Konnersreuthi Neumann Teréz: Krisztus szenvedésének hordozója – Szentek élete

Konnersreuthi Neumann Teréz – misztikus, stigmatizált

* Konnersreuth, Oberpfalz, Bajorország,1898. április 8. + Konnersreuth, 1962. szeptember 18.

Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka született, 1898. április 8-án Bajorországban, egy falusi szabó 11 gyermeke közül elsőszülöttként. Mélyen vallásos szellemben nevelték, kora gyermekkorától részt vett a család munkáiban.

Missziós nővér akart lenni. Hogy a belépéshez szükséges hozományt előteremtse, elszegődött a szomszédos nagygazdához; mezőn, az állatok között és a vendéglőben dolgozott, ezért csak a vasárnapi iskolát látogathatta. 1914-ben apját behívták katonának. Amikor a munkaadóját is behívták katonának, Teréz átvette a gazdaság vezetését. Rendkívül erős testalkatú volt, könnyen és örömmel végzett minden munkát.

A frontról szabadságra hazatérő apjától egy Lisieux-i Teréz-fényképet kapott. Ettől kezdve egyre szorosabb kapcsolatba került Terézzel, s imádkozni kezdett boldoggá avatásáért.

1918-ban a falu kovácsának műhelyéből tűzvész támadt, s a lángok Teréz munkaadójának a házára is átterjedtek. Mivel Teréz volt az egyik legerősebb ember a faluban (a férfiak a fronton voltak), a legnehezebb részt vállalta a mentésben: egy állványon állva adogatta föl a vízzel teli vödröket a pajta tetejére. Kétórái megfeszített munka után a dereka megroppant, de sem ő, sem a környezete nem törődött ezzel.

Kimerültség miatt azonban hamarosan további súlyos balesetek érték: április elején a pincéből egy zsák krumplit hozott fel, amikor a kőlépcsőn összeesett és súlyosan beverte a tarkóját. Ettől kezdve állandó fejfájással küszködött, nehezen járt. Április 23-án a falu orvosa gyomorsüllyedéssel a waldsasseni kórházba utalta, ahonnan június 10-én, mint gyógyíthatatlan beteget bocsátották el. Augusztus l-jén kéveadogatás közben leesett a létráról, háta megsérült, korábbi fájdalmaihoz látászavarok társultak. Egy időre ágyba kényszerült, majd amint tehette, újra segíteni kezdett a háztartásban. Október 22-én lezuhant a szalmakazalról, emiatt látását és járóképességét szinte teljesen elvesztette. Egy súlyos nátha után a fizikai ereje szinte teljesen elhagyta, bénán feküdt, izomgörcsök és ideggyulladások gyötörték. Sem orvosok, sem természetgyógyászok nem tudtak segíteni rajta. 1919 márciusában a derekába beálló görcsös fájdalom miatt kizuhant a székéből, s úgy beütötte a fejét, hogy több napig eszméletlen volt. Amikor magához tért, teljesen vak volt, majd egy időre megsüketült. Táplálkozási nehézségei első balesete óta voltak, majd az 1922 karácsonyán kezdődött torokfájása miatt szilárd táplálékot többé nem tudott lenyelni.

1923. április 29-én éjjel egy álom hatására fölébredt, és megdöbbenve tapasztalta, hogy újra lát. Ezen a napon avatták boldoggá Lisieux-i Terézt.

1925. május 17-én, Lisieux-i Teréz szentté avatása napján az ágyban fekve fényességet látott, s egy női hang megkérdezte, akar-e meggyógyulni. Ő azt felelte, hogy szívesen meggyógyul, de szívesen marad beteg, s akár meg is hal, amint Isten akarja. A hang azt mondta: „Most meg fogsz gyógyulni, de még sok szenvedésben lesz részed, melyekben, mint eddig is, segíteni foglak”.

Végül hat és fél évi bénaság után Teréz talpra állt, és segítséggel járni kezdett. 1925. szeptember 30-án, Lisieux-i Teréz halálának évfordulóján újra látta a csodálatos fényt, és ugyanaz a hang megmondta neki: Isten akarata, hogy önállóan járjon, és ez meg is történt. November 7-én újra heves fájdalmak érték. Az orvos, aki 1919 óta kezelte, heveny vakbélgyulladás miatt azonnali operációt sürgetett. Miközben a műtétre készültek, a család Lisieux-i Terézhez imádkozott. Teréz újra hallotta a hangot, mely azonnali gyógyulást mondott, s felszólította őt, hogy keljen föl és menjen el a templomba hálát adni. Azonnal meg is szűnt minden fájdalma, Teréz pedig fölkelt és elment hálát adni.

1926. február 16-án, húshagyó kedden újra megbetegedett: fülében fájdalmas tályog keletkezett, szeméből véres könny és genny folyt. A fájdalomtól aludni sem tudott. Március 4-5-én (csütörtökről péntekre virradóan) volt az első látomása: a Getszemáni kertben látta a térdelő Jézust. A mellkasán, baloldalon Teréz elviselhetetlenül erős fájdalmat érzett, s az oldalseb péntek délig vérzett. Látomásai a csütörtökről péntekre virradó éjszakákon ismétlődtek, mindig kiegészülve a passió egy-egy történésével: március 11-12-én látta Jézus megostorozását, 19-én a tövissel koronázást, 26-án a kereszthordozást és az eleséseket. Nagypénteken, április 2-án a teljes passiót látta, majd vasárnap hajnalban Jézus föltámadását is. Az év végéig testén az összes stigma megjelent.

Jézus szenvedésének és halálának látomásai 36 éven át a haláláig minden pénteken megismétlődtek, kivéve a karácsony és nagyböjt, illetve a húsvét és Jézus Szent Szívének ünnepe közti péntekeket, valamint azokat, amelyekre ünnep vagy egy ünnep nyolcada esett. A passió több mint harminc jelenetét látta, s közben számára ismeretlen (például a Krisztus korában beszélt arám) nyelven szavakat, mondatokat hallott, amelyeket megértett és meg is tudott ismételni. A látomások alatt a töviskoronától vérzett a feje és a szeme, az oldalsebe, nagyböjtben a szegektől a lába és a kezei, az eleséstől a térde, a kereszthordozástól a jobb válla, nagypénteken az ostorozástól a melle és a háta is. Az öt stigma mindig látható maradt minden elfertőződés nélkül.

1922 karácsonyától nem vett magához szilárd ételt, 1926 karácsonyán a gyomra és a bélrendszere leállt, többé nyelni sem tudott, ettől kezdve 36 éven át testét csak a napi szentáldozás táplálta. Ez év szentestéjén látta először a Kisded Jézust.

1927-ben az egyházi év ünnepein újszövetségi és egyháztörténeti eseményeket (Jézus születése, csodái, Szentlélek eljövetele) látott, szenteket, életük történéseit szemlélte.

Mindez nem maradhatott titokban, pénteki napokon egyre több látogatója lett, ezért a regensburgi püspök és a bajor püspöki konferencia vizsgálatot rendelt el. 1927. július 14-28. között szigorú ápolónői és orvosi felügyelet mellett vizsgálták testének rendkívüli jelenségeit: azt, hogy kizárólag az Oltáriszentséggel táplálkozik, stigmáit, eszméletlenségeit, testsúlyát (mely a látomások alatt több kilóval csökkent, majd hamarosan minden táplálék nélkül visszaállt). A hivatalos állásfoglalásig leállították a zarándoklat jellegű látogatásokat.

A püspökség közzétette a kéthetes megfigyelés eredményét, mely szerint Teréz az Oltáriszentségen kívül valóban semmivel sem táplálkozott. Ezután csak püspöki engedéllyel rendelkező látogatókat fogadhatott. Egészsége annyira helyreállt, hogy a mezőn is, otthon is tudott dolgozni.

1933-tól a nemzetiszocizalizmus térhódításával egyre több támadásnak volt kitéve, a sajtóban kegyetlenül gúnyos cikkek jelentek meg róla. A maga csöndes módján ugyanis Teréz szembeszállt a hitleri hatalommal: jó tanácsokkal segítette a hozzá fordulókat, imáival sok üldözöttet mentett meg. A Gestapo rendőri felügyelet alá helyezte, ismételten házkutatást tartott nála.

1945. április 20-án SS-páncélosok kiürítették a falut, s egy tiszt Teréz kiadatását kérte a családtól, amit a katonaorvos megakadályozott. A tiszt erre tűz alá vette Konnersreuthot, hogy bosszúból porrá lövesse, de a közeledő amerikaiak megakadályozták ebben. Az ágyúzás alatt Teréz a plébánia pincéjében volt. A fölötte lévő pajtát találat érte, ő az utolsó pillanatban menekült meg.

A megszálló amerikai katonák nagyon tisztelték Terézt, a látomások idején egyre többen keresték fel: 1948-ban 12 ezer, 1951-ig több mint 15 ezer katona.

Teréznek mindig nagy gondja volt a papi és szerzetesi hivatásokra. Amikor megtudta, hogy az eichstätti szaléziánusok helyet keresnek késői hivatások szemináriuma számára s a Fockenfeld-kastély eladó lett, megszerezte az épületet és átadta a papnevelés céljára.

Szeptember 13-án volt utoljára a templomban, a Fájdalmas Szűzanya szobrát díszítette (egész életében nagyon szerette a virágokat, mindvégig díszítette a templomot). Szent Kereszt fölmagasztalása ünnepén, szeptember 14-én volt utolsó látomása: látta, amint Szent Ilona megtalálja a Szent Keresztet.

1962. szeptember 18-án délben meghalt. Holttestén semmiféle elváltozást (merevség, romlás) nem lehetett észlelni, a ravatalon is szinte élőnek tűnt, annyira, hogy féltek eltemetni.