől szabott szent törvényekhez ragaszkodva nemes elhatározást tett: azt válaszolta azon nyomban, hogy inkább küldjék az alvilágba. 24„Korunkhoz – mondta – nem illik a képmutatás. Meg aztán sok fiatal azt hinné, hogy a kilencvenesztendős Eleazár pogány lett. 25Képmutatásom, és rövid, mulandó életemhez való ragaszkodásom félrevezetné őket, koromra meg szégyent és gyalázatot hozna. 26S ha most kikerülném is az emberek büntetését, nem tudnék sem élve, sem halva megszabadulni a Mindenható kezétől. 27Ezért most férfihoz illően kockára teszem életemet, és méltó leszek koromhoz. 28Ugyanakkor szép példát mutatok az ifjúságnak arra, hogyan kell a tiszteletet érdemlő, szent törvényekért bátran és hősiesen szép halált halni.” 29Ezekkel a szavakkal mindjárt föllépett a kínpadra. Azokban, akik félrehívták, az iránta kevéssel azelőtt tanúsított jóindulat gyűlöletbe csapott át. Azt hitték, ezek az előbbi szavak az esztelenség megnyilvánulásai. 30Amikor az ütések súlya alatt már-már halálán volt, felsóhajtott: „Szent tudása birtokában az Úr tudja, hogy az ütlegelés miatt kegyetlen kínokat szenved a testem, bár megmenekülhettem volna a haláltól. De lélekben szívesen elviselem, tőle való félelemből.” 31Így halt meg, és halálával a nagylelkűség példáját és az igazi erény emlékét hagyta hátra, nemcsak az ifjúságnak, hanem a nép többségének is.”
Hetedik fejezet: “71Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket. 2Ekkor közülük az első így szólt: »Mit akarsz velünk és mit kívánsz tudni tőlünk? Mi készek vagyunk inkább meghalni, mint megszegni az atyáinknak adott isteni törvényeket.« 3Erre a király elrendelte haragjában, hogy tüzesítsenek meg serpenyőket és rézüstöket. Alighogy ezek áttüzesedtek, 4annak, aki először szólt, kivágatta a nyelvét, lenyúzatta a fejbőrét, és lemetszette keze- és lábafejét a többi testvére és anyja szeme láttára. 5Amikor aztán már mindene meg volt csonkítva, odavitette a tűzhöz és elevenen megsüttette a serpenyőben. S mialatt ebben sokáig kínlódott, a többiek egymást így biztatták anyjukkal együtt, hogy csak bátran menjenek a halálba: 6»Az Úr Isten az igazságra tekint, és megkönyörül rajtunk, mint ahogy büntetést hirdető énekében kijelentette Mózes: ‘Meg fog könyörülni szolgáin.’« 7Miután az első ily módon meghalt, a következőt vitték megcsúfítani. Hajastól lenyúzták a fejbőrét, aztán megkérdezték, nem akar-e enni, mielőtt megkínozzák tagonként egész testét. 8Ő azonban saját nyelvén így szólt: »Nem teszem.« Ezért aztán ő is ugyanazokat a kínzásokat szenvedte el sorjában, mint az első. 9Azután halálra váltan így szólt: »Te gonosz! A jelen életben ugyan elveszítesz minket. A világ Királya azonban a föltámadásban örök életre kelt minket, mivel az ő törvényeiért halunk meg.« 10Utána a harmadikat csúfították el. Ez, mihelyt felszólították, mindjárt kidugta a nyelvét, bátran odanyújtotta a kezét, 11és bizalommal eltelve így szólt: »Az égből kaptam ezeket. Ezért Isten törvényeiért lemondok róluk, mert bízom benne, hogy úgyis visszakapom ezeket Tőle.« 12A király pedig és az övéi megcsodálták az ifjú lelkierejét, hogy szinte semmibe vette a kínzásokat. 13Ennek elhunyta után a negyediket kínozták meg hasonló módon. 14Ez, amikor már halálán volt, így szólt: »Vigasztalás azok számára, akik az emberek által halnak meg, hogy bízván bízhatnak Istenben, aki újra feltámasztja majd őket. Neked azonban nem lesz feltámadásod az életre.« 15Aztán odahozták az ötödiket is, hogy megkínozzák. Ez a királyra tekintett, 16és így szólt: »Bár halandó vagy, mégis van hatalmad arra, hogy kényed-kedved szerint bánj az emberekkel. Ne gondold azonban, hogy Isten elhagyta népünket. 17Várj csak türelemmel! Meglátod te még az ő nagy hatalmát, amikor sanyargatni fog majd téged utódoddal együtt.« 18Ezután elővezették a hatodikat, s ő haldokolva így szólt: »Ne ámítsd magadat hiába! Mi ugyanis önmagunk miatt szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk Istenünk ellen. Ezért történtek velünk ilyen csodálatraméltó dolgok. 19Te azonban, aki Istennel mered felvenni a harcot, ne hidd, hogy büntetlen maradsz!«
20De különösképpen csodálatra méltó, és a jók emlékezetére érdemes az anya, aki Istenbe vetett bizodalmában hősies lelkülettel viselte el azt, hogy egy napon hét fiát látta elveszni. 21Bölcsességgel telve, mindegyiküket a saját nyelvén lelkesen buzdította, az asszonyi lelkülettel a férfias bátorságot egyesítve 22így szólt hozzájuk: »Nem tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyiketeknek sem a tagjait, 23hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetébe, és mindennek megadja létét. S ő irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és életeteket, ha ti most föláldozzátok magatokat törvényeiért.« 24Antióchosz pedig, bár látta, hogy megvetik őt, anélkül, hogy törődött volna a gyalázkodónak szavaival, nemcsak szóval biztatta a még életben lévő fiatalabb testvért, hanem esküvel ígérte neki, hogy gazdaggá és boldoggá teszi, felveszi barátai sorába és megadja neki azt, amire szüksége van, ha elpártol atyáinak törvényeitől. 25S mivel az ifjú semmiképpen sem adta ehhez a beleegyezését, a király odahívatta az anyát, és unszolta őt, hogy segítse megmenteni az ifjút. 26Amikor aztán már sok szóval biztatta, az megígérte, hogy a lelkére fog beszélni fiának. 27Aztán lehajolt hozzá, és a kegyetlen zsarnok megcsúfolására saját nyelvén így szólt: »Fiam! Légy irgalommal hozzám! Kilenc hónapig méhemben hordoztalak, három esztendeig szoptattalak, tápláltalak és mind ez ideig neveltelek. 28Kérlek, fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van, és értsd meg, hogy mindezt, valamint az emberi nemet is a semmiből teremtette Isten. 29Ne félj tehát ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez! Osztozz a sorsukban, és szenvedd el a halált, hogy egykor, az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is!« 30Miközben ezeket mondta, így szólt az ifjú: »Mire vártok? Én nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának, amit Mózes adott nekünk. 31Te pedig, a héberek minden bajának szerzője, nem kerülöd el Isten kezét. 32Mi a mi bűneink miatt szenvedjük ezeket. 33Istenünk ugyanis rövid időre megharagudott ránk. Ezért fenyít és büntet minket. De ismét megengesztelődik majd szolgáival szemben. 34Te pedig, aki őrjöngsz az ő szolgái ellen, ne áltasd magadat hiábavaló módon, hiú reményekkel, te gonosz és legelvetemültebb valamennyi ember között. 35Még nem kerülted el a mindenható és mindent látó Isten ítéletét. 36Testvéreim csekély szenvedés árán a szövetségi ígéreteknek lettek részeseivé az örök életben. Terád pedig Isten ítélete által felfuvalkodottságodnak méltó büntetése vár. 37Én testvéreimhez hasonlóan atyáim törvényeiért odaadom lelkemet és testemet. Csak arra kérem Istent, hogy minél előbb könyörüljön meg népünkön, téged pedig kínok és csapások árán arra a vallomásra bírjon, hogy egyedül ő az Isten. 38Szűnjék meg irántam és testvéreim iránt a Mindenható haragja, amely méltán szállt egész nemzetünkre.« 39Erre magánkívül lett haragjában a király, és vele szemben még kegyetlenebbül dühöngött, mint bármelyikkel szemben, mert nagyon zokon vette, hogy kigúnyolták. 40Meghalt tehát ez is az Úrba vetett teljes bizalmában, ártatlanul. 41Végül, a fiai után az anyát is kivégezték. 42De legyen elég ennyi az áldozatokról és a borzalmas kínzásokról.”
Vagy lásd a katolikus egyházi Szent Johanna ellentmondásos esetét, aholis a katolikus hajadont a katolikus egyházi biroság döntése szerint eretnekként végzték ki (valójában azonban politikai okoból hozták meg a halálos ítéletet).
(SZENT JOHANNA — JEANNE D’ARC Május 30. *Domrčmy, 1413 körül +Rouen, 1431. május 30.)
Az ertenek per ellene 1431 márciusától-májusig Rouenban folyt le. Az egyházi bírái meg akarták az életét menteni. Azonban Angol nyomásnak engedve 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból, mert az angolok mindenáron a velük szemben harcoló francia honvédö-nö halálát akarták. Miután egy utolsó szentáldozást még engedélyeztek, 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok, akik mindenképp a „boszorkány” halálát akarták, azonnal átadták a hóhérnak. Kopaszra nyírt fejére papírsüveget húztak e felirattal: „Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó”. Kordéját 800 angol katona kísérte a vesztőhelyre az úton, mely alatt ő végig imádkozott. Rouen régi piacterére érve letérdelt, mindenkitől bocsánatot kért (bíráitól és elítélőitől is), és hangosan ajánlotta lelkét Istennek, a Boldogságos Szűz Máriának, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak és Margitnak, majd feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze, amit Johanna a keblébe rejtett. Amikor a máglyát alatta meggyújtották, fölkiáltott: „Jézus! Jézus!” Szent Johannát Kb. ötszáz év múlva Rómában 1909. április 11-én boldoggá, 1920. május 16-án katolikus szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius pápa Franciaország második patrónájának=védöszentjének nyilvánította.
Osli mosolygós Madonna könyörgj éretünk.