Ki volt az az 50 francia, akiket vértanúként ismert el XIV. Leó pápa

Munkások, papok, szeminaristák vagy cserkészek voltak. Mindegyiket deportálták, megkínozták, kivégezték, mert megélték és sugározták a katolikus hitet a harmadik birodalom idején. 2025. június 20-án XIV. Leó pápa hivatalosan elismerte „a hittel szemben gyűlölet” miatt meghalt 50 francia katolikus mártíriumát. Csendes, de elpusztíthatatlan tanúságtételük fénye ragyogja be ezentúl az egyetemes egyházat.

Ötvenen. Ennyien vannak azok a francia katolikusok, akiket rövidesen boldoggá avatnak. 2025. június 20-án XIV. Leó pápa jóváhagyta azt a határozatot, amely elismeri ezeknek az embereknek a vértanúságát, akik a II. világháború alatt koncentrációs táborokban veszítették életüket. Boldoggá avatási eljárásukat 1988-ban indította el a párizsi egyházmegye, Franciaország Egyháza nevében. 2018-ban az egyházmegye bejelentette az érintettek kapcsán folytatott egyházmegyei kivizsgálás lezárását, és az ügy átadását Rómának, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjának. A katolikus hithez a végsőkig hívek maradtak: világiak, szeminaristák, papok, szerzetesek, cserkészek voltak. De kik is voltak valójában ezek a náci iga alatt meggyilkolt mártírok, az „apostoli küldetés vértanúi”?

A legfiatalabb alig 19 éves volt, a legidősebb pedig 49, amikor haláltáborokba küldték, és a „hittel szembeni gyűlölet” okán elpusztították. 1942. őszétől kezdve gyűjtötték be őket, hogy Németországban dolgozzanak, kötelező munkaszolgálat címén. Azért fogták el, internálták vagy végezték ki mindnyájukat, mert támaszt nyújtottak a dolgozóknak: szentségeket, titkosan szerveződött önsegélyező és önképző egyleteket, ifjúsági csoportokat…

Egyikük volt Raymond Cayré atya (1915-1944). A háború kellős közepén, 1940. január 28-án pappá szentelt Raymond Cayré Puylaurens-ból, Tarn megyéből származik. Az egykori motoros közrendőr a pappá szentelése után visszamegy a frontra, majd 1940. júniusában fogságba esik. Bonnba, a VI G hadifogolytáborba internálják, 9 munkakommandó lelkésze lesz. A náci tiltások ellenére titkos apostoli küldetést folytat a kölni katolikus csoporttal. A Gestapo 1944 augusztusában veszi őrizetbe felforgatás vádjával, és Brauweilerben börtönbe zárják. Szeptemberben Buchenwaldba deportálják, ahol elkapja a tífuszt. 1944. október 22-én a betegségtől legyengülve egy ürülékkel teli gödörbe esik, és miután a nácik leöntik hideg vízzel, halálra fagy.

„Ifjú vagyok, igaz, de a jófajta vérnek Bátorsága olyan, mit nem évszámra mérnek.”

Pierre Corneille: Cid, fordította: Nemes Nagy Ágnes

1922-ben született Toulonban Joël d’Auriac, aki katonatiszti pályáról álmodik, és a Saint-Cyr Katonai Akadémiára készül. Már rover (vándor) cserkészként, minden energiáját ennek az ifjúsági mozgalomnak szenteli, míg 1943 júliusában Németországba nem küldik dolgozni egy fegyvergyárba, miközben a saját testvére Franciaországért harcol. Az ipari barbárság ellenére sem veszíti el a reményt. Más fiatalokkal együtt titokban megalapítja a „Miasszonyunk a Remény” cserkész őrjáratot. Ám 1943-ban Himmler rendeletet ad ki a keresztény ifjúsági mozgalmak betiltásáról. A fiatalembert valaki feljelenti, ezek után elfogják, megkínozzák. De nem adja meg magát.

„Nyugodt vagyok; mondhatom, hogy boldogan halok meg, mert Jézus Krisztushoz megyek. Ő az, aki végig szépen vezetett engem. Hálát adok Neki tiszta szívemből. Csak a családom miatt aggódom”

– gyónja meg a papnak a fiatalember a halála előtt. 1944. december 6-án Drezdában lefejezik.

Mielőtt a vérpadra kerül, egy utolsó üzenet hagy a barátainak és a cserkészeknek:

„Ne szomorkodjatok! Ami engem illet, visszatérek a legjobb barátomhoz, aki odafent vár rám… Drága szeretteim, a szívemre szorítalak benneteket, amilyen erősen csak lehet. Mélységesen szerettelek Titeket. Hálás vagyok Nektek az örömért, amit Tőletek kaptam. Nektek köszönhetően boldogan halok meg, velem van az Úr. Az utolsó imádságom: éljetek az Úrral. Ő maga az Élet. Isten Veletek….Megbocsátok azoknak, akik felelősek a halálomért.”

Szintén olyan fiatalon, mint Joël, André Vallée is elvitte magával a katolikus hitet a számkivetettségbe. Csak egy év különbséggel születtek a testvérével, Roger-val: 1919-ben és 1920-ban, Orne megyében. Időben kis eltéréssel gyűjtik be őket munkaszolgálatra Gothába. André, nyomdai munkás és a Keresztény Munkásifjú Mozgalom (JOC) harcosa kerül sorra először, és ott a deportáltak körében a lelki és testvéri támogatás titkos kiterjedt hálózatát építi ki. Roger szeminarista: amikor ő is megérkezik, segít a testvérének felállítani egy JOC-os szekciót, amely közel 60 tagot tart nyilván. Könyvtárat hoznak létre, önképző és imacsoportokat, énekpróbákat szerveznek… 1944. április 1-én tartóztatják le őket Gothában, majd ugyanitt börtönbe vetik őket. A vád: „Katolikus tevékenysége a francia társai körében, a kötelező munkaszolgálat közben veszélyt jelentett a német államra és népre.” Roger Mauthausenben halt meg 1944. október 29-én. Andrét Leitmeritz-be szállították, ahol 1945 januárjában veszett nyoma.

Henri Marannes a két Vallée fivérrel párhuzamos utat jár be. Hozzájuk hasonlóan hitet, testvériséget és ellenállást ötvözve a saját élete teljes odaadásától sem riad vissza. Ő is Orne megyében született, kamaszkorától kezdve a Keresztény Munkásifjú Mozgalom elkötelezett híve. 1942-ben önként vonul be munkaszolgálatra egy barátja helyett, aki családapa. Gerában, Türingiában intenzív keresztény életet szervez titokban: kölcsönös segítségnyújtást, önképző köröket, támogató leveleket, miséket egy bebörtönzött pap segítségével. Feljelentik, letartóztatja a Gestapo. A vád ugyanaz, mint a Vallée fivérek esetében. Flossenbürgbe internálják, majd a zwickaui kommandóba kerül. 1945. április 4-én halálra verik. 21 éves volt.

A pap és egykori tábori lelkész, Pierre de Porcaro atya (1911-1945) beleegyezik, hogy önkéntes munkaszolgálatosként visszatérjen Németországba, hogy titokban folytathassa küldetését a francia munkások körében. Meg sem áll, míg 15 önképző kört nem alapít, és vasárnapi miséket celebrál a szeminaristáknak. Hithirdető tevékenységéért elfogják. Dachau-ban hal meg tífuszban: „Az életemet adom Franciaországért, meghozom az áldozatot, amire a Jóisten kér.”

Az ötven vértanút immár tehát boldoggá lehet avatni, mert vértanúságuk elismerése felmenti őket a „csodatétel”– a közbenjárásuknak tulajdonított különleges gyógyulás – kívánalma alól, ami szokás szerint a boldoggá avatás feltétele.

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia