Kötöttfogás, szabadfogás

Június 29. – Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe.

„/…/ mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”

– olvassuk a mai evangéliumban.

A reggeli misén a pap a prédikáció elején megemlítette a tegnapi budapesti rendezvényt – nem véletlenül. (Zárójelben, csöndesen: egy bizonyos szubkultúrában ma is hallani olyan vélekedést, hogy az Egyház ne politizáljon, a pap ne szólaljon meg közéleti kérdésekben. Ez a „vélemény”: butaság. Vannak olyan közéleti kérdések, amelyekben az Egyháznak nemcsak joga, hanem kötelessége is megszólalni. Ilyen kérdés például az államilag legalizált gyilkosság – abortusz, eutanázia – „liberalizálása”.) A pap röviden arról beszélt, hogy a tegnapi rendezvényen a szabadsággal kapcsolatban sok butaság hangzott el (megnéztem a beszédeket, igazat szólt a pap); aztán a pap arról beszélt, hogy a tévelyek, keresztényellenes megnyilvánulások elleni védekezés olyan, mint amikor a kötöttfogású birkózó a szabadfogásúval birkózik. A keresztény ember kötöttfogású birkózó, elvileg hátrányból indul, de ott van mögötte az Egyház alapítója, Jézus, az emberré lett Isten. Evilág divatjai, butaságai, gonoszságai elmúlnak, a végső győzelem Istené. Így igaz.

Korunk egyik veszedelmes ideológiája az LMBT-ideológia, erről már rengetegen írtak. Bizonyos szempontból a kommunista ideológia új köntösben. Nagy tévedés, amikor összemossák az LMBT-lobbit a homoszexuális emberekkel. LMBT-közösség: ilyen nincs, ez fikció. Vannak a természetestől, a normálistól eltérő nemi vonzalommal rendelkező emberek, de ők nem alkotnak közösséget, hiszen a nemi szerep önmagában semmilyen közösséget nem hoz létre. Az LMBT-ideológia ellen föl kell lépni, így gondolom én is, de ez nem jelenti a normálistól eltérő nemi vonzalommal rendelkező emberek megbélyegzését, kirekesztését stb. Az emberi méltóság tisztelete mindenkire érvényes. Az egyenlőség, az egalitarizmus téveszméje elleni kiállás ugyanakkor senki jogát nem sérti, épp ellenkezőleg. Szeretet csak az igazságban létezik.

Egyik kedvenc szerzőm, Robert Sarah bíboros mondja az Esteledik, a nap már lemenőben c. interjúkötetben (Bp., 2019, 349-350.):

„A modern ember már nem vár semmit Teremtőjétől. Ezért lassan eltiporja az erkölcsi törvényeket, hogy aztán az úgynevezett demokratikus jogszabályokkal helyettesítse őket. Így a legprimitívebb vágyak válnak minden dolgok mércéjévé. A többség, melyet sok esetben az államok parlamenti hatalma képvisel, s melyet a médiahatalmak manipulálnak, lassan átírja az erkölcsi normát.

Ebben az eltévelyedésben az egyetlen szempont az egyéni szabadság, és az egyetlen cél a személyes boldogság. Mindenki azt csinálja, amit akar. Az erkölcsi törvényt gyűlölik. A média főpapjai pedig az ösztönöket tömjénezik. Ha valaki véget akar vetni az életének, megteheti. Ha egy férfi nővé akar válni, megteheti. /…./ Ha egy nő abortuszt szeretne, megteheti. Joga van hozzá. Minden lehetséges. /…/

Beléptünk a zűrzavaros vágyak civilizációjába. És minél jobban belemerülünk a káoszba, annál inkább igazolódik a következő megállapítás: amikor az ember megcsömörlik a primitív élvezetektől, végezni kíván az életével. A semmit választja. Nincs reménysége ezen a világon kívül. Nem néz többé az égre, inkább a saját frusztráltságában vergődik. A nyugati ember lett az antidepresszánsok legnagyobb fogyasztója. A pszichológusok és orvosok rendelőiből soha nem fogynak el a páciensek. /…./

Az idő tehát megérett. A hazugság, a kondicionálás és a manipuláció világa szemérmetlenül kiépült körülöttünk. Rabszolgák világa ez, ahol a pszichés manipulációk végtelenül kifinomult praktikái révén a rosszból varázsütésre jó lesz.”

Szent Péter és Szent Pál ünnepén jó arra gondolni, hogy ilyen tisztán látó apostolutódok élnek közöttünk.

Joseph Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) mondta közel négy évtizeddel ezelőtt:

„Nem a keresztények helyezkednek szembe a világgal, a világ helyezkedik szembe velük, amikor ők Istenről, Krisztusról és az emberről szóló igazságokat hangoztatják. A világ háborodik fel, amikor nevén nevezzük a bűnt is, a kegyelmet is. /…/ Itt van az ideje annak, hogy a keresztény rájöjjön: kisebbséghez tartozik, gyakran van ellenzékben, és értse meg, hogy ez a nyilvánvaló, logikus és természetes azzal szemben, amit az Újszövetség – biztosan nem pozitív értelmezéssel – ‘evilág szellemiségének’ nevez. Itt van az ideje, hogy megleljük a nonkonformizmus bátorságát, az ellenállásra való képességet, hogy leleplezzük a környező kultúrának nem egy irányzatát, és lemondjunk egy csomó, zsinat utáni eufórikus közösségvállalásról.”

(Joseph Ratzinger: Beszélgetés a hitről Vittorio Messorival. Bp., 1990, 31-32.)

A „nonkonformizmus bátorsága”. Ratzinger bíboros szavai – egyik kedvenc idézetem – ma különösen érvényesek. Azt is jelenti, hogy olykor-olykor – ha alkalom nyílik rá – rámutassunk arra, hogy például bizonyos divatos jelszavak („love is love”, „a másság tisztelete”, stb.) mennyire megtévesztőek, még akkor is, ha milliók harsogják. Egy jelszó ugyanis attól még nem lesz igaz, hogy tömegek ismétlik hozsannázva. A mai misén a pap a prédikáció végén arról beszélt, hogy mi – az Egyház tagjai, valamennyien – arra kaptunk megbízást, hogy a magunk szűkebb vagy tágabb világában apostolkodjunk, ki-ki a maga eszközeivel, Istentől ajándékozott képességeivel. Olykor akár „kötöttfogású birkózóként”, de abban a biztos tudatban, hogy az Egyházon a pokol kapui nem vesznek erőt.